Bush, jóllehet nem szándékosan, mesteri időzítéssel – az iráni atomvita kellős közepén – mutatott rá világosan a „quod licet Iovi, non licet bovi” igazságának tarthatatlan voltára
„Maradt volna inkább otthon a fenekén” – nagyrészt így kommentálta – tőle elég szokatlan módon elképedve – George W. Bush ázsiai utazását a The New York Times. Az amerikai elnök előbb Afganisztánba utazott – nem egy sikertörténet -, Indiában egy laza mozdulattal kidöntötte az atomsorompó-szerződés mindhárom pillérét, majd a muszlim Pakisztánban megalázta a terror elleni harcban egyik legfőbb szövetségesét, Pervez Musarrafot, aki viszont nyomban Hamed Karzai afganisztáni elnökön, Washington másik kulcsfontosságú terrorellenes szövetségesén töltötte ki a haragját.
Bush mintha csak belehuppant volna Karinthy bűvös székébe, szabadon megosztotta a világgal az Egyesült Államok szándékait, terveit, és szemlátomást nem is törődött a következményekkel. Afganisztánban meghirdette a kovácsoljunk ekevasat a kardokból (kábítószer helyett GMO-kukoricát) politikát, és alaposan megdicsérte Hamed Karzait, aki mellesleg nem is tudja, mit csinálnak a háta mögött a hadurai, és hogy országának éppen melyik felét bombázza a tálibok és Oszama bin Laden után kutatva az amerikai hadsereg.
Az elnök Indiában akkor járt, amikor évfordulója volt az atomsorompó-szerződésnek (jó, nem volt éppen „kerek”). Az atomsorompó-szerződés – nevezzük helykímélő nevén, angol rövidítéssel NPT-nek – 1970. március 5-én lépett hatályba. Hirosima után tehát meglehetős idő állt a világ rendelkezésére ahhoz, hogy megfogalmazza az emberiség végzetét megakadályozó törekvéseket. A kiindulópont az volt, hogy miután a „nagyhatalmak” – az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Franciaország, Kína és Nagy-Britannia – megcsinálták a bombáikat, a világ maradéka ne is álmodozzon atomfegyverről. Ez a pillér az atombomba elterjedésének megakadályozása. A második a bűvös szó, az atomleszerelés: ezt az érintettek egy percig sem gondolták komolyan. A harmadik pillér a szerződésben rögzített jog a békés célú nukleáris technológia fejlesztésére, az ésszerű urándúsítással együtt. (Az atomerőművek fűtőanyaga szén helyett a dúsított urán, és ha valaki nem akar az orosz földgáz mintájára függeni az orosz urántól, ráadásul bővében van a nyersanyagnak, akkor dúsít.)
Bush Újdelhiben lényegében arra mutatott rá, hogy az NPT rossz, elavult és feledhető. A szerződés arról szól ugyanis, hogy senkinek sem adható át nukleáris technológia, akinek bombája van, és aki nem írta alá az okmányt. Indiának van bombája, nem írta alá az NPT-t, viszont hatalmas ország, óriási üzleti potenciállal, amely sarokpont lehet Ázsiában Kínával (és Japánnal) szemben. India sikongatott örömében: „Amerikai-indiai civilizáció!” – írta hatalmas szalagcímben a The Times of India, amikor Bush szentesítette a két ország nukleáris együttműködését. Az ember azt hitte volna, hogy a terrorizmus elleni harcban döntő szerepet betöltő muzulmán Pakisztán – amelynek szintén van bombája -, már csak az egyenlő bánásmód jogán is ugyanilyen kegyben részesül. De nem, ezt Bush megtagadta barátjától, Pervez Musarraftól. A szégyent és az indiai rivális megdicsőülését Musarraf és a muszlimok nehezen viselik, nem nyelik le egyhamar.
De mi az indiai öröm és a pakisztáni búbánat ahhoz képest, amit Iránnak kell elszenvednie. Teherán aláírta az NPT-t, még bombája sincs, de az egész nemzetközi közösség – Amerikát is beleértve – már most tőle reszket, Iránt zárná kalodába, és az ENSZ egész emészthetetlen bürokráciája rajta köszörüli a nyelvét. Ráadásul megint felállt a minap Dick Cheney amerikai elnök, és szólt: súlyos következményei lesznek, ha Irán kilóg a sorból, és Washington egyetlen opciót sem zár ki, hogy… – itt mindenkinek Cheney vadászpuskája és Irak jutott az eszébe.
Bush, jóllehet nem szándékosan, mesteri időzítéssel, az iráni atomvita kellős közepén mutatott rá világosan a „quod licet Iovi, non licet bovi” igazságának tarthatatlan voltára.
Az is egy opció ugyanis, hogy az atomsorompó-szerződést aláíró, eddig kis vagy hatökörnek tekintett mintegy 180 állam, amelynek soha nem volt módja zsarolgatni a világot, a szemétdombra vágja a jelenlegi NPT-t, majd felszólítja az atom-Jupitereket (az öt nagy mellett Izraelt, Indiát, Pakisztánt és Észak-Koreát): szabaduljanak meg atomfegyvereiktől, tegyék ki magukat a kis ökrök állandó ellenőrzésének. Ami pedig a Jupiter-aspiránsokat illeti, rájuk pellengér, elszigeteltség, örök gyalázat vár, és csak olajjal vagy gázzal tüzelhetnek.
Fodor György
munkatárs
