Népszabadság * Rózsa Gyula * 2006. március 8.
A mű címe: Ön- és közveszélyes fogvatartottak elkülönítésére szolgáló zárka a Szegedi Fegyház és Börtönben Féner Tamás: Büntetés A Budapest Galéria Kiállítóháza
Fölösleges volt rozsdás vaságyat, csajkát, küblit, lavórt beékelni a Lajos utcai teremsorba, a börtöndioráma csak kedélyes közjáték Féner Tamás kiállításán. A fal tisztára meszelt, a téglapadló rendezett és piros, az ablakfélfa barnára pácolt, mint a városi értelmiségiek frissen felújított falusi házain, ez aligha fog hangulatban versenyezni – de akár csak azonosulni – a képek rettenetes világával. Azokon a falak koszosak, lehet, hogy csak elhanyagoltak, de mindenhová jut valamennyi riasztóan szürke tisztátalanság, a padozatok ragadós-feketék, noha bizonyára minden börtönben van, aki rendszeresen felmossa őket, az ablakok meg rácsosak, ámbár egyelőre azok rácsa az egyetlen szervezettnek, rendezettnek és célszerűnek látszó motívum a börtönfelvételeken.
Féner rettenetes világot demonstrál az új sorozatával. Hosszan is lehetne szörnyülködni az ülőke nélküli, megkövesedett alkalmatosságokon, amelyeket perverz blaszfémia volna illemhelynek titulálni, a szögesdrótokon, amelyek leszakadtak, lógnak, még csak nem is feszülnek, a hámló vakolatokon és a porladó betonlépcsőkön, az egész romhalmazon, amelyet büntetés-végrehajtásnak neveznek Magyarországon. De nem érdemes részletekbe bocsátkozni, s azon sem elmélkedni, hogy Féner tudatosan választotta-e a riasztó példákat, hogy felrázzon. Egyébként nem ezt tette, ha jól számolom, kilenc intézetben dolgozott, de mindegy: ha csak egyetlen felvételt produkált volna középkori körülményekről, ha csupán egyetlen börtönben talált volna többemeletes vaságyakat, amelyek szögben összeszorulnak, mert keskenyedik a cella, az is elég volna a súlyos tanulsághoz. Az a társadalom, amely ilyen körülmények között tart akár csak hat-nyolc embert is, mélységes önvizsgálatra szorul. Ha aztán még azt is hirdeti – Féner kísérőszövege is utal erre -, hogy azért tartja ott őket, mert hisz a büntetés utáni visszatérésben, a hasznos polgárrá visszasorolásban; nos, az a társadalom nemcsak farizeus, de önpusztító is.
Irgalom nincs: a képek kíméletlen objektivitással számolnak be arról, hogy mindaz a pusztulás, tatarozás nem követte romlás, karbantartás hiányában halomra halmozódó tönkretétel, amely idekint szétszedett parkokban, hámló iskolaépületekben, zavaros kórházudvarokban és botrányos úttestekben inzultálja az állampolgárt, nem más az állami fegyintézetekben sem. Mert nem rémregényt ír Féner a kamerájával – a vécékagylók általában feltűnően tiszták, mellettük vécékefe, a cellák kitakarítva és az ételhordó higiénikus krómacél -, ez csak az ismert magyar valóság, legfeljebb annak egy kevésbé ismert szeglete. Csak elviselni más, csak a következményei mások. Ember nincsen egyetlen képen sem, ez részben a fotós tapintatos humanizmusát, részint céltudatosságát bizonyítja. Kollégája, Teknős Miklós a közelmúltban elítélteket fényképezett egy szigorúan zárt kiállításra, ott – a farkasmosolyokban és a tragikus tekintetekben – több volt a megbocsátó humanizmus és a brutalitáson átsugárzó vigasz, mint ezekben a kérlelhetetlen, néma enteriőrökben.
Hosszan, sokatmondóan hosszan időz a néző a témánál, a csupasz tárgynál ahhoz képest, hogy a műág egyik legelismertebb mesterének korszakváltó kiállítását látja, de Féner akarta így. Az életmű előterében, amely oly azonosuló hitellel, szép nagyrealizmussal örökítette meg keserves bányászbrigádok, lelkesen elhasználódó vadászrepülők, zsidó hívők, balerinák és nyugdíjba menő mozdonyvezetők igaz mindennapjait, az új fejezet szikár, önmagához is kérlelhetetlen. Mindazok a mozzanatok – a vigaszos apró fények, a biztatóan felcsillanó anyagminőségek, a villanásnyi emberi gesztusok -, amelyek rendre humanizálták eddig sem elringató jelentéseit, rendre hiányoznak az új ciklusból. Gyakori eszköze a diagonális, de a priccsek, falsávok és rögzített asztalok átlója minden kompozicionális elméletnek ellentmondva, nem ível a magasba, igen sok a rövidülés, de a szűkülő tárgyak összeszűkülő perspektívája egyáltalán nem a nagy végtelenbe vezet. Konstruktív a képépítés, amennyiben szögletes asztalok, szögletes ülőkék és szögletes cellák együtteséből etikusan nem is igen lehetne egyebet felépíteni, de szó sincs megnyugtató rendről, áttekinthető emberségről, harmóniát sejtető képi rendezettségről.
Szürkeség van, viszonylatok tisztázatlansága, rendszerek szétzilálódása. Totális, hiteles társadalomrajz.
