Forrás: ÉS

MIKLYA LUZSÁNYI MÓNIKA

Egy gödölyét, kis gödölyét

Az ajtó hangos durranással csapódott ki, s abban a pillanatban Gabi is kivágódott rajta. Máskor az apja utánanyúl bizonnyal, megragadja hosszú, lapát kezeivel, vagy elég lett volna felemelkednie az ebédlőasztaltól s morogni egyet, no, no, fiatalúr, no, no.

De Lőwy doktor most nem tett semmit, csak a tányérját nézte, mereven.

Amikor a gyerek felugrott az asztaltól, és elrohant, a sült húst tálalta fel éppen Ilka, íze már a szájában, pedig meg sem kóstolta még. A meggyszószban csöppnyi tejszín, fehér spirál, Párizsban tejszínről nem is álmodhattak, volt, hogy egész napra egy tojás jutott négyüknek, ecetes, sós vízben főzte meg a bátyja felesége, Gizel, úgy kanalazták, mint a levest, megosztoztak rajta mint jó testvérek, sohasem esett köztük egy hangos szó. Megtanulták már gyerekként a beosztást, ha Géza, Gyuri vagy ő maga kapott valamit, megosztoztak rajta mindig, még azon az egy szem pralinén is, amit Gyurinak adott születésnapjára a tanító.

A mozdulatok, de még a hangtalan intonációk is ismétlődnek, a professzor ugyanúgy tartotta elé a törvényi rendelkezést, mint a gimnáziumban Mucsi tanár úr, a tudományegyetemekre, a műegyetemekre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogi akadémiákra az 1920/21-ik tanév kezdetétől csak oly egyének iratkozhatnak be, akik nemzethűségi s erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatók, és csak olyan, zárt létszámban (numerus clausus), amennyinek alapos kiképzése biztosítható, a döbbenet is ugyanaz, de tanár úr, ez rám nem vonatkozik. Csak nézte a tányérját, a meggyszószban fehér spirál, nem nyúlt a gyerek után, hadd menjen, neki nem volt mersze hozzá, hogy becsapja maga mögött az ajtót, elszaladt Párizsig mégis.

Téma volt ez a Royalban is, a trianoni gyalázat, az az oka kérlek, az élet szabályos ütemű folyamatában a magasabb műveltséggel bíró egyének számának növekedése nem aggodalmat keltő, hanem inkább örvendetes, de voltaképp, neked is be kell látnod, csókolom a kezét nagyságos asszony, itt Kereskényi egy pillanatra közelebb hajolt, te választottál jól, Lacikám, hitemre, te, ha egyszer én ezt az asszonyt úgy isten igazából megvizsgálhatnám, és végigsimogatta tekintetével a távolodó nő kerek tomporát, hogy riszál, hogy riszál, látod, példának okáért, éppen Núbelék, nem mondom, az asszony, de valld be nekem őszintén, kellett nekünk a férje, hány ügyvéd van a városban, megmondom én neked, nem kellett ez a Núbel senkinek, Trianonban minékünk nemcsak a földünket vették el, hanem békót tettek a szabadságunkra is, hisz létezik-é nemesb gondolat, mint a szellemi egyenlőségé, van-é szentebb vívmánya az igaz demokráciának, mint a korlátlan diplomaszerzés szabadsága, s lásd, a trianoni átok ettől is megfosztott bennünket, a kormány pusztán a nemzetjövő nyugalma érdekében szorítja korlátok közé, hiszen mi magunk is látván látjuk a lövészárkokból, a fogolytáborokból s az elszakított területekről megcsonkolt hazánkba áramló értelmiségiek nagy számát, akik csak a munkanélküliek seregét gyarapítják. Az ő boldogulásukat vette elsősorban a szívére a kormány, és nem az ilyen jöttment Núbelekét, már megbocsáss.

Megbocsátott, hiszen neki biztos állást szerzett az apósa a Hajnal klinikán, s azután, hogy az öreg felköltözött Pestre, a magánpraxisát is ráhagyta. A célozgatások természetesen nem maradhattak el, de ügyet sem vetett rá, megszokta, hogy a kollégái szívük szerint küldenék őt is az apósa után, orvost sem bír el ennyit a város, gyerek meg nem születik, de tedd a szívedre a kezed, Lacikám, hát kinek van kedve gyereket csinálni ebben a mai világban, megmondom én neked, senkinek.

Amikor Hajnal professzorhoz belépett, csak a feszült tartására lett figyelmes, a merev mosolyra az arcán, gondolatban gyorsan lajstromba vette a befolyásos betegeit, nem, senkinél semmi probléma, a főtanácsosné lábadozóban, Weiszner Helgát éppen most hozta vissza a gyermekágyi lázból, hiába mondta neki, ne szüljön otthon, esetleg Szerencsfalvy tekintetes asszony, hogy nem csinálta meg neki a tiltott műtétet, az egyke nemzetünk halála, asszonyom, már negyedik hónapja, hogy belenyugodott, lassan mindenórás, nem, a betegeivel nem lehet semmi baj, valami másnak kell lennie.

– Professzor úr, parancsolsz?

Hajnal professzor rákapta a szemét, csak gondoltam, hogy parancsolok, legalább a saját klinikámon, de még ott sem, kakasnak se vagyok jó a szemétdombon, nem szólt, csak hellyel kínálta, Lőwy Laci a legjobb orvosom, jól járnak vele a zsidók, ha megkérhetlek, foglalj helyet.

A karszék engedelmesen simult alá, nem szerette mégsem, irritálta a bőr érintése, mintha asszonyi combok.

– Lacikám, amit mondok, csak barátilag, ha lehetne, maradjon köztünk – szólalt meg végre Hajnal, de aztán nem tudta, hogyan folytassa, maga elé tolta a miniszteri leiratot.

Ültében kicsit előre kellett hajolnia, hogy ráláthasson, a karfa kemény, mint a kapaszkodó a szülőszobán, érzéketlen, szorítsa asszonyom és nyomja, nem kiabálunk, csak szorítunk és nyomunk, már látom a fejét, még egy fájás és kint van. Amikor a címet elolvasta, kérdőn felnézett, nem értette, mi köze neki a gazdasági élet egyensúlyának hatásosabb biztosításához, de Hajnal professzor csak intett:

– Olvasd tovább, kérlek.

Még el is mosolyodott, apja készsége a kapitalisztikus vállalkozásokra közismert, vonatjegyre valót is ő küldött neki, hogy fel tudjon utazni Gyuri bemutatójára, ha az anyja nem ír, meg se tudja, mi baja, nem danol mostan az öreg, mert látod, kisfiam, mindig van valami, hát azt írja az én drágám, hogy szeretné, ha apa felmenne, de tudod te azt, a télen fel tudott volna menni, mert van az a régi kabátja, azt kifordította, de márciusban már felöltő kell, a családi barna kabát nem arra való, hogy valaki Pesten ágáljon benne. Elküldte neki a házbérrel a felöltő árát, meg a vonatjegyét, ott ágálhatott hát a családi barna felöltőben az Opera díszbemutatóján, mert újat azért nem, a régit reparálta meg apád, jó anyag az, angol tweed, bírja még, feszült rajta a régi szövet a büszkeségtől, az egész nézőtér felállva tapsolt, mindenki az ő fiát ünnepelte, aztán danolhatott odahaza vígan, míg várta a kuncsaftokat, lesz maga juszt is az enyém, csak az enyém, csak az enyém.

Képtelen volt úgy olvasni a törvényt, hogy ne toluljanak elé a képek, mikor gyerekek voltak még, s Várodon hazamentek az anyja nagyszüleihez a Herba mentibe, csak megrázogatta az apja kabátját az asztalnál, mit mond, nem értem. Boruh átó ádajnoj Elajhénu, Áldott vagy te, Örökké való Istenünk, Világ Királya, súgta oda az apja, szúrósan néztek rá a tanték, de még az asztalfőn tatu is, pedig az sírt, valahányszor meglátta őket, egész elúriasodtál, Slomo, a fiaid is, nü, mért nem nevelsz rendes zsidót belőlük. Az apja csak csippentett egyet a szemével az anyja felé, ismerek én Herba mentiben is sok lókötőt. A sűlébe azért elhordta, sömá Jiszro él ádájnoj elajhénu, ádájnoj e hód, az imákat megtanulta, de hogy ki az a Jiszro, arról fogalma sem volt, a hódokról, azokról igen, a Vadölőben is benne vannak, nagyfogú vízipatkányok, gátakat építenek, hát csak örüljenek, hogy élhetnek, míg arra nem jár a Vadölő. Ő mondta ki először, aztán a fia, Bandi is, én nem leszek bar micvo, de annak már csak lenni kell, az sose árt, ha van istene az embernek, nü. Az alefbétnél jobb szerette az apja meséit hallgatni, hogy volt az, amikor szépapám Segesvárnál megsebesült, legenda a vén tüzér rég, de a csákója meg a Kossuth-címer még ma is a feszület helyén, a tükör fölött, Kossuth Lajos, azt üzente, elfogyott a regimentje, seprűnyélen lovagolta végig a Zöldfa utcát, Gyuri meg Géza a nyomában, ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni, hát, te Gézám jól elmentél. Könnyes lett hirtelen a szeme, ahogy a bátyja eszébe jutott, no passarán, commandante, ilyen hülyét, mint ez a Géza, nem látott a világ. Nem fog belenyugodni sohasem az anyjuk abba, ami történt, a leveleiből árad a panasz, érdemes lett volna, ha nekem megírjátok, mit akar az én Gézám, nem engedtem volna el Spanyolországba, hogy meghaljon ott nekem, azt sem tudjuk, hol nyugszik a mi drágánk.

Hajnal professzor félreértette a mozdulatot, ahogy a szemét megtörölte, két fia van, taníttatni kéne azokat is, de kit küldjek el, Lőwy Laci legalább biztosan kap állást.

– Szivart?

– Nem, köszönöm, cigarettát inkább.

Hiába gyújtott rá, nem jutott sokáig az olvasásban, ugyanazzal a dühvel csapta le a professzor asztalára a leiratot, mint a fia a kanalat:

– Már megbocsáss, én ezt a szemetet végig nem olvasom. Mi a konklúzió?

A professzor nagyot nyelt, lapozott, csak egy pillanatra nézett bele a szövegbe, mint mikor legyet hessent el az ember, úgy válaszolt vissza neki.

– Mikor esküdtünk, kikeresztelkedtem.

Még be sem fejezte a mondatot, látta Hajnal arcán, hogy érvénytelen, a házban egyedül Ilka a magyar, egyék, nagyságos úr, meghűl a sült, aztán melegíthetem újra. De nem evett, csak kavargatta tovább a meggyszószt tányérjában, mint a rossz gyerek, ha így végig számolja az osztályt, a tizenkét orvosból öt biztos zsidó, ebből kettő, ha izraelita, vagy legalább is szombatos.

– Meg kell értened. A többieknek csak a magánpraxis, az meg, akárhogy is, nem egzisztencia. Te vagy az egyetlen, akinek biztos állása van, a betegeid java része még mindig onnan. Nem történik semmi különös, csak visszarendeződnek a viszonyok. Apósodnak is csak egy telefon.

– Ezt, ugye, nem gondolod komolyan?

Hiábavaló volt a kérdés, ugyanezt a törvényalkotóknak kellett volna feltenned, hat éve, hogy az apósa Pestre ment, s ő még mindig az árnyékában, Lőwy doktor, tudod, aki a Cseglődi profékhoz nősült be, betegei java része valóban még mindig a zsidók közül. Még a tánclépései is ugyanazok, csak amit az apósa önszántából, azt neki mindig diktálja valaki, Párizs, kikeresztelkedés, most vissza, nem tudok biztosabb státuszt, mint a Zsidó Kórház, esetleg föl, Pestre.

– Te lehet, hogy zsidó vagy, de én nem! – ugrott fel Gabi az asztaltól, és kicsapta az ajtót.

Máskor utánanyúlt volna, hosszú lapátkezeivel nyakon ragadja a gyereket, de most nem tett semmit, csak a tányérját nézte, mereven. Hanna ugrott utána, nem érte el, csak a suttogást hallotta, amit Gabi után küldött, hova szaladnál, ki a világból, kis bolond.

Bandi kilökte maga alól a széket, hát nincsen senki, aki utána menjen, Ilka az ajtóban a sültes tállal még mindig, a cselédlépcsőn fusson, Bandika, ott szokott ülni a gyermek, feje a tenyerében, hogy göndör fürtjei áthaboznak az ujjai között, szeretsz minket, Ilka, szeretlek, Gabika. Magához szorította fürtös fejét, ujjai alatt folytak a könnyei, de a tenyerét nem vette el, mikor kicsi voltál, mindig az angyalost kérted, emlékszel, mennyországnak gyöngykapuja, vagyon kulcsra zárva, szobánk szegletében, repdes három angyal, három angyal, három kulccsal, egyik kulcsa a halálé, másik kulcsa az életé, harmadik a mennyországé, könyörgök én szent fiadhoz, szenvedő Szűz Máriához, nyissál kaput nékem, a cselédlépcső felé fusson, Bandika, oda szokott, ha bánata van.

De akkorra Gabi már a Háromszéki utcán szaladt, nem maradt más, csak meg kell szökni, ha egyedül, hát egyedül. Valójában maga sem gondolta végig, hova fut, csak vitte a lába a szokásos úton, le a Hársas tóhoz. Éppen nem ide kellett volna jönnie, de mit tegyen, már itt volt, hányszor futtatta velük körbe a csónakázó tavat a tréningeken Feke Laci, maga sem tudja.

– A fociban a gyorsuláson múlik minden, a sprinten, na, futás!

– Nézzed csak – bökte meg az oldalát a Viszlovics, az allén ott korzózott Márton Anci a barátnéival -, nem a sprinttel van a baj, te, hanem az Anci selyemharisnyáival.

Edzés után ő is kiment a tóhoz, elkérte Bandi kerékpárját, aztán a születésnapjára kapott egyet ő is. Annak a vázára ültette fel Maricát, mikor megcsúszott a műjégen, arra se igen mehet többet, pedig Maricának mondta meg először, esküdj meg, soha, senkinek, csak nézett rá a kék szemeivel, aztán hiába várta francia után a padon, a Fräuleinnel jött mindig, sose egyedül. Nem mehet a Zsongád felé sem, most is hallja Marica kacagását mindenszentekkor, mikor el akarta kísérni, minek neked gyertya, ti úgysem világíttok soha, nem, mondta akkor, minálunk nincsen tisztítótűz, nekünk nincsen mit leimádkozni, így mondta a tiszteletes a Farkas utcán. A Trafóház felé sem mehet, a Tekeressre meg végképp, nincs a városnak egy olyan szeglete, ahol ő most már megnyugodhatna, de hát, egy árulónak ne is legyen nyugodalma, elárulta a Fehér Turult, tudja ő, ítélet nélkül is.

Már amikor Merényi Miki felcsengetett, érezte, hogy baj van, hogy nem a füttyel hívja, de azért még reménykedett, mégse tudták meg. Képtelen volt megmondani a srácoknak, már megvolt az első forduló, hát hogyan hagyhatná őket el, hogyan mehetne át, és éppen a Zsidó Líceumba? Az első meccs sem úgy sikerült, ahogy azt Feke elképzelte, nem tudta azt elképzelni senki előre, elromlott már az elején, de csak a végén vették észre. Vagy hát, sokan még akkor sem.

Mert az úgy volt, hogy a Kocsis véres térddel jött vissza, a Tekeressről, no, mi van, megvertek Hauserék, ez a válasz a kihívásra, de hogy mit felelt a Kocsis, azt nem hallotta senki, mert Feke nagyon ordított, a büdös zsidai, nem tisztelik még a parlamentereket se, törvényes kihívásra erőszakkal, de akkor már mondta mindenki, mi van, megverték a Kocsist, behúztak neki, jó, ha el nem tört a lába, így akarnak megfutamodni, mert beszartak. Azonnal indulni akartak a Tekeressre, de Feke azt mondta, nem, többen vannak, mint mi, használjuk az eszünket. A hadicsel az jó volt, elbújtak a Tekeress aljában a Kotyos-kútnál, s ott várták meg Spielberg Bélát, a kincstárost, annak igazi bőrfocija van, de úgy könnyű, azt mondta a Herédi, az apja bőrgyáros.

Bandi persze haragudott, amikor a labdával hazament, a Kocsisnak kellett volna, de ő nem akarta, mindég csak hallgatott, pedig akartam, hogy elmesélje, mi volt a Tekeressen, amikor átadta a kihívást, igazi okirat volt, Fehér turult rajzolt az aljára Merényi, meg a szélét megégették gyertyánál, vörös viaszt nyomtak rá, pecséttel. De Kocsis csak annyit mondott, nem kellett volna, csak azt nem mondta meg, mit, és ideadta a focit, vigyed haza te, de hiába magyarázta, Bandi csak fújt rá tovább.

– Ha még egyszer ilyenbe benne leszel, én rugdoslak fenékbe, te hülye.

– Mért lennék hülye? A Spielberg megérdemelte a verést!

– Megérdemelte?

– Meg!

– Na, látod ezért vagy te hülye, kisfiam.

Nem az volt a legrosszabb, hogy a meccsen megint a zsidlicesek győztek, egyedül Hausmárk három gólt csavart be a Török Peti kapujába, még az sem, hogy vissza kellett adni Spielbergnek a bőrfocit, pedig jó foci volt, dupla szelepes, összehúzós, hanem az, amit a Kocsis a meccs után mondott, mikor jöttek le a Cserek lépcsőn. Ennek a hülye Bandinak megint igaza lett, kötözni való balek vagy, papuskám, ha elhiszed, hogy a zsidlicesek megverték a Kocsist. Hát, tényleg, nem bántotta senki, átadta a kihívást szépen, a zsidlicesek még tisztelegtek is, elfogadják a feltételeket, azé legyen a Tekeress, aki megnyeri az idei focirangadót, Kocsis meg futott lefelé a Cserek lépcsőn, itt csúsztam meg, látod, ahol hibádzik a kő, a cserszömörce fogott meg a fordulóban, hát, még jó, hogy leverte a térdét, szerencse, hogy nem tört ki a lába. Aztán persze a rangadót is elvesztették, Feke nagyon ordított, de másnapra már kidolgozta a taktikát, emberfogásra álltak rá, Gabira a Singert osztották, a Singer doktor kisebbik fiát, már akkor szólni akart, hogy nem lesz az jó, de mégse szólt, mit mondjon, hogy osztálytársak lesznek nemsoká?

Az egész akkor kezdődött el, amikor az apjuk behívta őket a szalonba, úgy kell beszélnünk most, mint férfi a férfival. Bandi lehet, hogy jobban értette, ő már inkább férfi, de ő fel nem fogta, mi köze Hajnal professzornak meg az apja állásának az iskolájukhoz.

– Én azt a szégyent túl nem élem.

– Miért lenne szégyen? A város legjobb iskolája a Zsidó Líceum.

Hiába akarta, nem tudta neki elmagyarázni akkor sem, az ítélkezés után sem, és most az ebédnél sem, hogy nem az a baj, hanem a poszt, a csapatban, én vagyok a legjobb szélső az egész refiben, hát hogy focizzak a Hauser Náci csapatában?

Persze hogy megtudták, az ilyet nem lehet titokban tartani, már amikor Merényi Miki felcsengetett, tudta, hogy baj van, Miki csak annyit mondott, hogy este a Trafóházban és semmi több, meg hogy feltétlen elmenjen, mert megkeserüli. És kiköpött. Végigfolyt a lába szárán.

Este ott volt mindenki, körbeülték a Trafóházat, Feke Laci elnökölt, mikor bement, rögtön középre állította.

– Zsidó vagy, te szemét!

Hirtelen állt fel a Kiskun, mindenki ránézett.

– Lőwy Gabi nem zsidó.

– Honnan tudod?

Kiskun elpirult, de aztán csak válaszolt.

– Láttam. Olyan az övé is, mint az enyém.

Ezen Feke röhögött, ráugrottak és lehúzták a nadrágját, na, mutassad, olyan-e, mint a mienk, hát olyan, nem jelent az semmit, attól még zsidó, aljas szemét, csak azért jártál közibénk, hogy kitudjad a taktikánkat. Akkor már nem is védekezett, a földön volt, onnan nem lehet védekezni, meg egyébként se hallotta volna meg senki, mert a Feke nagyon ordított, hogy minden zsidó áruló, trianoni gyilkos, országcsonkoló, most megtanulod, mit jelent magyar legényekkel kukoricázni, és belerúgott a bakancsos lábával a Gabi arcába, még szerencse, hogy elrántotta, csak a válla reccsent, ahogy beletalált.

– Kivel akadtál össze te kis bakkecske, jól helyben hagytak – mondta az apja, és már vitte is a rendelőbe, hogy lekezelje, amikor hazaért -, máskor legyen annyi eszed, hogy erősebbel nem kezdesz ki.

– Sokan voltak.

A dobhártyáján még mindig dobolt a vér a futástól, pedig nincs is messze tőlük a Hársas tó, Feke jobban meghajtja őket egy-egy tréningen, most kifulladt mégis, mire leért az átfolyóhoz. Ott tudott egy jó helyet, lent, a sásosnál, ahol a Malom-árok vizét vezették a tóba, a cseresznyefa híd alatt volt egy zug, oda bújtak be a Feke elől is Merényi Mikivel, ha nagyon meghajtotta őket, most is odabújt, ott nem találja meg senki. Innentől egyedül lesz úgyis mindig, a Kiskun se fog vele szökni, Bandi se, de megy ő egyedül is, most már várni tovább nem lehet. Először Bandit hívta, de az nem vette komolyan.

– És? Hova mennél?

– Hát hova, Párizsba. Géza bácsi úgy is belehalt a felforgatásba, Gizel néni meg ott maradt egyedül, ráadásul ott a Veroni, Péterrel együtt csak elbírnánk a bolttal. Grúber Ernő is kiment iparosnak tanulni, akinek az apja a szatócs a Vadkert sarkán, ahol a legolcsóbb a süvegcukor.

Bandi csak legyintett, mennyivel nagyobb nálad a Grúber Ernő, sokkal. Hát, sokkal, az igaz, de attól még ki lehetne menni, az út se olyan nagy kunszt, megtették már vonattal, nem is egyszer, de hiába mondta Bandinak, nem akart, nyughass a seggeden, míg jó dolgod van, Párizs se egy leányálom.

Erről aztán megint Marica jutott az eszébe, azt kéne, megszöktetni a Maricát, de őt meg se kérdezte, nem engedné az apja, Marica se szökne el vele, még a nyáron, nem mondom, amikor még nem tudta, de most már biztos nem, őrzi a Fräulein egyébként is minden lépését. De Párizs még egyedül is jobb, mint Monostár, nem tudja azt a Bandi, neki nem trénere a Feke, Párizsban aztán nem lesz zsidlic, nem kényszeríti senki semmire. Pétert nem járatták templomba, zsinagógába se, Róza mama sírt, szegény, áldás nélkül nem lehet, de Géza bácsi csak nevetett mindég, amikor ez szóba került, teszek az áldásra, Lacikám, nincsen abba beleszólása az istennek, ami itt készülődik, győzelem napjai jönnek, nekünk dolgozik a világtörténelem, a múltat végképp eltöröljük, semmik vagyunk, s minden leszünk, de azért anyánknak, ha lehet, ne szólj. Párizsban nincsen zsidlic, és sapka sincs, meg sapkaforgó sincs, de hiába mondta Kiskunnak, az nem állt rá.

– Jobb a foci, csak be kell jutni valami jó csapatba. Azt mondják, az Ajax a zsidóké, oda neked egyenes út, beviszel engem is.

– De az nem is francia.

– Mindegy az, csak bent legyél. Onnan meg jön a karrier, mehetünk az olimpiára. Az még két év, lehet nyugodtan tréningezni.

– Addig nem is szökünk?

– Nem. Minek?

Mondani akarta Kiskunnak, hogy a zsidlic miatt, de aztán nem mondta. Egyedül szökik inkább, nem marad itt szégyenszemre két évig, nem marad itt egy napot sem, az egyenruha, az még hagyján, de a sapka, arra aztán végképp nem gondolt.

Amikor Ilka hazahozta a sötétkék matrózgallérost, még tetszett is neki, ahogy megcsillantak az aranygombok a tükörben, csak amikor a diáksapkát feltette, nézett szembe magával döbbenten, a világoskék sapkarózsán sárga betűk, Zsidólíceum Monostár, hát énrajtam ezentúl mindenki látni fogja, hogy zsidó vagyok? Nem szólt, belegyűrte a felöltő zsebébe a sapkát, csak az ebédnél, amikor anyu rákérdezett, hogy tetszik az új egyenruhád, jó a fazonja, ugye, elegáns, kibukott belőle a lenyelt indulat.

– Én nem vagyok zsidó.

Apja a tányérját nézte hosszan, jelen Törvény alkalmazás szempontjából zsidónak kell tekinteni azt, aki ő maga, vagy akinek legalább egyik szülője, vagy akinek nagyszülői közül legalább kettő a jelen Törvény hatályba lépésekor az izraelita hitfelekezet tagja, akként született, vagy a Törvény hatályba lépése előtt az izraelita hitfelekezet tagja volt. A Törvény úgyszintén vonatkozik a felsoroltaknak jelen Törvény hatályba lépése után született ivadékaira is.

– Azok vagyunk, fiam.

Egy mozdulattal rúgta ki maga alól a széket, úgy vágta a fehér damasztra a mondatot.

– Te lehet, hogy zsidó vagy, de én nem!

A szíve a dobhártyáján dobogott, ahogy rohant le a lépcsőn, engemet már születésemkor reformátusnak, mint Bandit, Cseglődi nagypapa is református, és anyu is, a váradi nagypapa, na jó, ő tényleg zsidó, meg Róza mama is, de attól mi minek lennénk, minálunk nincsenek törvények, amikor jött nagyanyám a Széderre, anyu teljesen odavolt, értse meg László, nem tudok én kósert főzni, nem tartottuk mink a zsidó ünnepeket soha, jól van Hanna, majd elhívatok egy szakácsnét a Zsidó Kórházból, az majd elrendezi a Széder-vacsorát, ne féljen. Na, az el is intézte, annyi edénnyel, tállal, kendővel felszerelve érkezett meg, mintha örökre maradni akarna. De a Széder este szép volt, hová tűnt az utolsó darab macó a tálról, hogy fejezzem be szertartás, csak vigyorgott, éppen a nagyapja mondta neki, hogy dugja el, egy hosszúnadrágért megmondom, egy hosszúnadrágért, oj, oj, mit neked hosszúnadrág, pendelyke való még terád, egy hosszúnadrág sok pénzbe kerül, inkább egy rövidért, nem, rövidnadrágért nem adom, no, jó, akkor ne legyen nadrág, legyen zokni, azért meg végképp nem, legyen egy betétes ing, hogy ha így megy, én is eldugok egy darabot, mondta Bandi, de ő nem kapott semmit, csak barackot a fejére, egy gödölyét, kis gödölyét, vett az apám két garasért, miért olyan más ez az este, mint a többi esték, nem vagyok zsidó és nem is leszek soha, értsétek meg fiúk.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 10. szám