Visky András
„Szemes” zsoltára
Tárcatár
A Ferenc fia Ferenc körül munkálkodó, tekintélyes angyali sereget kitevő ügynökök közül a „Szemes” fedőnevű részesült a legtovább tartó és legmélyebb tanításban. Azok közé tartozik ő is, akik a Szentéletű – emléke legyen áldott! – felolvasásában, bizony személyesen tőle hallhatták az „éneklőmester tanító zsoltárát” az idumeus Dóégról, az „álnokság mesteréről”, aki „szeret minden ártalmas beszédet és az álnok nyelvet”, akinek a „nyelve ártalmakon elmélkedik, s olyan, mint az éles olló”.
Nem a zsoltárból, hanem Sámuel próféta első könyvének szép elbeszéléséből tudjuk, hogy Dóég, neve jelentése „aggodalmaskodó”, más fordítások szerint „félelmetes”, a királyi nyájak főfelügyelője volt, és a szentélyben tartózkodott maga is „az Arc (vagy: Arcok) előtt”, feltehetően magára nézve is kötelezőnek fogadva el a Tóra előírásait, amikor Dávid Akhimélek főpaphoz menekült.
Az idumeus Dóég figyelmesen végigköveti az eseményeket, minden mozdulatot, minden szót megjegyez.
Akhimélek, neve jelentése „fivérem király”, odaadja az éhségtől elgyötört Dávidnak és maroknyi kíséretének a szent kenyereket – „Nincs közönséges kenyér a birtokomban, hanem csak szent.” -, és átnyújtja az „efód mögött” rejtegetett, filiszteus Góliáth kardját is – Akhimélek: „Akit te megöltél az Eláh völgyében.” Dávid: „Nincs ahhoz hasonló, add ide azt nékem” – , majd elköszön tőle.
Amint a szent cselekményeket véghezviszi, Dóég „hírt visz” az elsötétült, egyre hisztériásabb Saul királynak Dávidról, a „felkentről”, mire Saul elhatározza Akhimélek főpap és egész környezete kiirtását.
Figyelemre méltó fordulat, hogy nincs egyetlen főembere sem Saulnak, Izrael első királyának, aki kezet emelne Akhimélekre.
Az előállt helyzetet Dóég, az aggodalmaskodó férfiú oldja meg: „És ellenük fordult az edomita Dóég, és ő rohant a papokra. És azon a napon nyolcvanöt embert ölt meg, akik gyolcs efódot viselnek.”
Ilyen előzmények után születik az ötvenkettedik zsoltár, amelyet Ferenc a feljelentők, máskor besúgók zsoltáraként emlegetett, és amelyet mindannyiszor felolvasott az ügynöknek, ha valahogyan annak jelét vette, hogy a megfigyelésével megbízott személy megítéltetésének napja közel van, és a Világ Ura keze hamarosan ránehezedik, beteljesítve rajta legkedvesebb prófétája átkát.
Ferenc fia Ferenc mérhetetlen hűséggel tartotta számon besúgóit, személyes felelősséget érzett üdvösségük iránt, azt a meggyőződését hangoztatta váltig, hogy a Világ Ura reá bízta őket, egyen-egyenként valamennyit, hiszen mi másért látogatnák őt a legkegyesebbeket megszégyenítő kitartással, miért faggatóznának hosszú órákon át, a testi éhségről is nem egyszer megfeledkezve, ha nem azért, hogy a velük is maradéktalanul megosztott tanításból erőt merítve visszataláljanak a helyes útra, és megtagadván tartótisztjeiknek tett ígéreteiket, maguk mögött hagyják a „szolgaságnak házát”, hogy azután ismét, miképpen a választott nép fiairól olvassuk, szájuk megteljen nevetéssel, nyelvük pedig vigadozással.
A Gonosznak tett ígéreteinket úgy kell megtartani, hirdette Ferenc, hogy késlekedés nélkül nyilvánosan megtagadjuk őket, arra kérvén a Világ Urát, vesse valamennyit a háta mögé, az isteni feledés mélységesen mély vízébe.
„Szemes”, miután frissen végzett és nagy reményű hittudósként elnyerte jól megérdemelt állását a Ferenc falujához közel eső határ menti városban, Nagyváradon, több mint tizenkét évet töltött a mester lábainál, hiszen már pályája legelején a Szentéletű nyomába szegődött, szorgalmasan följegyezve a bölcs ember minden szavát, sőt még azokat is, amelyek mások közvetítésével juthattak csak tudomására.
Első, még csak egy oldalt kitevő, érthető módon bizonytalan mondatfűzésű jelentését 1976. február 11-én, szerdai napon veti papírra, a legutolsót pedig kevéssel fájdalmasan korai halála előtt, 1988 verőfényes júniusa első napján, ismét szerdán, a gyermekek nemzetközi napján. Konok kitartása, részletek iránti figyelme, a minden esetben okos, sohasem fontoskodó feltételezései – amikor, úgymond, „megítélése szerint önhibáján kívül” hézagos ismeretek birtokába jutott -, nem utolsósorban meg a titkosrendőrség szakembereinek tett, a célszemély rejtett gondolatainak és szándékainak mélyebb megismerését szorgalmazó javaslatai hosszú és elmélyült tanítványságra termett férfiú rokonszenves képét rajzolják elénk: „Szemes” mesterét, ahogyan Raþiu őrnagy, első tartótisztje, akkor még százados, elismeréssel jegyzi meg róla, a szokásos írásbeli eligazítások egyikén.
A tények iránti kötelező tisztelet jegyében szükséges azonban megjegyezni, hogy a szószerkezet román nyelven, felszólító módban korántsem hangzik ilyen derűsen – maestru „Szemes”! -, akadhatnak ügynökjelentés olvasók, akik sokkal inkább Raþiu őrnagy iróniáját, esetleg megvetését hallanák ki belőle, amellyel a hatékonyabb megfigyelési eszközök bevetésére mindhiába váró, panaszos hangot megütő hittudóst emlékezteti illetékessége határaira. Akár így, akár úgy, a kifejezetten atyai bátorítás hangja talán mindenképpen kihallható a sokértelmű „maestru”-ból, „Szemes” pedig látható módon a dicsérő szót tekintette magára érvényesnek.
Ferenc fia Ferenc hamar kegyeibe fogadja az ifjú hittudóst, ez pedig már az első jelentésből minden kétséget kizáróan kitűnik, a Szentéletű ugyanis azonmód tudtára adja: „nem tetszik neki ez a dolog” – „acest lucru nu-mi place” -, az tudniillik, hogy „Szemes” az informátorok útjára lépett, és nem a maga személyes, hanem megbízói régtől fogva ismerős, ezerszer hallott kérdéseit teszi fel neki, azokat ismételgeti ő is váltig, mintha bizony kielégítő választ kaphatna, és ez érdekelné őt a legjobban, semmi más. „Szemes” nehezen érti meg Ferenc rejtélyes figyelmeztetését, de nem adja fel, megfelelő magyarázatért egyenesen a nemzetkarakterológiához folyamodik, sőt mi több a „magyar átokban” találja meg az idősödő mester kizárólag neki szóló, de természetesen megbízóival is megosztott üzenetének értelmét: „Szavaiból azt értettem” – fejtegeti „Szemes” első jelentésében -, hogy „a magyarok kölcsönösen elárulják egymást” a hatóságoknak. Mire a következő feladatot kapja: „Szállítson további információkat a célszemély foglalatosságairól és vélekedéseiről.”
Volt is alkalma rá számtalan, alig győzte erővel, a Szentéletű ugyanis minden találkozásuk alkalmával aprólékosan elmagyarázta neki a napi szakaszt, hosszasan kitért a különböző fordítások árnyalataira, majd a maga javaslataival állt elő, az eredeti szent szöveget minden esetben hosszan, átszellemült arccal elemezve, többször is nógatva hallgatóját, hogy csak jegyezzen nyugodtan, lehetetlen ennyi mindent észben tartania. Nem is csoda hát, ha „Szemes” gondos jelentéseinek vaskos kötege igazi tárháza Ferenc fia Ferenc mély bölcsességének.
Az utókornak nehezére fog esni visszafojtania háláját mindazért, amit „Szemes” hátrahagyott, és csak nagy nehézségek árán gyűrheti le magában a tisztelet érzését Raþiu őrnagy iránt, aki kiváló érzékkel talált rá az ifjú, ambiciózus hittudósra, majd pedig nem volt rest éveken át ellátni őt a tanácsaival, a végső soron kis odafigyeléssel elsajátítható szakma fortélyait sem hallgatva el előle.
„Szemes” előtt akkor sötétedett el hirtelen a világ, amikor, a közel másfél évtizedes folyamatos tanulása, valamint az ugyanannyi időt kitevő, nem kevésbé fáradtságos ügynöki ténykedése ellenére szeretett hittudományi intézete szisztematika tanszékére nem őt nevezték ki tanársegédnek, hanem főnöke kétes tehetségű lányát. Sőt, még a doktori tanfolyamra sem fogadták el jelentkezését, arra hivatkozva, hogy, ez áll a hivatalos indoklásban, „magasabb körökből származó megbízatásai sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak a haza biztonsága és egységének megőrzése szempontjából”, mint elvont tudományos kutatásai.
Amint kézhez veszi az intézet hivatalos leiratát, felkeresi Ferencet, és, a 7567/00114-es szám alatt iktatott jelentés szerint, kertelés nélkül elpanaszolja neki a vele történteket: „Az ügynök (sursa) elmesélte (a povestit) a kellemetlen helyzetet”, arra helyezve a hangsúlyt, hogy a Ferencről szóló, de róla tulajdonképpen az utolsó bekezdésig egyáltalán említést nem tevő jelentésben ezúttal kertelés nélkül azokat jelentse fel, akik, beleértve az ügyében illetékes magas rangú hatósági személyeket, nem állták szavukat és egy „végzetesen rossz döntéshez adták nevüket”. Majd akkurátusan számba veszi hitszegő elöljáróit és hosszasan idézi a rendszert bíráló kijelentéseiket, felsorolja a vélhetően titkosrendőrségi segítséggel Nyugatra kimenekített családtagjaik nevét, külön említést tesz egyikük nem kevesebb, mint öt fiáról, akik bántatlanul elhagyták az országot, és politikai menekültekként élvezik az emberi jogok betartására olyannyira érzékeny „nyugati demokráciák” jótéteményeit.
„Szemes” utolsó jelentése feltűnően higgadt munka. Az első bekezdésben hosszasan leírja a Szentéletű házát, révült csodálkozással mondja el, hogy odaérkezésekor minden ajtó nyitva állt előtte, „a kapu és a bejárati ajtó tárva-nyitva”, írja, csak a legbelső szobába kellett mintegy benyitnia, ahol is csöndes közösséget talált a mester körül, hiánytalanul fel is sorolja a neveket. Ferenc örömmel köszöntötte „Szemest”, jelenti „Szemes”, hellyel kínálta a többiek között, ő viszont négyszemközti beszélgetést kért tőle, mire a Szentéletű magától értetődő könnyedséggel, anélkül, hogy a többiek elnézését kérte volna, átvezette vendégét a dolgozószobájába.
Ott olvasta fel „Szemesnek” Dóég zsoltárát, miután türelmesen meghallgatta a feldúlt fiatalember szenvedélyes beszámolóját a méltóságát súlyosan érintő „túlkapásokról”. A zsoltár előtt, írja „Szemes”, a megvadult Saul király színe előtt gyilkoló idumeus Dóég történetét is végig kellett hallgatnia, és ezt szívesen meg is tette, írja. Sőt, tartótisztjének és feljebbvalóinak fogyatkozás nélkül be is másolta takaros, gyöngyírású, hibátlan románsággal megfogalmazott jelentésébe a Sámuel könyve elbeszélését.
„Meg is ront téged, teljesen eltakarít, kigyomlál téged a te hajlékodból, és kiszaggat téged az élők földjéről” – hallgatta „Szemes” Ferenc fia Ferenc megrendült, enyhén éneklő hangján a zsoltár tüneményes igéit.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 10. szám
