Zsebtükör
Még egy teljes hónap van a választásokig, és máris idegalapon van az ország, beleértve azokat, akiket nem érdekel a kampány, direkte nem figyelnek a politikára, elhatározták, hogy voksolni se mennek. Lehet persze készakarva nem figyelni, nagyokat legyintgetni, ha ez az izé mégis szóba kerül, de aki legyintget, az agyilag, érzelmileg legalább annyira belül van a dolgon, mint a két szomszéd, akik közül az egyik emeszpés, a másik fideszes aktivista, és néhány napja összeverekedtek.
Megfigyelésem szerint akinek tényleg fontos most a lelki, szellemi békéje, az vagy elmegy a Bali-szigetekre, Kenyába, egy Himalája-expedícióra, vagy a lehető leggyakrabban hallgat meg olyan embereket, akik bizonyos értelemben egy Himalája magasságából képesek rátekinteni vizslázásra, szerverkukkolásra, zsarolásra, megfélemlítésre, díszzsidózásra, ígéretekre, plakátokra, tüntetésre, hüvelykujjakra, valódi és megjátszott elmebetegségekre.
Kevesen vannak ezek az emberek, és nehéz rájuk találni. A média rendszerint ott és olyan időpontokban tálalja őket, ahová a normális átlagpolgár ritkán vetődik el, ha mégis, addigra már nagyokat ásít, és ágyazni kezd, végtére holnap is nap van, és jó esetben munka.
Itt volt, hogy mást ne mondjak, az elmúlt vasárnap este egyik eldugott szögletében Mihancsik Zsófia szokásos Hétzárója a Klubrádióban. Ennek az amúgy mindig jó műsornak két nagyszerű vendége volt, de most csak az egyiket említem. Sárközy Tamást, akit hallgatva hirtelen föl lehetett ébredni a hagymázas álomból, hogy áprilisban élet és halál között fogunk választani, sőt csak a kivégzés módjai közt válogathatunk, mert a magyar demokrácia és piacgazdaság eleve halálra van ítélve.
Sárközy professzor végül is nem tett mást, mint mondjuk Hankiss Elemér szokott, ha a napi izgalmaktól fölhevült riporterek (meghallgatási bizottságok) mindenáron rá akarják bírni, hogy foglaljon állást az éppen esedékes hüvelykujjügyekben. Nem tesznek úgy, mintha ezeknek az ügyeknek ne lenne fontosságuk, jelzésértékük. Viszont nincs az a hüvelykujj, az az elhamarkodott, goromba mondat, kirúgás, jogtiprás, amelytől képesek lennének akár egy percre is megijedni, végromlást vizionálni, vagy azt gondolni, hogy ennek a népnek mégiscsak jobb volt a puha diktatúra, legalább eligazodott benne. Sárközy, Hankiss – mondhatnék más neveket is, bár nem túl sokat – azt az értelmiségi attitűdöt képviseli, amelyre most (és mindörökké) a legnagyobb szükség van. Tizenhat év nagy idő egy ember életében, a történelemben viszont roppantul kevés, mondta például Sárközy vasárnap. Persze rá lehet vágni, hogy az életünk nem a történelem végtelenségében, hanem az ilyen tizenhat (negyven-ötven) években játszódik le, és ha egy mód van rá, szeretnénk normálisan végigélni, a lényeget tekintve mégis ki lett mondva, amit politikusok soha nem mondanának ki: azért vagytok annyira csalódottak, mert csodát vártatok megint. El akartátok hinni, és a politika hiteget is rendesen, hogy a rendszer-, később bármely kormányváltás olyan, mint egy altatásos műtét, országos csodatétel: mire fölébredünk épek, szépek, gazdagok meg persze jók leszünk.
Néha – túl ritkán – megszólal néhány ember, és a nagy, büdös fazékról, amelyben rotyogunk, mintha fölemelnék a fedőt. Arcunkat megcsapja a józanság hűvös levegője, be lehet szippantani némi türelmet, derűt, széles látókört, önbizalmat. Ha jól osztjuk be, kitart akár egy hónapig is.
R. Székely Julianna
főmunkatárs
