Szenzáció, hogy azok fejére kér büntetést, akik az antiszemitákat antiszemitizmussal vádolják…
Kénytelen vagyok egy ideje belátni, hogy reinkarnáció mégiscsak létezhet: Ön például, aki 1936 és 1944 között a hazai antiszemitizmus No. 1. teoretikusává (a magyar Stürmer: a Harc főszerkesztőjévé) lett, nemrég nyilván újjászületett. Február 17-én, a jobboldali napilapban közölt eszmefuttatása, melyben a holokauszt-tagadó David Irving elítéltetéséről elmélkedik, fikarcnyi kétséget sem hagy afelől, hogy szerzője csakis egy új Bosnyák Zoltán lehet.
Tudniillik bárki más beérné annak puszta közlésével, hogy nálunk, vérlázító módon, „a holokauszt elzárhatatlanul folyik a csapokból”, és egyszerűen leleplezte volna, hogy „a zsidó elit egy része ragaszkodik az áldozat morális státusához. Ez persze hasznos, mert többletjogokat biztosít a számukra.” Ön azonban egy olyan, térben és időben példa nélküli javaslattal is előáll, ami csak egy Bosnyák Zoltántól telhet ki: „Szigorúan büntetni kellene a rasszizmussal való – burkolt vagy nyílt – vádaskodást.” Teszi ezt körülményeskedő megszorítások nélkül, amilyen például az „alaptalan” jelző beiktatása lenne a „vádaskodás” elé – de nem, Ön ennél nagyobb, eredetibb s főképp messzebbre mutató követeléssel rukkol ki, valami olyasmivel, ami még szellemi elődeinek sem jutott soha eszébe.
Nem a kérdésébe burkolt vádról van szó, miszerint „nem kéne arra vigyáznia a ballib értelmiségnek, hogy ne gerjesszen antiszemitizmust?” – hiszen azt már Ön előtt is leírták sokan mások, például a MIÉP vezére 2001-ben, aki szintén a zsidók számlájára írta, hogy ha van, miattuk van antiszemitizmus: „Senki sem bántja őket, nem is akarja bántani, de ők megkapták a parancsot: tessék az antiszemitizmus vádjába döngölni a hátországot.” Nem vádolom utánérzéssel, miként azzal sem (noha erős volna a kísértés), hogy azt mondjam, a 2006-os Bosnyák-reinkarnáció csupán plagizálta az eredeti, az 1936-os Bosnyákot, aki A Cél című fajvédelmi folyóiratban ugyanezt fejtegette: „Ha tehát nálunk nem is lehet zsidóellenes közhangulatról vagy éppen antiszemita veszélyről beszélni, azért a mi zsidóságunk körülhordozta már a véres kardot, megfúvatta a csatakürtöket – a hírhedt jerikói trombitákat -, és elrendelte az általános mozgósítást.” És bár manapság az is kétségkívül meglepő, ha Ön a holokauszt létrejöttén így töpreng: „Vajon miért történt meg? Nem lehet az, hogy egy kisebbségi elit fölényes protekcionizmusa addig irritálta az eszmeválságban elbizonytalanodott embereket, míg a szélsőséges hangadóknak sikerült fellobbantaniuk a gyűlöletet?”, a szakirodalomban némiképp járatos olvasó azért tudja, hogy az Ön érvelése, miszerint a holokauszt nem más, mint jogos válasz a zsidók „irritáló fölényére”, az egész antiszemita irodalomnak talán a legelkoptatottabb közhelye. Cikkében azonban ez csupán trambulin, melyről a már említett magasságok felé elrugaszkodik. Akkor érzékelhetjük igazán, mekkora szenzáció, hogy azok fejére kér büntetést, akik az antiszemitákat antiszemitizmussal vádolják, ha látjuk, hogy még a nagy szellemi előd, Prohászka Ottokár is beérte ennek leszögezésével (1893-ban): „Az antiszemitizmus a keresztény társadalmi rend reakciója, s mint ilyen, a legjogosultabb mozgalom.”
Sőt 1920. november 27-i beszédében is csupán azt kárhoztatta, hogy „a zsidók az úgynevezett antiszemitizmust, mint barbárságot, továbbra is a szemünkre hányják”, de nem jutott eszébe szankciókat követelni „a szemrehányók” ellen. Ezen a ponton torpant meg Milotay István is: ő 1944. február 6-án, az Új Magyarságban azzal szemléltette Ady korlátoltságát, hogy „az antiszemitizmust lenézte, mint barbár, felvilágosodott emberhez nem illő dolgot”, de azt fikcióként sem vetette fel, hogy ezért a nézetéért a költő büntetést érdemelt volna.
Mi több, Szabó Dezső is beérte azzal, hogy a minden rossznak elmondott antiszemitizmust 1920. december 25-én, a Virradatban így definiálja: „Az antiszemitizmus a magyarság szükségszerű higiéniája, életösztöne, sine qua nonja.” Vagy Ravasz László, aki 1938. október 18-án is mindössze annak felismeréséig jutott el, hogy „a nemzet nyugalmának, a közéleti atmoszféra könnyűségének, egyenletességének semmi esetre sem válik javára az, ha olyan erőteljes érzést, amilyen például az antiszemitizmus, erőszakkal próbálnak visszanyomni”. Önhöz legközelebb még a Napkelet című folyóirat „Salo” álnevű szerzője jutott, aki bár nem követelte az antiszemitizmus ellenségeinek megbüntetését, de 1939 februárjában legalább megbélyegezte őket: „A vakmerőség netovábbja, hogy a kultúrfölény olimposzi magaslatáról szónokolnak embertelenségről, állati durvaságról, az erkölcsi érzéket kihívó gyűlölethullámról s amikor így beszélnek és írnak, abban tetszelegnek maguknak, mintha valami szörnyű barbárság és középkori elmaradott szellem tört volna be a magyarságba.”
Ön tudni véli, hogy 2006-ban Magyarországon „a zsidó értelmiségnek többet szabad, mint a nem zsidónak”, s mielőtt továbblépnék, hadd köszönöm meg, hogy teóriámat, miszerint cikke a Bosnyák Zoltán-i szellemiség műve, okfejtésének ezen a pontján egy közbevetéssel maga igazolja. „Érzem, hogy ez a mondat a harmincas években is születhetett volna” – írja, és igaza van: „Salo” is a harmincas évek végén kelt ki magából amiatt, hogy az akkori Magyarország „ballib” értelmisége mennyire tiszteletlenül merészelt foglalkozni az antiszemitizmus útján megtett első (s mint tudjuk, végül a holokauszthoz vezető) lépéssel: „Kihívó arrogancia az első zsidótörvény után, amelyet a képviselőház és a felsőház megszavazott és az államfő jóváhagyott és kihirdetett, tehát azután, hogy a magyar szuverenitás az ország akaratát ünnepélyesen kifejezte, úgy beszélni és úgy írni, mintha a kultúrától elrugaszkodott barbárság rontana rá a zsidóságra.”
„Salo” kiállása sem volt akármi, de mennyivel távlatosabb és merészebb koncepció az Öné, melynek lényege, hogy „nem magyarázkodni kellene, hanem szigorúan büntetni a rasszizmussal való – burkolt és nyílt – vádaskodást”. Ha majd egyszer büntethetővé válik az antiszemitizmus megbélyegzése, már csak egyetlen lépés lesz hátra, hogy a helyzet bosnyáki értelemben is tökéletes legyen: tudniillik kitüntetés alapítása antiszemitizmusban elmarasztaltak részére.
Nyerges András író
