Jogállamunk egyik őre, a Legfelsőbb Bíróság ítéletének ismertetéséből az tűnik ki, hogy a bíróság nem fogadta el a Kristóf László ellen 1959-ben háborús bűntettek miatt hozott halálos ítéletet. A LB. szerint a Ságvári Endre halálakor intézkedő csendőrök az akkor hatályos jog szerint törvényesen jártak el, ezért a Kristóf László terhére rótt cselekmény az 1959-es ítélettel ellentétben nem lehet háborús bűntett.
Az, hogy egy embert mentesítenek az esetleg téves vagy elfogult bírói ítélet által ráróttak morális súlya alól, üdvözölhető, egy testület, egy csoport bűneiért nem felel egy egyén, mindenkinek saját bűneiért kell helytállnia, így, ha a korábban eljáró bíróság nem tartotta be a jogszabályokat, akkor lehet helye az ítélet megsemmisítésének. Ám az indoklás megjelent részleteiből az tűnik ki, hogy a LB. nem új tényeket tárt fel, csupán az akkori ideologikus értékelést helyettesítette egy másikkal.
Az LB. az iratok alapján állapította meg, hogy Kristóf László Ságvári Endrével dulakodva megsebesült. Amikor Ságvári a halálos lövést elszenvedte, Kristóf a földön feküdt és már csak ezért sem lehetett felelős a haláláért. Az említett iratok lényegében a csendőrség belső vizsgálata alapján megállapított tényállást tartalmazták, amit az 1959-es eljárás 75 tanú meghallgatásával egészített ki. A LB. és a közismerten megbízható m. kir. csendőrség által elfogadott tényállás szerint négy csendőr jogszerűen kísérelte meg letartóztatni Ságvárit. Bármily hősileg küzdöttek is azonban a csendőrök – amit kormányzói kitüntetés is igazol -, a lerohant civil három jogszerű közeget meglőve kitört a cukrászdából, holott egy szuronyos katona még el is gáncsolta, végezetül az egyik csendőr az utcán lelőtte.
A tudósítások szerint az LB. álláspontja az, hogy a csendőrség nyomozócsoportja a törvények és a szolgálati szabályzat szerint járt el. Az erőszakszervezetek szabályzata – így a csendőrségé is – kevés mérlegelésre ad alkalmat, az intézkedésnek fegyveresen ellenszegülőt (minimális feltételekkel) jogszerűen lehet lelőni.
Az m. kir. csendőrség Ságvári meggyilkolása előtt (1944. július 27.) a DEGOB – Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság – jegyzőkönyvei szerint még a következő jogszerű lépéseket tette – egyebek mellett: Nagyszőllős: „Mindenféle válogatott kínzásokat találtak ki a csendőrök, mindenbe belekötöttek és minden alkalmat felhasználtak a kegyetlenkedésre.” (1359. jkv.). Huszt: „A gettóban … leventék, csendőrök, rendőrök felváltva ütöttek-vertek, különösen kapanyéllel ütötték a fejünket.” (1350. jkv.). Técső: „A kutatás alkalmával a csendőrök meztelenre vetkőztettek le, úgy vizsgálták meg, hogy nincs-e eldugva értéktárgy és közben folyton bántalmaztak.” (1110. jkv.).
Mindezen intézkedések a magyar országgyűlés által jogszerűen alkotott hatályos törvények, a magyar királyi kormány hatályos rendeletei, továbbá a kormány és a kormányzó által, a hatályos jogszabályoknak megfelelően kinevezett köztisztviselők rendelkezésien alapultak.
A bíróság hangsúlyozta, hogy ítélete nem a történelemről szól, hanem egy konkrét esetről, mégis a történelmet értékeli át a kurzustörténetírás intenciói alapján. Márpedig egy kurzustörténész szerint „Ságvári Endre antifasiszta ellenálló tevékenysége nem demokratikus, hanem diktatórikus célt követett, amit az is bizonyít, hogy kommunista politikusként helyeselte a … sztálini párt intézkedéseit”. Egy rasszisztikus érvelés szerint az is igazolja sztálinista elkötelezettségét, hogy húga „az MDP Központi Vezetőségének munkatársa, majd 1956 után az MSZMP KB tagja is volt”. (Dr. Ságvári Ágnesről, a Fővárosi Levéltár egykori főigazgatójáról van szó.)
Ám a legszomorúbb része a szóbeli indoklásnak az, hogy a LB. azt is megállapította – szemben az 1959-es ítélettel -, hogy Ságvári az akkori (1944-es) törvények szerint nem járt el jogszerűen, amikor fegyvert rántott.
Itt meg kell állni, és elkezdeni aggódni a jogállamért.
A jogállam, t. bíróság, nem csupán azt jelenti, hogy a formálisan érvényes törvényeket be kell tartani, hanem tartalmi követelményeket is magában foglal, így például az emberi jogok védelmét. A cselekmények megítélésénél pedig nem lehet eltekinteni a szándéktól, a motívumoktól, azaz az eset összes körülményeitől.
Hogy milyenek voltak a körülmények, milyen volt a társadalmi-politikai helyzet 1944 nyarán, közismert, ámbár a szélsőjobbos hecc-sajtó és a kurzustörténetírás ádáz szerecsenmosdatása következtében semmi sem biztos. A háború 1944 nyarán még nem volt lefutott ügy, úgy a szovjet, mint az amerikai-angol hadvezetés komoran számolt a háború elhúzódásával. Folyt a zsidók tömeges megsemmisítése, a nácik és szövetségeseik uralták Európát, kíméletlenül megtorolva az ellenállás minden, akár a legbékésebb, legpasszívabb formáját is Franciaországtól Bulgáriáig.
Ságvári, t. bíróság, abban a történelmi helyzetben az egyetemes emberi jogokat védelmezte, s erre szilárd, mondhatni jogállami alapja volt.
Az volt ugyanis a helyzet, hogy az akkori Magyarország, „miután a hitleri Németország szövetségesévé vált és annak oldalán részt vett a Szocialista Szovjet Köztársaságok Uniója, az Egyesült Királyság, az Amerikai Egyesült Államok és más Egyesült Nemzetek ellen folytatott háborúban, e háborúért a felelősség ráeső részét viseli (1947. évi XVIII. Tv.)”, mivel szembefordult a joggal és szabadsággal.
Az új nemzetközi jog egyik alapokmánya, az Egyesült Nemzetek Nyilatkozata (1944) aláírói – egyebek között az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió – „meg voltak győződve arról, hogy az ellenségeik feletti teljes győzelem elengedhetetlenül szükséges az élet, a szabadság, a függetlenség és a vallásszabadság megvédéséhez, valamint az emberi jogok és a törvényesség fenntartásához, mind saját országaikban, mind más országokban, tudatában lévén annak, hogy jelenleg olyan nyers és durva erők ellen folytatnak közös harcot, amelyek a világ leigázására törnek.”
Nem Ságvári Endre, hanem a Magyar Királyság volt tehát az, aki fegyveresen szembehelyezkedett az emberi jogokkal, a jogállamisággal. Kevés emberhez, jogászhoz méltóbb – merthogy Ságvári az volt – magatartást lehet elképzelni, mint a csendőrség, áttételesen az akkori magyar állam fegyveres közegei elleni önvédelmi fegyverhasználat.
A LB. ítélete formailag egy, az akkori államot parancsra védelmező csendőr mentesítésére vonatkozik, hatásában hozzájárul a jogállam mellett csak azért is kiállók történelmi és mai diszkreditálásához.
Ágy válik Ságvári a jogállam kétszeres mártírjává.
Kállai R. Gábor
