Forrás: ÉS

STANDEISKY ÉVA

„Nagy zaj és nyugtalanság”

A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa és az írók

A XX. kongresszus ötven évvel ezelőtt világszenzációnak számított. A politika iránt fogékonyak felismerték a szovjet pártkongresszus jelentőségét: Sztálin halála után három évvel a szovjet pártvezetés elhatárolta magát az 1953-at megelőző két évtized terrorjától, és lemondott a kommunizmus megvalósításához korábban elengedhetetlenül szükségesnek tartott külső és belső agresszióról. Ny. Sz. Hruscsov, az SZKP főtitkára megfogalmazásában: elkerülhető a kapitalista országokkal a háború, és helytelen az osztályharc élesedéséről szóló „elmélet”. Ezzel megszűnt az évek óta tartó világháborús fenyegetettség. Hruscsovék hosszabb pórázra engedték a birodalom és a „hódoltság” (Szekfű Gyula) népeit. A tábor országaiban élők rendszerváltozást nem remélhettek, de reménykedhettek életkörülményeik javulásában, nemzeti önérzetük némi méltánylásában.

Magyarország már 1953-54-ben megtapasztalhatta az enyhített kommunista diktatúrát. Nagy Imre nemzeti színezetű reformkurzusa Rákosi 1955 tavaszán visszatért diktatúrájához képest még azok számára is kívánatosnak tűnt, akik – bár nem hittek a szocializmus szovjet típusú megvalósításában – a kényszerhelyzetet tudomásul véve valamiféle magyar szocializmusról ábrándoztak. A XX. kongresszus a reformpárti kommunistáké mellett az ő elfojtott álmaikat is újjáélesztette.

Mint mindig, ekkor is az értelmiségiek – s mindenekelőtt az írók, újságírók – voltak azok, akik hivatottnak érezték magukat a változások közzétételére. Árásaikban és az írószövetségi ülésekről felvett jegyzőkönyvekben fennmaradt vélemények alapján rekonstruálható, hogyan látták ők az ország helyzetét 1956 februárja és júliusa között. A XX. kongresszus hatásának vizsgálata azért korlátozódik erre a szűk fél évre, mert Rákosi 1956. július 18-i leváltásával új helyzet állott elő: a magyar diktátor távozásával okafogyottá vált, a XX. kongresszus hatására előtérbe került legfőbb követelés: „Sztálin legjobb magyar tanítványa” – ahogy magát Rákosi hinni szerette – tűnjék el a politikai porondról!

A változásokban érdekelt nem párttagok – itthon és az emigrációban élő nem kommunisták – a diktatúra enyhülésében, Rákosi bukásában reménykedtek. Márai élénk figyelemmel követte amerikai önkéntes száműzetésében az 1956. februári szovjetunióbeli változásokat. Az információk bővüléséről tanúskodó bejegyzések kezdetben reménykedő, majd egyre borúlátóbb találgatások a következményekről. „Sztálint leépítik – a gang szétmarcangolja a gangstert.” Majd később: „A bolsevisták most nekikezdtek bebizonyítani a világnak, hogy a kommunizmus „módszerei” voltak helytelenek az elmúlt évtizedekben, a terror, az imperializmus, a militarizmus, a bürokratizmus – de arról mindenki hallgat, hogy a „kommunizmus”, mint Eszme és Gyakorlat, önműködően teremti meg ezeket a Módszereket, amelyek nélkül tehetetlen, mert nem emberszabású.” S végül: „A kommunisták minden pillanatban hajlandók feláldozni a kommunistákat, ha ezen az áron megmenthetnek és prolongálhatnak egy világcsalást: a Kommunizmust.”1

A kongresszus és a szovjet írók

A kongresszusról az első híradások február 14-én hangzottak el a budapesti rádióban. Akik a szavak mögé láttak, a régi szólamok ellenére változást sejtettek: felfigyeltek arra, hogy „csak Lenint emlegetik, Lenin tanait követik, haladnak Marx és Lenin útján stb. Sztálin sehol. […] A mai Szabad Nép [1956. február 17.] közli az ülésterem fényképét az elnökség tagjaival. Olyan, mintha egy templomban ülnének. A hátuk mögött középen, ahol máskor drapéria szokott lenni, az ő szentháromságuk: Marx, Lenin és Sztálin képeivel, de ma csak a csupasz fal, középen egy szabályos templomi szoborfülke az ülők feje fölötti magasságban, és a fülkében Lenin szobra. Sztálin sehol.”2 A szerzetes tanár nem hitt a szovjet politika lényegi változásában: „a bálványt ledöntik, de továbbra is a sztálini politikát, hódító politikájukat folytatják”.3

Moszkvában a szokásos kongresszusi rituálénak megfelelően az értelmiségiek, köztük az írók is szót kaptak. Feladatuk sem tért el a korábbiaktól: az irodalomra kellett adaptálniuk a politikai határozatokat. A szovjet írók nevében Mihail Solohov csatlakozott a fő vonalhoz: értéktelennek minősítette a szovjet „szocialista realista” irodalom addig milliós példányszámban terjesztett „remekműveit”, azt hányta írótársai szemére, hogy elkényelmesedtek, elidegenedtek a mindennapoktól, ugyanakkor továbbra sem vonta kétségbe a mindenható párt kompetenciáját a szépirodalomban. A bűnbakot az irodalmi életben is károkat okozó személyi kultuszért a szovjet írószövetség 1946 és 1953 közötti főtitkárában, Alekszandr Fagyejevben találta meg. (Fagyejev 1956 májusában megölte magát. Évtizedekkel később – 1990-ben – nyilvánosságra hozott búcsúlevele szerint mélységesen csalódott az írószövetség új irányítóiban: tehetségteleneknek és a felsőbb irányvonal ügyetlen kiszolgálóinak tartotta őket.)

A szovjet írókat, értelmiségieket is felvillanyozta Hruscsovnak a kongresszus utolsó napján elmondott, Sztálin bűneit leleplező zárt beszéde, amelynek tartalmával ők is csak hetekkel később ismerkedhettek meg. Megbélyegzett, háttérbe szorított társaik gyors rehabilitációjában reménykedtek, s egyre csalódottabbak lettek az akadozó, felemás ügyintézés miatt. Ugyanakkor nem is lépték túl a határokat: taggyűléseken, a pártvezetéshez írott levélben sürgették a harmincas években elítélt, kivégzett társaik ügyének kivizsgálását, azoknak a második világháború után hozott párthatározatoknak az érvénytelenítését, amelyek írókat, művészeket állítottak pellengére. 1956. március 26-án neves szovjet írók – K. Csukovszkij, V. Ivanov, V. Kaverin, L. Kasszil, E. Kazakevics, Ny. Tyihonov – levélben kérték az SZKP Elnökségét, hogy rehabilitálják az 1946-ban az irodalmi életből Zsdanov által kitaszított Mihail Zoscsenkót. (A levél csak 1988-ban került nyilvánosságra.) Olga Bergholz 1956. június 15-én a XX. kongreszszuson elhangzottakra hivatkozva sürgette a határozat visszavonását és Anna Ahmatova rehabilitálását azon a tanácskozáson, ahol a tábor országainak irodalmárai is képviselve voltak.4

A Szovjetunióban több jóvátennivaló akadt, mint Magyarországon, ahol nem több évtizedig, mindössze néhány évig tartott a sztálini típusú diktatúra. Sztálin halála után írói körökben is megindult az erjedés, pontosabban – Ehrenburg kisregénye után – az „olvadás”, amely a honi politikai éghajlat zordabbá válásának hatására meg-megakadt. A Szovjetunióban csaknem egy évtizedig elhúzódott ez a folyamat, amelyet a reagálás az 1956-os forradalomra hosszú hónapokra visszavetett: a szigorítók a magyarországi „ellenforradalomra” hivatkoztak.5 Március végén a szovjet írószövetségben három napon át folyt szenvedélyes vita a XX. kongresszus kívánatos hatásáról, a bűnökről, mulasztásokról és a tennivalókról. Az irodalomról alig esett szó. A felszólalók egy csoportja tagadta, hogy lényegi változások történtek volna a XX. kongresszus után (a kor szóhasználatával: nem igaz, hogy a lenini elvek és normák máris érvényesülnek). Kifejtették, hogy a megelőző évtizedek történései mélyen beivódtak a társadalomba, deklarációkkal ezen nem lehet változtatni. A hivatalokban ülők lélektelen, karrierista bürokraták, akik kiszolgálták a cárként viselkedő Sztálint. A káderosztályok feleslegesek, és tevékenységük sérti az emberi méltóságot. Szóvá tették, hogy az ígéretekkel ellentétben nem orvosolták az egyes népcsoportokat – kalmüköket, zsidókat és másokat – ért jogtalanságokat, nem számolták fel az antiszemitizmust. A börtönökbe, táborokba zárt százezrekből 7-8 ezer embert rehabilitáltak csupán. „A napok, amelyeket most átélünk, valahogy az első október utáni napokra [1917 októberéről van szó – S. É.] emlékeztetnek bennünket. Ugyanaz a gyűlésező, tavaszi áradásra emlékeztető demokratizmus. […] A személyi kultusz egyik legsúlyosabb következménye a kettős könyvelés. Másként beszéltek és másként cselekedtek, az embereket hazugságra, képmutatásra nevelték. A hivatalos és a közvélemény kettészakadt” – jegyezte fel 1956-ban Raisza Orlova, a gyűlés egyik résztvevője.6 Az őszinte hangvétel, az éles bírálatok olyannyira megrémítették az illetékeseket, hogy megakadályozták az elhangzottak nyilvánosságra kerülését, és hozzákezdtek az írószövetség átszervezéséhez, a renitens moszkvai kiadói és szerkesztői műhelyek ellenőrzéséhez, szétbomlasztásához. Ugyanakkor nem akadályozták meg, hogy haláluk után visszavegyék az írószövetségbe a terror áldozatává vált Iszaak Babelt, Mihail Kolcovot és Ivan Katajevet. Az írószövetségben bizottságok alakultak: a törvénytelenségek áldozatául esett írók hagyatékának feltárása és gondozása lett a feladatuk.

A magyar írók reagálása

„Számunkra egyelőre a legizgalmasabb kérdés – jegyezte fel naplójába február 29-én Zimándi Pius -: hoz-e a kongresszus változást Magyarországon?”7 Erre bizony nálunk ugyanúgy várni kellett, mint a Szovjetunióban. A viccek előbbre tartottak: „Moszkvában, a Lenin-mauzóleumban egymás mellett fekszik Lenin és Sztálin bebalzsamozva. Mi a mauzóleum új neve? Blamázs bátya kunyhója.” „Mit határozott a XX. kongresszus? Azt, hogy ezután minden másképpen volt.” „Hová költözött Sztálin, amikor meghalt? A nyalhatatlanságba.”8

Az MDP Központi Vezetősége március 12-13-án hallgathatta meg a szovjet pártkongresszuson jelen lévő Rákosi Mátyás beszámolóját, a párttagság csaknem két héttel később kapott erősen megszűrt információkat a Moszkvában történtekről. Hruscsov zárt ülésen tartott beszéde – szovjet jóváhagyással – március 20-a után Lengyelországban került először hivatalosan nyilvánosságra, amely részben innen, részben nyugati hírforrásokból Magyarországra is eljutott.

A kommunisták megosztottak voltak. Sokan kívánták Rákosi bukását, de a személyi kultusz idején elkövetett bűnök leleplezését nem helyeselték: alapvetően nem önmagukat féltették, hanem a kommunista hatalom megrendülésétől tartottak. Mások, mindenekelőtt Nagy Imre reformkurzusának hívei önigazolásukat olvasták ki a kongresszuson elhangzottakból. Mindez szorosan összefüggött az 1953-54-es megszakított reformperiódussal, amikor megkezdődtek, majd 1955-ben elakadtak a rehabilitációk. Az 1956-os kommunista reformellenzék akkor kovácsolódott össze, amikor az 1954-ben szabadultak titokban beszámoltak a velük megesett szörnyűségekről, saját elvtársaik okozta szenvedéseikről. Az 1955-ös visszarendeződés nem késztette őket meghátrálásra. A XX. kongresszus után felvették az elejtett szálat, s immár a nyilvánosság előtt nevezték meg a legfőbb bűnösöket: a Szovjetunióban Sztálint, Magyarországon Rákosit. A halott vezérrel sem volt könnyű leszámolni, hát még az élővel! Míg Rákosi erkölcsi hitele egyre csökkent, Nagy Imréé rohamosan növekedett, ami híveikről is elmondható. A XX. kongresszus magyarországi hatása a Rákosi iránti ellenszenv fokozódásával, illetve a Nagy Imre iránti rokonszenv növekedésével, már-már mozgalommá szélesedésével illusztrálható leginkább. A kongresszus utáni hónapokban Rákosi menesztése, illetve Nagy Imre rehabilitálása volt az értelmiségiek között is a legfőbb beszédtéma, így ez került leginkább szóba az írószövetségi gyűléseken is, amelyekről a legtöbb információ maradt ránk. A párttaggyűléseken összefoglalót olvastak fel a kongresszusról. Igyekeztek kerülni a kényes kérdéseket, megszervezni-leszerelni az esetleges vitát: ha sikeresen levezénylik a taggyűléseket, talán a „túlélésük” is biztosítva van. Ugyanakkor a pártvezetést bírálók is kockázatot vállaltak. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy egy párttag nyíltan párhuzamot vonjon Sztálin és Rákosi bűnei között, s ez utóbbi menesztését szorgalmazza, hiszen az SZKP vezetői azzal, hogy nem váltatták le a magyar pártvezért, mintegy megerősítették pozíciójában. A kritika következménye így akár letartóztatás is lehetett. Az első Rákosi-bírálók nem írók voltak, hanem egy tanár (Litván György) és egy esti egyetemre járó egykori pártfunkcionárius (Szilágyi József) és felesége.

Rákosi színvallásra kényszerült. Március 27-én Egerben kénytelen-kelletlen Rajk Lászlóról, az 1949-ben koncepciós perben elítélt és kivégzett kommunista vezetőről is beszélt, Rajk sorsáért a felelősséget a pártba befurakodott ellenségre, korábbi legközelebbi munkatársára, Péter Gáborra hárította. Nem átallotta azt mondani, hogy a Rajk-per provokáción alapult, és a rehabilitálás már megtörtént. Álságos szavai alkalmat adtak támadására, amelyre három nappal később a XX. kongresszust ismertető írószövetségi párttaggyűlésén került sor, csaknem egy időben a szovjet írók moszkvai tanácskozásával, ahol szintén a kongresszus volt a téma. Lukácsy Sándor irodalomtörténész kijelentette: „én nem tudok belenyugodni abba a furcsa kettős könyvelésbe, amelynek egyik rovatában a Rajk-perről és a jugoszláv elvtársakról kinyomtatott útszéli hangú hazug cikkek, brosúrák ezer tonnában kinyomtatott papírtömege s az ártatlanul kiontott vér cseppjeinek semmiféle számokkal nem mérhető sokasága súlyosodik, a másik rovatban pedig mindössze egy júdási ajakkal kimondott három szó áll: Rajk László elvtárs.”9 Vagyis Rákosi elárulta társát, mint Jézust a tanítványa. A keresztény tradícióban Júdás az egyik leggyűlöltebb figura, a kommunista hagiográfiában Rákosit ekkor még sokan a „szentek” közé sorolták. A taggyűlést nagypénteken tartották, nyilván innen is a Júdás-asszociáció.

Lukácsy szavai óriási felháborodást keltettek az ortodox kommunista írók között. Amikor Lukácsy Rákosit Júdáshoz hasonlította, nagy zaj támadt. Valaki közbe is kiáltott: „Vonja vissza!” A jegyzőkönyv jól tükrözi a felforrósodott hangulatot: „Barabás Tibor: Gyalázat! Az egész külföldön megszégyenítettél minket! Balázs Anna: Azt is mondhatná, hogy „Éljen Szálasi!”. (Folytonos nagy zaj. Az elnök csenget.) […] [Lukácsy] …mindaddig, amíg a XX. kongresszus szellemét csak gyér szavakban idézzük, s nem teszünk meg mindent, ami szükséges, hogy a XX. kongresszus tanulságai nálunk is valósággá váljanak, addig nem lehetek nyugodt pártom és nemzetem sorsa felől. (Nagy taps a taggyűlés egy részében. Nagy zaj és nyugtalanság.)”10 A gyűlés kaotikussá vált.

Gergely Sándor szaladt a szovjet követségre beszámolni a skandalumról. A követségi másodtitkár lejegyzése hemzseg a félrehallásoktól. Még Lukácsy keresztneve sem egyezik, a múltjáról írottakból pedig egy szó sem igaz: „Lukácsy Ferenc kritikus, az ismert fasiszta, Szálasi sógora, annak idején börtönben is ült. […] reakciós, szovjetellenes, csalással furakodott be a pártba. Négy évvel ezelőtt pártellenes és erkölcstelen magatartása miatt kizárták az MDP-ből, de két év múlva Révai József közbenjárására visszavették. […] Pártellenes felszólalásában a népi demokratikus rendszer elleni támadásokat engedett meg magának. […] A cenzúráért, a letartóztatásokért és a börtönbüntetésekért, a terrorért, az elkövetett hibákért és az igazolhatatlan elnyomásért a felelősséget Rákosi Mátyásra hárította. Felszólalása az ellenzéki beállítottságú írók körében viharos tetszést aratott.”11 Nem tudható, hogy az egyoldalú, a „fülbesúgás” során eltorzult tájékoztatóból mennyi jutott el Moszkvába. A nagyköveten, Jurij Andropovon nem múlhatott: ismertté vált jelentéseiből tudható, hogy nem tartozott a reformszelleműek közé.

A nemzeti kommunista vonal hívének számító Sarkadi Imre a párt központi napilapjában „anarchisztikus kijelentésnek” minősítette párttagtársa Rákosit bíráló szavait, ami talán a hit elvesztése miatti félelemmel magyarázható: a hitet a kommunizmusban az első számú vezető erkölcsi bukásának beismerése veszélyeztette.12 („A hitünket követeljük vissza, pártunk vezetőségébe vetett hitünket” – érzékeltette a kommunista ellenzékiség lényegét felszólalásában Képes Géza.13 Még Lukácsy Sándor is így kezdte felszólalását: „nem én vagyok az egyetlen, aki azt remélem, hogy a XX. kongresszus példája nyomán nálunk is helyreáll a harmónia [?!] a célok és a módszerek, a szavak és tettek között. Nincs kínosabb dolog, mint csalódni és megcsalatni.”14 Zelk Zoltán korabeli kétsorosában a hitét elvesztő ember kétségbeesése sűrűsödött verssé: „Szélfútta levél a világ / de hol az ág? De Ki az ág?”)

A taggyűlés három hét múlva folytatódott. A nagy pártközponti felkészülés ellenére a bíráló hangnem megmaradt. (Az összességében négy napig tartó rendezvényen csaknem ötvenen nyilvánítottak véleményt.)

Gergely Sándor a taggyűlés két héttel későbbi folytatásról is részletesen beszámolt a szovjet nagykövetségen. Kiemelte a Nagy Imre mellett kiálló íróknak nagy tetszést és visszatetszést egyaránt kiváltó felszólalását, és a jelen lévő politikai bizottsági tagok erélytelenségét, fellépésük kudarcát sem hallgatta el. Az ortodox moszkovita író szerint Szalai Bélát a következő szavakkal hurrogták le: „Le az emelvényről! Ki maga, hogy ki akar oktatni bennünket? Ez nem vegyeskereskedés, ahová bárki bemehet!”15 B. V. Gorbcsovot, a követségi másodtitkárt leginkább az az információ töltötte el aggodalommal, hogy a két Sztálin-díjas író – Aczél Tamás és Nagy Sándor is – a pártellenzékiek számát gyarapította. Veszélyesnek ítélte, hogy Nagy Sándor azzal fenyegetőzött, hogy demonstratív módon fogja visszaadni az 1952-ben kapott legmagasabb szovjet kitüntetést. Gergely feleségének kérdésére, hogy a díjjal kapott 75 000 forintot is netán vissza akarja szolgáltatni, az író igennel felelt.

A következő hetek is a huzavona, a bizonytalanság, az állandó felfokozott izgalom jegyében teltek. Hol az ortodoxok, hol a reformerek nyilatkoztak, a pártvezetés kapkodott. A további példákat mellőzve is megállapítható, hogy a hazai reagálások a XX. kongresszusra egyszerre tanúskodnak a zavarodottságról és az útkeresésről, valamint az egyre növekvő bátorságról és kritikai kedvről.

Kérdések és válaszkísérletek

Hozott-e lényegi változást a XX. kongresszus a kommunista politikában? Másként megfogalmazva: nincs-e eltúlozva a kongresszusnak a hazai kommunista mozgalomra tett hatása? Máshonnan közelítve: nem a politikával megfertőzött értelmiségi körökben különösen erős reformillúziók továbbélésével magyarázható a szokványos pártesemény újdonságainak felnagyítása? Az utókor értékelője az első kérdés esetében a „nem”, a másik kettőnél pedig inkább az „igen” felé hajlik. A kortársak és a megdönthetetlennek tűnő államszocializmusban élők azonban nem tudták megfordítani a kukkert, mint Szabó Dezső írásának hőse. Ő, amikor a másik végén nézett bele a messzelátóba, hirtelen távlatokban, összezsugorodva, érzelmileg magától elidegenedve látta a neki addig annyi lelki és testi fájdalmat okozó családtagokat.16

Az évek óta emigrációban élő Márai a kongresszus napjaiban vetette papírra: „Oroszországban elkezdődött valami, ami lehet egy forradalom előjátéka, de lehet egy forradalom utójátéka is. Lehet, hogy befejezi azt, amivel negyven éve kísérleteznek – a szocializmusnak álcázott terror-diktatúrát -, lehet, hogy nekikezd egy új forradalomnak, amelynek még nincs neve, sem programja.”17 Az 1917. októberi oroszországi forradalomhoz – ha Márai erre gondolt – a XX. kongresszusnak nem sok köze volt. A bolsevikok revolúciója már a húszas évek elején elbukott. Az események alakításában leginkább Leninnek, a reálpolitikusnak jutott szerep, aki az 1917 utáni változásokat a hazai hagyományokhoz és a világhelyzethez igazította, s akihez 1956-ban a Szovjetunió Kommunista Pártjának vezetői visszatérni kívántak. Hruscsov és társai úgy tettek, mintha Sztálin nem a Lenin által kijelölt utat folytatta volna. Megkísérelték a lehetetlent: elhatárolták magukat Sztálintól, ugyanakkor a struktúrát – a marxista ideológián alapuló diktatúrát -, amelyet Lenin utódjaként Sztálin véglegesített, lényegében változatlanul hagyták. A magyar kommunista értelmiségiek közül talán Déry Tibor fogalmazta meg legélesebben a problémát a Petőfi Kör sajtóvitáján. Az író az „alapok” felülvizsgálatát javasolta „szigorúan marxista módszerekkel”. Ez akkor még nem illuzórikus elképzelésnek, hanem merész elméleti felvetésnek tűnt, ortodox kommunista ellenfelei pedig rendszerellenes kijelentésként értelmezték.

A kelet-európai változásokat földrésznyi távolságok fordított kukkerén figyelő Márai ráérzett valamire, ami csak a Szovjetunió megszűnte után, csaknem fél évszázad elmúltával került történelmi perspektívába. A XX. kongresszus a krízishelyzet válságmenedzselésének kezdete volt. A szovjet kommunista vezetés – figyelemre méltó önkorlátozásról téve tanúbizonyságot – a XX. kongresszuson változtatott először a doktriner elvekhez mereven ragaszkodó korábbi politikáján, s ezzel – valamint a későbbi módosító engedményekkel – megmentette az 1952 óta súlyos betegség tüneteit mutató államszocialista diktatúrát. A szovjet pártvezetés sikeres regenerációs politikájával, a krízis túlélése érdekében tett reformlépéseivel elérte, hogy a birodalommal nem a hirtelen halál, hanem – hosszú évtizedek múltán – a természetes öregedés végzett.

(Az SZKP XX. kongresszusa című, a Politikatörténeti Intézetben 2006. február 22-én tartott konferencián elhangzott előadás bővített változata.)

1 Márai Sándor: Napló, 1945-1957. Akadémiai-Helikon, Budapest, 1990. 297., 301., 306.

2 Zimándi Pius: A forradalom éve. Krónika 1956-ból. Századvég-1956-os Intézet, Budapest, 1992. 38., 39.

3 Uo. 41.

4 Sz. I. Csuprinyin (szerk.) Ottyepel 1953-1956. Sztranyici russzkoj szojetszkoj lityeraturi. Moszkva, Moszkovszkij Rabocsij, 1989. 464., 470.

5 Wolfram Eggeling: Politika i kultura pri Hruscsove i Brezsnyeve 1953-1970 gg. Moszkva, Airo-XX. 1999.

6 Csuprinyin, i. m. 465-466. Raisza Orlova, az 1918-ban született kritikus, irodalomtörténész visszaemlékezései 1983-ban Nyugaton jelentek meg.

7 Zimándi, i. m. 44.

8 Uo. 52., 86.

9 Rákosi mint Júdás. Lukácsy Sándor felszólalása az Árószövetség 1956. március 30-i párttaggyűlésén. Literatura, 1989. 1-2. sz. 23.

10 Uo. 32. és 24.

11 Je. D. Orehova-V. T. Szereda-A. Sz. Sztikalin (szerk.): Szovjetszkij szojuz i vengerszkij krizisz 1956 goda. Dokumenti. Rosszpen, Moszkva, 1998. 56.

12 Levél a szerkesztőséghez. Szabad Nép, 1956. április 1.

13 Idézi Standeisky Éva. In uő (szerk.): Árók lázadása. 1956-os írószövetségi jegyzőkönyvek. A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete, Budapest, 1990. 33.

14 Rákosi mint Júdás. I. m. 21-22.

15 Gorbcsov 1956. április 17-i követségi napi feljegyzései. Orehova-Szereda-Sztikalin (szerk.), i. m. 60.

16 Szabó Dezső: A fordított kukker. Nyugat, 1914. 24. sz.

17 Márai, i. m. 298.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 10. szám