VARGA LÁSZLÓ
Mit akartak a németek?
Karsai László megtisztelő reakciója (1944 márciusa, ÉS, 2006/8.) bő két hónappal korábban megjelent cikkemre (egyébként is csúcsforgalom van az Agorán) meglehetősen nehéz helyzetbe hoz. Egyrészt már csak az eltelt idő okán sem várható el az olvasótól, hogy emlékezzen eredeti gondolatmenetemre és érvelésemre. Másrészt Karsai kollegám figyelme olyan kérdésekre is kiterjedt, amelyek legfeljebb közvetve, vagy még úgy sem függnek össze a kettőnk közötti vita tárgyával, egyszerűen indifferensek. Ildomos lenne tehát a valódi vitakérdésekre koncentrálnunk.
Karsai kiinduló tétele szerint „a magyarországi zsidókérdés megoldása a kleissheimi tárgyalások központi témája, a megszállás egyik fontos oka volt”. E ténymegállapításnak szánt kijelentést korrekt módon relativizálja is, mondván „az 1944. március 18-i klessheimi Horthy-Hitler-tárgyalás eredeti jegyzőkönyve eddig nem került elő”. Csak hát semmiféle jegyzőkönyv nem került elő, s nem is fog, mert e tárgyalások nagy része (Hitler-Horthy) négyszemközt folyt. A németül gyakorlatilag anyanyelvi szinten tudó kormányzó egyszerűen kizavarta még a tolmácsot is. Meg kell tehát elégednünk a zömmel közvetlenül az események után készült utólagos (német és magyar) feljegyzésekkel és beszámolókkal, amelyek azonban egyáltalán nem támasztják alá Karsai idézett állítását, feltételezését.
Meglehetősen önkényesen járunk el azonban akkor, ha a vonatkozó iratokból kiemeljük a zsidóságra vonatkozó részeket, s ezzel megfosztjuk őket valódi kontextusuktól. Karsai egyben olyan fogalmakkal operál idézetként, amelyek az iratokban nem is szerepelnek. Ágy az általa viszonylag részletesen ismertetett Veesenmayer-jelentésben (1943. december 10.) még véletlenül sem fordul elő a magyar zsidósággal kapcsolatban az „eliminálni” kifejezés. A „hivatalosnak” tekinthető magyar fordítás szerint Veesenmayer egészen pontosan azt írja, hogy „ütött az óra, hogy a zsidókérdéshez alaposan hozzányúljunk”.
Karsai László „idézi” Horthy Miklósnak a Koronatanács 1944. március 19-i ülésén elhangzott szavait is: „Hitler azt is kifogásolta előttem, hogy a zsidókkal szemben nem teszi meg Magyarország a szükséges intézkedéseket. Bűnünk tehát, hogy Hitler kívánságát nem teljesítettem, és nem engedem a zsidók lemészárlását.” Ezzel szemben a hivatalos jegyzőkönyv szerint: „Újabb vád volt, hogy Magyarország a zsidókérdésben semmit sem tesz, és nem hajlandó a nagyszámú magyar zsidósággal leszámolni.” Ahogy a hozzányúlás nem eliminálás, ugyanúgy a leszámolás sem lemészárlás. A kívánságok nem teljesítése sem azonos a semmit sem tevéssel.
S nemcsak arról van szó, hogy Karsai „egyértelművé” varázsol nagyon is értelmezésre szoruló kitételeket, hanem alapvetően a hiányzó iratokat, ha tetszik: bizonyítékokat nem hiányként kezeli, hanem megpróbálja azokat logikai következtetéssekkel pótolni. Megfeledkezve arról, hogy így maga is könnyen prekoncepciója foglyává válhat.
Ez a megközelítés talán törvényszerűen vezet a rendelkezésre álló források téves, félreértett értelmezéséhez. Ágy Karsai László kritikájában behatóan foglalkozik a már említett Veesenmayer-jelentéssel. Megfogalmazásában „a megszállás előkészítése Veesenmayer javaslatai alapján történt, még azt az ötletét is elfogadták, hogy közvetlenül a megszállás előtt csalják ki az országból Horthyt Hitlerhez „tárgyalni””. Csakhogy Veesenmayer jelentésében fel sem veti a megszállás lehetőségét, nem is ír semmiféle kicsalogatásról, pusztán azt ecseteli, milyen fenyegetésekkel és ígéretekkel (korbács és mézeskalács) vehetné rá Hitler a magyar kormányzót a német követelések teljesítésére, mindenekelőtt Kállay Miklós miniszterelnök menesztésére. Ez tehát egy alapvetően más forgatókönyv, mint ami aztán Klessheimben megvalósult.
Karsai tehát egyáltalán nem cáfolja azt az állításomat, mely szerint a német megszállásnak (az általános és persze mély elégedetlenségen túl) nem igazán volt köze a Kállay-kormány nem kielégítő zsidó-politikájához. S ez a kérdés Klessheimben is csak érintőlegesen merült fel. Ez a „tételem” alapvetően összhangban is van a hazai történetírás fővonalával (Ránki György, Juhász Gyula, Sipos Péter, Romsics Ignác stb.). Előadásomban, cikkemben tehát nem az volt az „újszerű”, hogy a német megszállásban az Endlösung csak periférikus szerepet játszott, ebben csak osztom mestereim álláspontját. A hazai Holocaust-kutatók többségével „pusztán” abban a kérdésben van vitám, hogy a németek a megszállással együtt eleve eldöntötték és megtervezték volna a magyarországi zsidóság deportálását. Egy szóval sem állítom, hogy egy ilyen „megoldás” ellenükre lett volna. Pusztán azt a felfogást vonom kétségbe, hogy ezt bármi áron, akár a legegyszerűbb racionalitásnak is ellentmondva készek lettek volna megvalósítani.
Tudós kollegám mindennek cáfolataként teszi fel azt a költői kérdést, amely szerint Európa zsidómentessé tételében a németek miért tettek volna kivételt „éppen ingadozó szövetségesükkel, Magyarországgal”? Ezzel szemben most is ténynek hiszem, amit írtam, „a csatlós államok egyike sem fogadta el maradéktalanul a „végső megoldást”, sőt még a megszállt országok is képesek voltak esetenként ezt fékezni”. Igazából nincs is jelentősége annak, hogy terjedelmi okokból kénytelen voltam előadásomnak azt a részét elhagyni, amelyben ezt tételesen mutattam ki. Hiszen ez a tény a szakma művelői számára közismert, megtalálható Karsai vonatkozó kötetében is.
Mindezek után mindössze annak a feltételezésemnek adtam hangot, hogy Kállayék is (ebbe részben Horthyt is beleértem) eredményesen hitették el 1942-től a németekkel, hogy valamiféle radikális megoldás e téren a háború közepette alapjaiban veszélyeztette volna az ország (közös) harcképességét.
Természetesen nagyon durva leegyszerűsítés, ha általában „német” szándékokról írunk, s Karsai cikkem nyomán nagyon pontosan vázolja a (német) hatalmi tényezőket.
Magam is tisztában vagyok azzal, hogy Magyarországon zsidóügyben a Wehrmacht nem volt „illetékes”, ezt igyekeztem is bizonyítani. Ennek ellenére lényegesnek tartom az OKW (vezérkari főnökség) vonatkozó előterjesztését, hiszen nem Veesenmayer határozta meg a megszállás célját, hanem a Wehrmacht. Ebben bejelentették igényüket magyar munkaerőre, s ezt nem sokkal később (más szinten) konkretizálták: százezer (esetleg kétszázezer) magyar zsidó munkaerőt igényeltek.
Karsainak igaza van persze abban, hogy az SS, SD és a Gestapo iratanyagainak „döntő többségét” megsemmisítették. Csakhogy éppen a mi ügyünkben fennmaradt ezek csúcsszervének, a Biztonsági Főhivatalnak (RSHA) az OKW-hoz hasonló, vagyis Magyarország német megszállását előkészítő felterjesztése. Cikkemben ismét a kényszerű rövidítésnek esett áldozatul előadásomnak az a kitétele, hogy „egy kivétellel” nem szerepelt ebben (sem) a zsidó szó. A kivétel egy konkrét terület kapcsán (mezőgazdasági terménykereskedelem) felhívta a figyelmet arra, hogy a zsidókérdés radikális megoldása alapvető német gazdasági érdekeket veszélyeztetne. Ebből talán mégsem vonható le az a következtetés, hogy Himmlerék eleve a teljes deportálást tűzték volna ki feladatul.
Érveim a jelek szerint mégsem voltak teljesen súlytalanok, hiszen most már Karsai László is megállapítja, hogy a magyarországi zsidókérdés az SS, Gestapo mellett, sőt azt megelőzve a „náci külügyminisztérium hatáskörébe tartozott…, (ott) pedig komolyan foglalkoztak a magyarországi zsidókérdés megoldásával”. Ágy igaz. Ráadásul ennek iratai még fenn is maradtak. Sajnos csak töredékük jelent meg magyarul, de a szakma nagy Örege, Randolph L. Braham már több mint negyven éve közzétette őket németül.
Éppen ezek a külügyi iratok bizonyítják egyértelműen, hogy a deportálás koncepciója csak április második felében emelkedett a hivatalos német politika szintjére. S ez elég vaskos tény ahhoz, hogy esetleg újragondoljuk a magyar Holocaust történetét.
Karsainak igaza van: az április közepén megkezdett „gettósítás” már valóban és egyértelműen a deportálás felé mutatott. Leginkább erre a tényszerűen dokumentálható ellentmondásra kell megtalálnunk a választ. A magam részéről azt a feltételezést fogalmaztam meg, inkább csak sejttettem, hogy a deportálást nem legfelsőbb szinten (Horthy-Hitler), még csak nem is Sztójay-Himmler és Kaltenbrunner határozták el, hanem – ahogy Hannah Arendt feltehetően tévesen fogalmazta – a tüchtig bürokraták (Eichmann, Endre, Baky, Jaross stb.) szintjén, mert ez a történet egyáltalán nem a „gonosz banalitásáról” szól.
Kissé restellem is, hogy egy mégoly míves hetilap még oly igényes olvasóit olyan szakkérdésekkel terheljük, amelyek ellenőrzésére, a vita eldöntésére nincs lehetőségük, s még akkor sem lenne igazán, ha mindketten aprólékos jegyzetekkel (pontos hivatkozásokkal) látnánk el vitairatainkat. Csakhogy a sok mellékes kérdésfelvetés, zsákutcás válaszok, de még a valóban súlyos szakmai konfrontációk mellett is talán létezik a hazai Holocaust-kutatásnak néhány fontosabb tanulsága.
Hiába volt a Holocaust minden 10. áldozata magyar (@ Karsai László), vagy Auschwitz minden 3. áldozata úgyszintén magyar (ezt talán én fogalmaztam meg elsőként). Hiába hamis velejéig az az állítás, mely szerint a rendszerváltással kezdődött a Holocaust történelmi feltárása. Egyszerűen tény, hogy a hazai Holocaust-kutatás szinte semmit nem tett hozzá a Holocaust értelmezéséhez. Semmi mondanivalója nincs az emberi civilizációról, annak magaslatairól vagy esetünkben a mélységéről, irracionalizmus és racionalizmus furcsa XX. századi szimbiózisáról, aminek tisztázása – mint itt is látjuk – elengedhetetlen a Holocaust feltárásához. E nélkül nincs történelem, nincs történetírás. S ez nem hiba, hanem alkalmatlanság.
S ez azért különösen szégyenletes, mert a történetíró helyét egyre inkább a bizniszmen foglalja el. Az Apák és a Mesterek forognak a sírjukban. Jelenleg ezen a „történetírói” piacon egy-egy hullát (a füstjét) ügyes kupeckedéssel kb. a” (fejenként) 10 forintért lehet értékesíteni. Erről kellene beszélni, de erről szemérmesen hallgatunk. S valamiféle hamis „politikai korrektség” jegyében hallgatni is fogunk.
Varga László
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 10. szám
