Náray-Szabó Gábor
Céltudatos emberek készülnek a jövőre. Ágy tett Szent István is, aki nem a saját jövőjét, hanem a magyarokét tervezte meg, amikor felvette a kereszténységet, és beilleszkedett a nyugati világba. Döntése évszázadokig sikeres pályára állította az országot, megálmodta Magyarországot, ahogyan később megálmodta IV. Béla és megálmodták az Anjouk is, majd hosszú elnyomatás után a reformkorban Széchenyi és Kossuth. Amikor a harmadik évezred hajnalán visszatérünk Európába, nekünk is meg kell tervezni a jövőt, mert enélkül nem lehetünk versenyképesek, sőt, meg sem tudunk maradni. A Szent István-terv nem kisebb célt tűz ki maga elé, mint hogy megkíséreljen irányt mutatni, merre tartson a nemzet a közeljövőben, felvázoljon egy húsz-harminc évre szóló reális jövőképet.
Csak úgy határozhatjuk meg, merre akarunk menni, ha tudjuk, honnan jövünk. Meg kell tehát érteni a történelmünket, de Magyarországon a legtöbben nem mernek szembenézni a múlttal. Trianon, a holokauszt, a Rákosi-rendszer, majd Kádár ügynökvilága máig kísért, és érzelmileg erőteljesen megosztja a társadalmat, mindenekelőtt az értelmiséget. Talán a megosztottságnál is nagyobb baj, hogy hiányzik a minta. Sokáig vágytunk az Európai Unióba, onnan vártuk az eligazítást, a szilárd értékrendet, a segítséget, hogy újraépítsük legyengült és megzavarodott társadalmunkat, de az unió nem nagyon akar, nem is tud segíteni. Maga is bajban van, mert öregszik, hiányzik a munkaerő, a betelepülő kisebbségek pedig nem akarnak integrálódni, és a fennen hirdetett tolerancia a végét járja. Hiányzik az eszme, ami Európát összetartja, mert a kontinens feladta keresztény gyökereit, és helyettük nincs más.
Amerikának vannak közös értékei. Az amerikaiak legnagyobb része hisz Istenben, hisz a hazájában, a szabadságban, az esélyegyenlőségben és a demokráciában. Hisznek abban, hogy munkájuk megérdemelt gyümölcse az anyagi gyarapodás, a bővülő fogyasztás. Sokan pénzben mérik a boldogságot, akinek több van belőle, azt respektálják, és úgy gondolják, hogy a szegény ember maga tehet arról, hogy nincs semmije. Ez a hit alapozta meg az amerikai birodalmat, amely immár tizenöt éve komoly versenytárs nélkül tölti be globális vezető szerepét. Puha eszközökkel táplálja világszerte azt a naiv hitet, hogy a világon mindenkinek joga van és egykor majd lehetősége is lesz ugyanannyit fogyasztani, mint a saját polgárainak. Mondhatnánk, hogy ez az igazi, ezt kell követni, de tévednénk, mert a korlátlan gyarapodásba vetett bizodalomnak határt szab, hogy végesek az erőforrások, és nem mindenki tud versenyezni az egyre kíméletlenebbé váló piacokon.
Víziónk alapja az ökoszociális piacgazdaság eszméje, ami ma, a XXI. század elején sokak szemében utópia. Az egyedül igaznak kikiáltott, főáramú gazdasági elméletek nem erre épülnek, mégis vesszük magunknak a bátorságot, hogy kijelentsük: az anyagi fogyasztás folyamatos növelésén alapuló jövőképek előbb vagy utóbb módosításra szorulnak. Bár a piacot tartjuk a legalkalmasabb eszköznek az áruk megtermelésére és elosztására, az sehol sem működhet a maga matematikai tisztaságában, mert sokan, így a betegek, az öregek és a hátrányos helyzetűek nem tudnak versenyezni. Szükség van tehát a szociális gondoskodásra, amit a Távol-Keleten a család, a nyugati civilizációban pedig a társadalombiztosítás kínál. Annak megítélése persze, hogy ki szorul segítségre és ki nem, igen változó, erősen függ a politikai széljárástól, de a szolidaritás elvét semmilyen körülmények között sem szabad feladni! A piacgazdaság másik korlátja, hogy az erőforrások végesek. Észre kell vennünk, hogy planétánk betelt, nem képes kielégíteni az egyre növekvő fogyasztási igényeket, és befogadni, feldolgozni az exponenciálisan növekedő mennyiségű környezetszennyezést. Ebből következik, hogy míg rövid távon környezettudatosan kell működtetni a gazdaságot, hosszú távon arra kell törekedni, hogy a fogyasztás növelése helyett a szellemi javak megbecsülését állítsuk gondolkodásunk középpontjába.
Jövőképünk konzervatív abban az értelemben, hogy szerintünk a múltat nem lehet végképp eltörölni, minden újításnak a jól kipróbált régire kell épülnie. Miközben folyamatosan igyekszünk megújítani saját magunkat és a világot, ragaszkodnunk kell a gyökereinkhez, hagyományainkhoz. El kell fogadnunk a múltat, különben elvész a lelkünk, feladjuk önmagunkat. Mi a közösséget helyezzük az egyén elé, és nem fordítva. A génjeinkbe, a családjainkba és a nemzetünkbe ivódott múlt ezernyi példát nyújt rá, hogy a jól szervezett, összetartó, az egyéni áldozatot ismerő és elismerő közösségek szinte mindig sikeresebbek, mint a hagyományaikat feladó, hedonista, önző egyénekre bomló társadalmak. Szilárdan hiszünk abban, hogy az életnek van értelme. A fentiekből világossá válik, hogy miért hiszünk a határokon túl nyúló nemzetben, mely szerintünk kulturális, elsősorban nyelvi egység, vállalja közös történelmét, és befogad mindenkit, aki a nemzethez tartozónak vallja magát. A nemzeti lét legjobban a demokrácia keretei között teljesedhet ki.
Hitvallásunkat elintézhetnék egy kézlegyintéssel, mondván, „nemes eszmék egy részben letűnt világból”, de a hit a közösségben és általában az élet értelmében igen fontos része az emberi boldogságnak. A boldogságot hajszolva hiába habzsoljuk az anyagi javakat, ha nem vesszük észre, hogy igazában megbecsülésre, tágabb értelemben – egy ma már ósdinak tetsző szóval – szeretetre vágyunk. Hiszünk abban, hogy a mezőgazdasági termelés sokkal több, mint egyszerű piaci tevékenység, ezért nem rendelhető alá tisztán a nyereségesség szempontjainak. Magyarországon 7-800 ezer ember él a mezőgazdaságból, ha tehát ezek számát a nagyüzemi szemmel nézve gazdaságos 150 ezerre csökkentenénk, gondoskodni kellene a többiekről, hacsak nem akarjuk velük is növelni a hajléktalanok számát. A szociális védőháló kiépítése viszont többe kerülne, mint a számos családnak megélhetést biztosító kistermelés, a családi vállalkozások támogatása, a vidékiek helyben tartása. Egy jól átgondolt, az ökoszociális gondolatra épülő mezőgazdasági modell segítségével megvalósíthatnánk a társadalmi stabilitáshoz jelentős mértékben hozzájáruló vidékfejlesztést, a környezettudatos gazdálkodást, emellett pedig fenntarthatnánk az export nettó többletét is, ami továbbra is jótékonyan segíthetné a ma súlyos egyensúlyi gondokkal küzdő gazdaságunk rendben tartását.
Az ökoszociális gondolattal rövid távon szemben állónak látszanak gazdasági elképzeléseink. Furcsának tűnhet, hogy miközben az egyik oldalon a fogyasztás visszafogását, a szellemi értékek primátusát emlegetjük, a másik oldalon a kutatásra és fejlesztésre, a magas színvonalú szolgáltatásokra alapozott gazdasági növekedésre, az euró mihamarabbi bevezetésére, az államháztartás fokozatos és átgondolt reformjára helyezzük a hangsúlyt. A rövid és hosszú távú célok különbözőségében rejlő ellentmondás azonban feloldható, ha belátjuk: kicsi és nyitott gazdaságunk rövid távon kénytelen megfelelni a világgazdaság fő árama által állított követelményeknek, csak így tudjuk a fogyasztás növelésére irányuló kényszert hosszabb távon meghaladni. Ma csak a skandináv országok és talán Új-Zéland képes összeegyeztetni az ökoszociális gondolatot a gazdasági növekedéssel, de nekünk előbb meg kell erősíteni a társadalmunkat, javítani a népesség egészségi és lelki állapotát, növelni a képzettségi szintet és erősíteni a közbizalmat ahhoz, hogy a távlati célhoz közelebb kerülhessünk. A növekedés azonban nem korlátozódhat csupán az erős multikra, a kis- és középvállalkozásoknak is jól kell működniük ahhoz, hogy a gazdaság igazán prosperáljon.
A Szent István-terv nem hibátlan, de biztos, hogy vitára késztet. Ez volt a legfőbb célunk, mert mélyen hiszünk abban, amit Amartya Sen Nobel-díjas közgazdász így fogalmazott meg: jobb bizonytalanul tudni az igazságot, mint biztosan tudni, hogy nincs igazság.
A szerző akadémikus, a Professzorok Batthyány Körének elnöke
