Mindig elérte, amit akart, de nem tartozott a diktátor rendezők közé; a szereplők egyéniségére épített, gyakran direkt rájuk írta a darabjait
Halász Péter rendező, színész, színházi fenegyerek február hatodikán este, halálos betegen felravataloztatta magát a Műcsarnokban. Tegnap pedig már a halálhíre érkezett Amerikából. Hatvanhárom éves volt.
Halász Péter februárban élve felravatalozva búcsúzott a barátaitól és a közönségétől. Most mi búcsúzunk a színházi fenegyerektől fotó: Németh András PéterRégóta foglalkoztatta a halál. Rendezett sorozatgyilkos-fesztivált a Merlinben, játszott vérszívó vámpírt a Trafóban, és vitát szervezett a halálról a Városi Színházban. Előadásai tele voltak rémségekkel. Az utcán összefutva vele vagy akár interjúban borzongással teli élvezettel, szépen kiteljesedett akasztófahumorral beszélt a szörnyűségekről. Még a New York-i ikertornyok lerombolásából is viccet csinált, pedig ez igen mélyen érintette. Végül is hiába taszították ki Magyarországról, hiába kellett társulatával bebarangolnia Európát, hiába települt le New Yorkban, a fekete humora menthetetlenül Pestről származott. Mint annyi kelet-közép-európai, ő is ennek a segítségével igyekezett túlélni a legvészterhesebb időket is.
Hosszú, kopasz fejével, fanyarságba oltott mosolyával, örökmozgó alkatával, ötletrohamaival jelenség volt, érdekes fazon, a társaság középpontja, ahol csak megjelent. És miközben ilyen erős személyiség volt, bámulatosan tudott figyelni a szeretett színészeire. Persze mindig elérte, amit akart, de nem tartozott a diktátor rendezők közé; a szereplők egyéniségére épített, sőt gyakran direkt rájuk írta a darabjait.
Az Universitas Együttes tagjaként kezdte a pályáját, a Kassák Klubban izgalmasan provokatív színházi műhelyt hozott létre, amit nem bírt elviselni a hatalom, így a lakásszínházába szorult vissza. De innen is és ezzel együtt az országból is kiebrudalták. New Yorkban alapított Squat Színháza nemzetközi hírű lett. Igyekezett elfelejtkezni Magyarországról, hosszú ideig nem is beszélt magyarul. De aztán a rendszerváltás hajnalán hazajött, és a Petőfi Csarnokban a nézőktől agyonzsúfolt teremben az Ő, aki valamikor a sisakkészítő gyönyörű felesége volt című produkciójában groteszk virgoncsággal eljátszotta a zsidó nagymamáját. Ingázott New York és Budapest között, végül már csak itthon csinált színházat.
Élve felravatalozása előtt a Műcsarnokban szikár szavakkal ecsetelte, hogy októberben egy próbán rosszul lett; azt hitte, csak fáradt, de aztán kiderült: gyilkos kór támadta meg, a betegség lefolyása szinte napra pontosan prognosztizálható. Majd meghallgatta a komoly vagy éppen mulatságos búcsúbeszédeket. Ezzel még utoljára egy erős színházi akciót teremtett. Hatása tovább él. Júniusban például újra műsoron lesz a Művészetek Palotájában, a Fesztivál Színházban az általa színpadra állított, Semele című Händel-opera. Tavasszal, miután a koncertteremből, egy hangversenyről jöttem ki, becibált a Fesztivál Színház hangosítófülkéjébe. Éppen a Semele volt műsoron. Hangoskodva magyarázta a történteket, és pikírt megjegyzéseket tett a rendezésére. Rosszcsont gyerekként viselkedett a saját produkcióján. Ránk szóltak, hogy menjünk ki a fülkéből. Kijöttünk, de ezen is nevetgélt. Ez a nagy színházi személyiség fantáziadús, vásott kölyök maradt élete végéig.
Bóta Gábor
