Népszabadság * Aczél Endre * 2006. március 10.
A viszonylag friss magyar „politikatörténet” lapjain három „díszezést” jegyeznek fel. Egy MIÉP-es kiválóság díszgojt, egy fideszes díszcigányt, egy szocialista díszzsidót emlegetett, illetve ilyen címkét ragasztott politikai ellenfelére.
A díszgoj „szerepében” Kuncze Gábor, a díszcigányéban Teleki László, a díszzsidóéban Deutsch-Für Tamás képviselő tűnt fel. Mindhárom címke ugyanazon a hamis sztereotípián nyugszik. Kuncze azért lehetett díszgoj, mert politikai ellenfele az SZDSZ-t „zsidópártnak” érzékelte, ahol egy nem zsidónak (gojnak) vagy nincs helye, vagy a társadalom félrevezetése végett teszik oda. És a megfelelő név odaillesztésével ugyanez a modell alkalmaztatott az „antiszemita pártként” kategorizált Fideszre Deutsch-Für és az álságosan cigánypártinak minősített („valójában cigányellenes”) MSZP-re Teleki esetében.
A „díszezőket” a legszimplább politikai opportunizmus (haszonlesés) vezérelte mindig is: elcsábítani vagy: eltaszítani szavazókat. Az együgyűen torz, gusztustalan politikai szándék szerint tisztességes keresztény ember nem szavazhat az SZDSZ-re, zsidó a Fideszre, cigány az MSZP-re. Nem ugorhat be a „díszeknek”.
Mondjam, hogy az ilyesmi – a „fajkutatás” egyáltalán – méltatlan a demokráciához? Trivia. De beszéljünk magyarul, álcák nélkül. Szorul-e kifejtésre, hogy mennyi nyomorúságos tapasztalat tud felhalmozódni az olyanfajta viták közben, amikor valaki – és ez Magyarországon sajnos elterjedt gyakorlat – kétségbeesetten sorolja, hogy lám, az SZDSZ vezérkarában erős túlsúlyban vannak a nem zsidók (jön egy név, kettő, három stb.); hogy a Fidesz értelmiségi és gazdasági holdudvarában, ennyi meg ennyi volt a zsidó, meg hogy Orbánnak minisztere is volt ilyen? Hab a tortán az MSZP-cigányok, Fidesz-cigányok, SZDSZ-cigányok névsorolása.
Nota bene: aki a magyar politikatörténetet 1945 előttről is ismeri, tudja, hogy a „díszezés” nem a rendszerváltozás után, hanem akkor vert gyökeret a magyar társadalomban, amikor politikai csoportosulások és meggyőződések kategóriáihoz vallások, illetve „fajok” kezdtek társulni. Egy liberális vagy polgári radikális figura szükségképpen zsidó, egy „nemzetinek” mondott szükségképpen keresztény volt, illetve a sztereotípia szerint annak kellett lennie. Ha más volt, akkor csalás! Ez aztán tovább élt. Felbukkanásai nem mindig voltak drámaiak, olykor riasztóan komikusra sikeredtek. A Rákosi-diktatúra elején például letartóztattak egy ismert polgári politikust. Naiv lakásszomszédja értetlenül állt az esemény előtt. Hihetetlen, mondta, végtére is „oly derék liberális” volt az illető!
Érthető? Nem? Jobb, ha nem. Inkább fordítok. A szomszéd valójában afölött értetlenkedett, hogy a Rákosi-féle, nagyrészt zsidókból álló (tehát az ő öröklött világképében liberálisnak számító) vezetés miként fogathat le egy liberálist (tehát Rákosihoz hasonlóan zsidót)? Nagyjából ugyanannyi ész és politikai értelem van a mai „díszezésben”, mint az imént idézett kérdésben.
Miről is szól a történetem? Nos, a néhai Franjo Tudjman horvát elnökről köztudott volt: „büszke arra, hogy a felesége se nem szerb, se nem zsidó”. Ezt ő maga mondta. Amire volt szerencsém megkérdezni e lap néhai zágrábi tudósítóját: mondd, Tudjman, akinek az udvartartása közmondásosan tele van zsidókkal (kiket egyáltalán nem dísznek használt), valóban antiszemita volna? Egyáltalán nem, hangzott a kicsit cinikus válasz. Csak fasiszta.
