Horváth Iván
A múltat végképp
A politikai rendszerváltás évét egyesek 1989-re, mások 1990-re teszik, de senki sem vitatja, hogy a közjogi művelet csupán pillanata volt egy hosszú folyamatnak. A magántulajdon lassú térnyerése jóval korábban elkezdődött. A folyamat lezárulásáról pedig majd akkor beszélhetünk, amikor már nem korlátozza törvény az előző rendszer titkainak megismerését. Amikor erősebbek lesznek a történtek feltárásában érdekelt társadalmi csoportok azoknál, amelyeknek a köd mesterséges fenntartása, a felejtés és a zsarolás az érdekük.
Két jel arra vall, hogy közeledik ez az idő. Az egyik: hogy a proletárdiktatúra és a szocializmus időszakában keletkezett titkosszolgálati iratok egy kisebb hányadát az Országgyűlés immár nem zárja el törvénnyel a történetírók elől. A másik: hogy az Országgyűlés legutóbb olyan államelnököt választott, akinek – a néphit szerint – nem volt köze a titkosszolgálathoz.
Remélem, hogy Szabó István helyében én bátrabb lettem volna 1958-ban és 1990-ben, de bizonyosan nem tudhatom, és ez elveszi a kedvemet attól, hogy erkölcsileg ítélkezzem fölötte. Családi okok is visszatartanak: kilencéves koromig apám a pártelőkelőségek közé tartozott, és az ügynököket végső soron ők foglalkoztatták. Szabó István erkölcsével tehát nem kívánok foglalkozni, csak a körülötte kirobbant vitával. Annak is csupán egy meglepő és aggasztó vonásával.
Örvendetes is, de gyanús is lehet, ha egy kortárs művész teljesítménye egyöntetű sikert arat. A vitatkozók sokféle álláspontja mögött látszólag egyetértés mutatkozik abban a tekintetben, hogy az Oscar-díjas rendező remekműveket alkotott. Valójában nincs ilyen közmegegyezés. Vannak, akik Szabó művészetét közelebb érzik a Tanú engedékenységéhez, mint a Megáll az idő keménységéhez. Vannak, akiket a mostani ügynökvád kevésbé zavar, mint a Szabó-filmeknek korábban is felróható hibák: az Apa érzelgőssége, a Mephisto átlátszó tanmeséje, a Redl unalma, A napfény íze hamis közhelyei és főként a Szembesítés nagyképű életrajzi párhuzama: a hatalommal bizonyos mértékig mindig is együttműködő filmrendező művészi nagysága viszonylagos – Furtwängler viszont óriás volt, és nem működött együtt. A mostani főhajtás Szabó művészete előtt olyanynyira általános, hogy olykor már-már színlelésnek hat.
Még furcsább a két tiltakozó ívet aláíró személyek jegyzéke. Több száz emberről van szó; az érdekes eloszlás aligha tisztán a véletlen műve. Nos azok, akik a filmrendező leleplezése ellen emeltek szót, többségükben a színház- és filmművészet képviselői. A múlt feltárását előnyben részesítők csoportjában viszont nemigen akadnak ilyenek. Mi az oka ennek a föltűnő eltérésnek?
Ha netán lettek volna közöttük olyanok, akik félelemből nem merték névvel vállalni elítélő véleményüket, igazuk volt. A titkok megőrzésében érdekelt csoportok mindeddig legyőzték a tájékozódás szabadságának híveit.
Állítólag a titkosszolgálatok a zsarnokság utóvédei. Személyi állományuk jó része érintetlen maradt. Csupán nevükbe került be a „nemzet” előtag, jelvényükben pedig a vörös csillag helyét turul és Árpád-sávos pajzs foglalja el. Új, nyugati szövetségeseink láthatólag belenyugodtak a helyzetbe, és alkalmazkodtak hozzá.
Az újságban például azt olvasom, hogy a honvédség hadrendjéből kivonják a Sztrela-2 és Igla mintájú, vállról indítható légelhárító rakétákat; a fegyverek hatástalanításában az Egyesült Államok segítséget nyújt. Az ember először azt gondolná, hogy fordítva lenne ésszerű. Inkább a honvédség segíthetne nagy szövetségesünknek, hiszen mit értenek ők ezekhez a mi szovjet rakétáinkhoz? Aztán megfogalmazódik egy szörnyű és szégyenletes – remélem, alaptalan – feltevés. Netán az amerikaiak látni akarják, hogy tényleg megsemmisítjük-e ezeket a holmikat, vagy egy részük föl fog tűnni egy közel-keleti fegyverbazárban?
A nemzetközi terrorizmus elleni világméretű harcban miként vehetünk részt egy részben átmentett személyi állománnyal? Miért nem szabadulhatunk meg tőlük úgy, ahogy Csehország és Németország megszabadult? A Magyar Népköztársaságnak szövetségese volt az utasszállító repülőgépre időzített bombát helyeztető Kadhafi, a zsidó gimnazistákat meggyilkoltató Arafat, a vendéglő-robbantó Carlos. Égbekiáltó, véres gaztettek elkövetéséhez vettek igénybe magyar támogatást. Budapesti látogatásaikat olyan fiatalemberek készítették elő a Központi Bizottságban, a Bel- és Külügyminisztériumban vagy egyebütt, akik közül egyesek ma is hasonló területen tevékenykednek. Múltjukon nem segít a szánalmas hazudozás.
Keressük föl a Nemzetbiztonsági Hivatal honlapját. Tóth András államtitkárról megtudjuk, hogy „a Mechanikai Laboratórium híradástechnikai cégnél beosztott mérnökként, majd üzemvezetőként dolgozott”, de egykori MSZMP-tagsága, ottani pályafutása nincs említve. Főnökéről, Kiss Péter miniszterről kiderül, hogy belépett a Mérnök Kamarába és a Magyar Közgazdasági Társaságba. Arról nem esik szó, hogy az MSZMP-be is belépett volna. Pedig tisztán titkosszolgálati, ha úgy tetszik, szakmai szempontból egyáltalán nem közömbös, hogy ők ketten tűrhető pártkarriert futottak be annak idején. Pénz- és hatalomszomj hajtotta őket, vagy lelkesen ki akarták venni a részüket a nemzetközi proletariátusnak az imperializmus elleni harcából? A nemzetbiztonságra nézve eléggé kedvezőtlen mindkét lehetőség. Hogy lehetett ilyen óriási kockázatot vállalni? Ha csak sofőrnek vagy takarítónak jelentkeztek volna a titkosszolgálatnál, akkor is: hogyhogy nem akadtak fönn már az első ellenőrzéskor? Dekonspirálódottnak tekintendő-e, azonnali hatállyal elbocsátandó-e a mai magyar titkosszolgálatok minden olyan tagja, akinek személyazonosságát Tóth András és főnöke ismerheti?
Helytelenítem, hogy az ügynökvadászok kizárólag a belügyesekre összpontosítják figyelmüket. Ügynökök és titkos tisztek külföldön is tevékenykedtek a népköztársaság szolgálatában – márpedig a népköztársaság ellenségének tekintette köztársaságunk mai szövetségeseit.
Akkor sem értettem egyet Kis Jánossal, amikor az ügynöklisták nyilvánosságra hozatala ellen érvelt, lekicsinyelve a dolog erkölcsi és politikai súlyát, és most sem, amikor mellette érvel (Illusztráció az ügynökügyhöz, ÉS, 2006/8.). A művész (ő Szabót kiemelkedő művésznek tartja) szerinte olyan ember, akinek életrajza maga is közkincs. Irodalom- és művészettörténészek inkább azt szokták hangsúlyozni, hogy a műalkotás létrejöttéért felelős életrajzi elemek azonosítása mindig feltevés marad. Azt is mondja, hogy az ügynök közszereplő. Igényes jogi gondolatmenetének végére érve úgy éreztem, igaza van. Mindazonáltal az én nyelvjárásomban a „közszereplő” szó jelentéstartományába csak akkor tudom beleérteni az ügynököket, ha újra meg újra felidézem a tanulmány okfejtését. Talán van egyszerűbb megoldás is.
Szerintem az ügynökök és tartótisztjeik nemcsak erkölcsi, hanem jogi értelemben is bűnöztek, amikor titokban olyan emberek után nyomoztak, akik nem voltak bűncselekmény gyanúsítottjai. Mivel ennek a régi bűnnek mai társadalmi veszélyessége jelentéktelen, nem üldözendő – bár a bűn maga aligha évült el. Az emberi(es)ség elleni bűnök – márpedig az egész társadalom megfélemlítésen alapuló elnyomása bizonyára ezek közé tartozik – sohasem évülnek el. Aki e bűnözők leleplezését gátolja, miként az adatvédelem országgyűlési biztosa, bűnpártolásával talán maga is bűncselekményt valósít meg.
Az államnak mégsem lenne szabad nyilvánosságra hoznia az ügynökök, a tartó- és egyéb titkos tisztek névsorát. Elég, ha hozzáférhetővé teszi az iratokat, de nem neki kell közölnie őket.
A rendelkezésre álló névsorokban bizonyára vannak félreértésekre alkalmat adó névazonosságok, továbbá olyan szöveghibák (köztük esetleg későbbi beavatkozások, hamisítások is), amelyeknek feltárására és kijavítására a filológiának megvannak a maga jól bevált eszközei. Az állam ne tegyen közzé ilyesmit, sőt semmit se tegyen közzé. Az állam ne tegyen állításokat, még igaz állításokat se, mert nem vállalhatja, mint én, a tévedés kockázatát. Az állam mondataiban ne forduljon elő a van, csak a legyen. A törvények legyen jellegűek, és az állam beszéde a törvény. Amikor az állam az igazság birtokosaként lép fel – a vészkorszak tagadását vagy a gyűlöletbeszédet büntető törvénytervezetek ilyenek -, akkor megsérül a gondolat- és szólásszabadság elve. Az igazság nem vethető alá többségi döntésnek. A Föld akkor is lehet gömbölyű, ha mindenki úgy látja, hogy lapos.
Az ügynökiratokat tehát lehetőleg ne az állam, hanem természetes személyek ismertessék meg a nyilvánossággal: történészek, újságírók, magánemberek. Célszerű az adatokat gondos forráskritikával kezelniük, hogy csak akkor csorbítsák valakinek a jó hírét, amikor erre a jog felhatalmazza őket. Az állam, ha a törvényhozók szükségesnek látják, akár még emelheti is a rágalmazásért kiszabható büntetések mértékét. De a levéltárat – sok millió bűncselekmény bizonyítékainak gyűjteményét – senki elől nem zárhatja el.
Horváth Iván
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 10. szám
