Nem érthetik
Népszabadság * Bächer Iván * 2006. március 11.
Kép: Teknős Miklós Előadódik, hogy fölismernek a vonaton. Tegnapelőtt egy láthatóan idősebb, ám jó karban lévő, magas, erőteljes úr, miután azonosított, bemutatkozott, és udvariasan engedélyt kért erre, leült velem szemben.
– Ne haragudjon, pontosabban ne haragudj, de tegezlek, öt évvel vagyok idősebb szegény apádnál, látod, ezt is tudom, mindent tudok rólad, ezért mondom, hogy ne haragudj azért, mert most csak én fogok beszélni, de én rólad mindent tudok, neked már nekem nem kell semmit mondanod magadról. Milyen praktikus foglalkozásod van, látod – és hangosan felnevetett.
– Tudod, az a baj, hogy semmit sem értenek. Semmit sem értenek semmiből. Ki? Ki? Hát a következő nemzedék. Az utánatok jövők. Ti még valamit, csak-csak sejtitek, mi történt, igaz, nem beszéltek róla; gyávaságból, szemérmességből, praktikus megfontolásból, mindegy. De a mai húsz-, harmincévesek semmit se fognak érteni, semmit a múltból, semmit, érted, semmit. A múlt elvész. Eltűnik nyomtalanul.
Olvastam, írtál az ügynökügyekről. Már te sem értesz semmit az egészből. Én 1948-tól 1961-ig benn voltam cégnél. Nem is kicsi beosztásban. Hogy mást ne mondjak, 56. október 6-án én biztosítottam a Rajk-temetést. Mindenkit ismerek, és majdnem mindent tudok.
Hát az nem úgy van, ahogy ezek most elképzelik; vagy ahogy te is elképzeled; először is, minden hatodik ember be volt szervezve. Minden hatodik!
Másodszor: egyáltalán nem kellett mindenkit beszervezni. Egy vendéglőst, egy szállodást, egy vendéglátó-ipari igazgatót minek kellett volna beszervezni? Minek? Ő ab ovo benn volt. Része volt a rendszernek. Úgy jelentett, mint a katonatiszt. A jelentés hozzátartozott a beosztásához. De nem szerepel semmilyen nyilvántartásban. Továbbá minden állami vezető jelentett! Havonta, kéthavonta ment a belügyi összekötő minden iskolaigazgatóhoz, minden vállalatvezetőhöz, minden múzeumigazgatóhoz, mindenkihez. Jelentett miden párttitkár, jelentett minden KISZ-titkár, jelentett minden szakszervezeti vezető. Mindenki jelentett. Hogy aztán mit jelentett, az más kérdés. De az ügynököknél sem nézik, mit jelentett! A te apád nem jelentett, ugye. Nem is jelentett róla senki. De biztosabb támasza volt a rendszernek, mint háromszáz ügynök, nem igaz? Hát ha az bűnös rendszer volt, akkor az apád bűnösebb, mint mondjuk az Esterházy papája.
– Lehet. Más volt a rendszer – próbáltam közbeokoskodni, de rám legyintett:
– Más volt. Meg nem is. Azt hiszed, most nem ugyanúgy működik minden? Csak jobbak lettek az eszközök. De nem érthetik. Sem azt, hogy mi volt más, sem azt, hogy mi maradt ugyanolyan. Nem érthetik.
– És talán mások a léptékek
– Lehet, hogy mások voltak a lépékek. Sőt biztos. De egy mai húszéves ezt sem értheti. És nem fogja már megérteni soha. Mások voltak a koordináták.
Nem érthetik, hogy az egy olyan rend volt, amely bezabált. Amely nem azt akarta, hogy szolgáld őt, hanem téged akart. Szőröstül-bőröstül, agyastul, szívestül. Nem érthetik. Hogyha azt mondák, hogy te most ide állsz, és ezt vagy azt csinálod, mert ezt követeli meg tőled a párt, akkor te odaálltál, és csináltad. Mert odaadtad magad. Aláírtál. Nem azt, hogy jelentesz, nem azt írtad alá, hanem hogy odaadod az életedet, azt írtad alá. Én odaadtam az életemet. Amit előtte el akartak venni. Azt most odaadtam önként. Mert az én életemet ifjúkoromban el akarták venni. A bátyámat internálótáborban megölték. Nem azért, mert zsidó volt, hanem mert szocdem volt. Engem hivatalosan, törvényesen lezsidóztak, holott nem voltam zsidó soha. A szocdem pártban nem zsidóztak. Újpesten nem zsidóztak. A munkásotthonban nem zsidóztak. Oda szoktam be. Az lett az otthonom. De mit tud erről egy húszéves?! Nincsen se szocdem, se munkásotthon, Újpest sincsen már, az az Újpest éppúgy elveszett, mint mondjuk Kolozsvár. Nincsen. Nyoma sincsen. Nem érthetik, mi volt az. Újpest. Nincs.
– Én sejtek róla valamit, hallottam, olvasgattam róla.
– Sejtesz, az lehet. De ők már nem is sejtenek semmit. Mikor a bátyámat megölték, akkor megfogadtam, hogy engem nem fognak megölni. Ezt nagyon megfogadtam. És azt is, hogy a feleségemet sem hagyom megölni. És nem tudtak megölni.
Száztíz kiló voltam, birkóztam. Kirándultunk az ifikkel, jöttek szembe a svábok, elkezdtek zsidózni, elővettem a bikacsököt, és leütöttem mind a tizenkettőt. Ágy hevertek szépen a fűben egymás mellett. Mert eldöntöttem, hogy nem hagyom magam. És nem hagytam. Megszöktem mindenhonnan. Soha nem tűztem ki a sárga csillagot. Soha nem is bujkáltam. Todt-szervező igazolvánnyal járkáltam a városban. Azzal hoztam ki az asszonyt is a menetből. Megmaradt. Hatvanöt éve élünk együtt.
De a fiaimat se hagytam megölni. 56-ban telefonáltak az óvodából, hogy a gyerek veszélyben van. Hát érte mentem egy tankkal. Mivel mentem volna? Autóm nem volt. Tankom volt. Azzal mentem. Érthetik? Nem érthetik. Nem érthetnek semmit.
Ekkor kérdeztem halkan valamit.
Nem tudtam hogy nagyothall. Megismételtem még kétszer a kérdést, végül beleordítottam a zsúfolt kocsiba:
– Öltél embert?!
Láttam, hogy páran megfordulnak, ránk néznek, de ő nem törődött ezzel. Kicsit elgondolkodott, aztán mondta:
– Nem. Közvetlenül nem. Ezzel a két kezemmel nem. Ütni ütöttem, nem is egyszer. Vallattam. Olyankor is elszaladt egy pár pofon. De nem öltem. De a rendszer, amelyet szolgáltam, az ölt. De ezt sem érthetik. Nem érthetik. Mi háborúban eszméltünk, és háborúra készültünk. Nekünk megmondták negyvenkilencben, hogy háború lesz, világháború. Ötvenben megmondták nekem az oroszok is. Moszkvában. Hát hogyne hittük volna ezt el. A háború az pedig más, mint a béke. Ti a béke félszázadát éltétek. Mi az ölését. Mi hozzáedződtünk az emberöléshez. Nem értitek. Nem érthetitek. És nem féltem a haláltól se soha. Mert 44-ben megszoktam a halált. Nem érthetitek. Nem érthetik.
Kicsit hallgatott, aztán folytatta:
– Régen is föllázadtak a fiúk az apáik ellen. De nem mindig, és ha mégis, hamar megértették az apákat. És folytatták azt, amit az apák, a nagyapák, a dédapák elkezdtek, folytattak, építettek. Most törés van. A mi életünk egy feneketlen kútba hullott. Nem látja senki. Nem érti senki majd. Eltűnt. Nincs.
– És mit csináltál utána? A hatvanas-hetvenes években?
– Szövetkezeti elnök voltam harminc éven át. Ezt sem érthetik. Hogy jól csináltuk. Hogy volt értelme, haszna. Nem hinnék el. Nem érthetik. Nem is érdekli őket. A rendszerváltás után maszek lettem, kereskedtem, román papíripari adalékanyagokat adtam el orosz papírgyáraknak. Nagyon sok pénzt kerestem. De ez már engem nem érdekel.
Nézem. Nézem a szemét. Furcsa, kicsit hideg szeme van. Kicsit kegyetlen, de emberi. Kegyetlenül emberi.
Ő figyelmeztetett, hogy már megérkeztem, le kell szállanom. Kérdeztem tőle, meddig megy. Megvonta a vállát:
– Még nem tudom. Nekem már mindegy. Majd meglátom.
És kezével legyintett: menjek, mehetek.
