Félix, Boban, Marko – Csoda a Nagycirkuszban Időpont: 2006-03-15 12:00:04
Nincs olyan jelző, ami leírhatná a zsenialitásukat, így csak annyit: csodát varázsolt kedd este a Fővárosi Nagycirkuszban Lajkó Félix és a Boban Markovics Orchestra.
A máskor ló- (elefánt és egyéb állatfajták) potyadéktól csuszamló manézsban észveszejtő koncertet adott a XXI. század zenéjét kitaláló és élvezettel művelő – jó értelemben veendő – balkáni társulat. Lajkó Félix vajdasági magyar, némi roma virtussal és vérvonallal, bőgőse szerb, kontrása dél-szláv zsidó. Zenéjük török-szerb-horvát-ukrán-román-cigány-magyar-zsidó népzenére épített „lajkófélix”.
Félix szeretkezik, ölel, birkózik, vív, csatázik, háborúzik, öl és megríkat, majd kielégülést generál a hegedűjével. Mindezt csak a vonó bánja. Az öntudatlanságba merülő művészt bandatársai feszült figyelemmel követik, kell is a figyelem, hiszen az ismert dallamok frenetikus improvizációkra késztetik Félixet.
Kit érdekel, hogy a manézs szélén ott ül az oktatási miniszter és felesége? Kit érdekel, hogy odakint dúl az ocsmány választási háború? Félix a lelkünkkel játszik! Magával ragad a saját világába, ott lebegünk vele együtt valahol a Parnasszuson.
(Ostoba politikusok! Nem járt volna Lajkónak egy kitüntetés nemzetünk legnagyobb ünnepe alkalmából?)
Ha a csoda korábbi produkcióiból már ismerős lenne valakinek, Félix ezúttal – és állítólag ezentúl – citerázik is. A citera eredetileg magyar népi hangszer (ugye, politikusok?), és tegnapig csak népdalokat hallottam citerára. Nem mondom, hogy kedvenc hangszerem volt -. eddig. A „lajkófélix” zene ugyanis citerán előadva vadonatúj dimenziókat nyit meg Félix és az élvezkedő közönség számára. Hogy közben elszakad egy húr? Istenem, le vele, és gyerünk tovább. Lúdbőrzik az ember a gyönyörtől.
Félix, a mi Istenünk!
És még nem volt vége. Félix és társai pihenni el, Boban Markovics és bandája be.
Az első meglepetés Boban fia, Marko, aki két napja töltötte be a tizennyolcat, és így immár teljes jogú zenekarvezetőként lép fel az apjával. Marko egyszerűen szólva lejátssza az „öreget” a manézsból. A trombita kiköpött „lajkófélixesen” és egyben a Kusturica filmekkel világhírre szert tevő „bobanmarkovicsosan” szól. Marko elővarázsolja a Pacsirtát.
A Félix felkavarta gyönyör egyre terebélyesedik, majd csúcspontjára érve kirobban a Bubamarában. (Lásd: Macskajajj!) A közönség szétszedi a nagycirkuszt. Nem nagy kunszt kijelenteni: erről a gyerekről még sokat fogunk hallani.
Az ütős és fúvós banda fokozza, csak fokozza az élvezetet, és amikor már azt gondolnánk, mi balgák, hogy innen már nincs magasabbra, előtűnik Félix. Citerával a hóna alatt.
Arra már valóban nincs magyar szó, ami ezután következik. Marko és Félix szólópárbajt vív. „Jézusom, ilyen nincs, ilyet nem lehet”, hallik innen, onnan és amonnan. Trombita és citera, hol „lajkófélix”, hol „bobanmarkovics”, hol mindkettő.
A finálé. Immár teljes létszámban a színen mindkét banda. Félix magához ragadja a hegedűjét, a fúvósok beleszippantanak az egyébként illatosított cirkuszájerba, és mindent bele.
Egy pillantásnyit leveszem tekintetem a manézsról, a csurig telt nézőtéren mindenki extázisban. Két sorral alább a nagyszerű Kaszás Attilát pillantom meg, szinte öntudatlanul veri az ütemet.
Magyar legutóbb akkor tombolhatott így, amikor a Népstadionban 7:1-re lealáztuk az angolokat.
Köszönjük Félix, Marko, Boban és többiek!
Szemán László
