A totális diktatúra amerikai híveiről persze azóta sem készült film
Ha van két film, amelyik közül az egyik arról szól, hogy az amerikai politikusok alantas módon visszaélnek hatalmukkal (Good night, and good luck), a másik pedig arról, hogy az amerikai külpolitikát gonosz olajcégek irányítják (Sziriana), akkor melyiknek nagyobb az esélye a teheráni filmfesztiválon?
Fogalmam sincs, egyelőre még csak az Oscaron vagyunk túl. De micsoda Oscaron! George Clooney, a Sziriana szereplője és a Good night… rendezője, kezében az elnyert szoborral sietett kijelenteni: büszke arra, hogy Hollywood nincs szinkronban a korszellemmel. Nincs szinkronban? A világ döntő többsége nagyon is hozzá hasonlóan gondolkodik a pacifistáktól az iszlamistákig, úgyhogy tényleg semmi akadálya a teheráni sikernek: The Oscar goes to Tehran. (S az iráni újságírók nyugodtan kérdezhetnék Clooneyt a nőügyeiről, hiszen rendes iszlám országban csak a nőknek nem lehetnek férfiügyeik.)
Azaz mégis van némi gond. Hiszen a McCarthy-korszakban játszódó Good night… a sajtó hatalmáról is szól, jelen esetben természetesen a balliberális újságírók hősiességéről, márpedig a világ nagy részén a szabad sajtó nem létezik. Sebaj, van még négy film a legjobbnak jelöltek közül, hátha talán azok befuthatnak Amerika valamelyik ellenfelénél, amelyek iránt a világ baloldala olyan nagy megértés tanúsít. A München rögvest kiesik Izrael miatt, de a Túl a barátságon és a Capote sem jut tovább a homoszexualitás okán. (Tényleg, kész csoda, hogy ki tudták idén osztani a legjobb női főszereplő díját.) A végső nyertesnek, a rasszizmusról szóló Ütközésnek van még a legnagyobb esélye. Nemrég jöttem haza Szudánból, ahol például virágzik a fajgyűlölet, a világ legvéresebb rasszista konfliktusa Darfúrban zajlik, egyik oldalon az arab tudatú muzulmánokkal, másik oldalon a fekete muzulmánokkal, bár a bőrszín sok esetben már alig megkülönböztethető, vagyis a fajgyűlölet már annyira kifinomult, hogy faj sem kell hozzá. A világ pedig nem akadályozza meg a népirtást, de hát vannak az Afrikában szolgáló nyugati diplomatáknak fontosabb dolgaik is: például harcolniuk kell a gonosz fehér gyógyszermultik ellen – legalábbis egy másik friss Oscar-díjas alkotás, Az elszánt diplomata cselekménye szerint.
Clooneynak azért egy dologban igaza van, tényleg létezik párhuzam George Bush és Joseph McCarthy korszaka között. Bush hatalomra kerüléséig ugyanis egyedülálló volt az a teljesítmény, amellyel McCarthyt sikerült úgy beállítani, mintha ő lett volna a rossz oldalon, és a kommunisták a jón. Pedig a szenátor ha néha rosszul is, de egy demokráciát szolgált, s az alapvető kérdésekben igaza volt: ráébresztette az embereket a fenyegetésre, és megértette velük, az ellenfél milyen elvetemült, s morálisan is jól látta, hogy „nem ajánlhatunk barátságot zsarnokoknak és gyilkosoknak anélkül, hogy ezzel ne a zsarnokság és a gyilkosság ügyét mozdítanánk elő”. Amikor a szovjet összeomlás után részben megnyíltak az archívumok, akkor derült ki, milyen mértékű is volt a szovjet kommunista beszivárgás Amerikában. (A filmben is szerepel olyan ártatlanul meghurcolt, akiről ma már tudható, nem ártatlanul volt meghurcolt.)
A totális diktatúra amerikai híveiről persze azóta sem készült film. Miközben ha megvalósul az, amit annak idején ők vagy ma az iszlamisták akarnak, akkor Hollywood nem is létezne. Oszama bin Laden életének alighanem legnagyobb dilemmája volna, hogy az amerikai kongresszus ülését vagy az Oscar-díjátadást robbantsa fel. Amerikának éppen ezért is nehéz a helyzete, mert egyszerre lehet utálni azért, amiért olyan konzervatív, s azért is, amiért olyan liberális. De a jobboldal sok előnyének egyike, hogy – éppúgy, mint McCarthy idején – működik az immunrendszere.
Amikor tehát az Oscar kapcsán a fontos társadalmi problémákkal szembenéző, bátor Hollywoodról olvasunk, ne is próbáljuk megőrizni komolyságunkat. Bátrak a Mohamedet lerajzoló karikaturisták. Dick Cheney alelnök ugyanis nem tűnt fel egy sörétes puskával a Kodak színházban, a dánok viszont azóta is az életükért retteghetnek. Bátrak továbbá az Irakba és Afganisztánba vezényelt katonák. Bátor a jobboldal, amely egészen jól ellene homoszexuális cowboyokról szóló filmek nélkül, mégis megakadályozza, hogy eljöjjön egy olyan kor, amikor a baloldal nem készíthet ilyen filmeket. A baloldal lehetne hálásabb is.
Sztankóczy András
főmunkatárs
