Gázában tegnap szabadon bocsátották az utolsó három túszt a tizenegy elrabolt idegen állampolgár közül. A palesztinok azt követően ejtettek kedden túszokat, miután izraeli katonák behatoltak a ciszjordániai Jerikó börtönébe, hogy elszállítsanak onnan egy palesztin elítéltet.
A jerikói izraeli katonai akció és a nyugati hatalmak „árulása” ellen tiltakozó tömegek felgyújtották Gázában a British Council épületét és behatoltak a brit konzulátus épületébe. A gázai és rámalláhi tüntetések a drámai események utolsó – vagy egyelőre utolsó – fejezetei voltak. Mint oly gyakran az izraeli-palesztin konfliktusban, nagyon nehéz megállapítani, melyik volt az első láncszem a végtelennek tűnő láncolatban. Az eseménysorozat talán a Hamász választási győzelmével kezdődött, amely után a győztesek vezetői kijelentették, hogy szabadon kívánják bocsátani a Népi Front Palesztin Felszabadításáért főtitkárát, Ahmed Szadatot és társait, akiket a jerikói börtönben tartottak. Miután Szadatot képviselővé választották a januári választásokon, Mahmúd Abbász elnök nehéz helyzetbe került: hiszen nem tarthat börtönben egy demokratikusan megválasztott képviselőt (akit miniszternek akarnak kinevezni). A csapdából úgy bújt ki Abbász, hogy kijelentette, nem ellenzi Szadat szabadon bocsátását, de miután az izraeliek életére törnek, saját érdekében jobb, ha a jerikói börtön biztonságában marad.
Szadat ugyanis 2002-ben Rehavam Zeevi izraeli miniszter gyilkosságát szervezte meg; e tettel akart a Népi Front bosszút állni főtitkára, Abu Ali Musztafa „célzott likvidálásáért” 2001. augusztusában. A gyilkosok, valamint maga Szadat is, a Mukatában, Jasszer Arafat elnök székhelyén kerestek menedéket. Amikor az izraeliek Szadaték kiadatását kérték és támadásra készültek a Mukata ellen, amerikai közbenjárásra kompromisszumos megállapodás született: Szadatot és társait a palesztinok veszik őrizetbe, de Jerikóban brit és amerikai őrök fognak rájuk felügyelni. A megállapodás jól működött a Hamász választási győzelméig. Ekkor a britek és az amerikaiak aggódni kezdtek jerikói megbízottaik biztonságáért, amelyet a „felszabadító” tömegek veszélyeztethettek. Miután figyelmeztetéseik ellenére Abbász semmit nem tett a brit és amerikai őrök biztonságának megerősítéséért, Washington és London az őrök kivonásáról döntöttek. Erről állítólag egy hete értesítették a Palesztin Hatóságot, amely azonban eltekintett a figyelmeztetésektől. Szerdán reggel a nyugati őrök elhagyták a jerikói börtönt és az izraeli kormány – amely tartott tőle (teljes joggal), hogy Szadat és társai eltűnnek és akkor üthetik a nyomukat – katonai egységeket küldött Jerikóba. Ezek bekerítették a börtönt, megadásra szólították fel a bentlevőket, majd buldózerekkel rombolni kezdték a börtön falait. Szadaték tízórai ostrom – amely halálos áldozatot is követelt – után megadták magukat. A Népi Front és más palesztin szervezetek bosszú esküdtek és a bosszú része volt a gázai rombolás és túszszedés. Az izraeli hatóságok mindenesetre nem veszik semmibe a fenyegetéseket – megsokszorozták a biztonsági intézkedéseket és szombat éjszakáig meghosszabbították a megszállt területek zárlatát. A dráma két héttel az izrael választások előtt történt. És ha igaz is, hogy a konfliktust nem az izraeli kormány robbantotta ki (többször hangoztatta, hogy a „fennálló helyzet” Jerikóban megfelel neki) és a válság időzítése is elsősorban a britek és amerikaiak műve volt – nem férhet kétség hozzá, hogy a sikeres jerikói katonai akció nagyon jól jött Ehud Olmert ügyvezető miniszterelnöknek és Kadima-pártjának. Yehuda Lahav, Tel-Aviv
