Hajdanán, a szocializmus korszakában a protokolláris külsőségek gyakran maguk alá gyűrtek minden mást. Olyan fontos volt a baráti mosoly, a még barátibb kézfogás és ölelés, hogy már-már úgy tűnt, az állam és kormányfői találkozóknak nincs is más értelmük, mint ennek a „családias” együvé tartozásnak a formális demonstrálása. Ezúttal, Vlagyimir Putyin budapesti látogatásán hét dokumentumot alá sem írtak a tervezett időpontban. Olyan sűrű volt a program és olyan feszítettek a tárgyalások, hogy a látványelemekre nem mindig maradt elég idő. Mással voltak elfoglalva a politikusok. Azzal, hogy ne csak deklarálják a múlt lezárását, de hozzá is lássanak valami szokatlanul újnak. Furcsa, hogy ezt nem mindenki veszi észre, vagy nem akarja észrevenni. Rendkívül szánalmas néhány jobboldali elemző igyekezete, hogy az egész látogatást valamiféle MSZP-választási kampány részévévé degradálja. Ez sem változtat azonban a lényegen: Putyin budapesti és prágai látogatása igen jelentős fejlemény – és nemcsak a három ország életében.
A sok nyilatkozat közepette talán elkerülte a figyelmet Gyurcsány Ferencnek néhány mondata, amely az orosz elnökkel tartott sajtóértekezletén hangzott el. A magyar kormányfő arról beszélt, hogy Európa és az Egyesült Államok keserűen tanulta meg, hogy a világ összetettebb és bonyolultabb, mint az Európa nyugati feléről látszott. Oroszország kulcstényező az európai biztonság és prosperitás szempontjából. „Hosszabb távon is arra kell felkészülni, hogy a kelet-közép-európai régió jövőjét két nagy erő, az EU és Oroszország fogja meghatározni, és ezek egyensúlyára kell törekedni. „Az egyoldalú választás csak rövid távú lehet.
A rendszerváltozás óta ilyen egyértelmű, Moszkva szerepét, befolyását és jelentőségét elismerő szavak magyar államférfi szájából talán még nem hangoztak el. Ellenkezőleg. Éveken keresztül annak lehettünk a tanúi, hogy napi pártpolitikai érdekektől függően, hol az orosz politika távoltartására, hol egyenesen kirekesztésére tettek kísérletet a jobboldalon. A presztízsét féltő, a megbélyegzéstől tartó baloldal politikusai ezekben a hétköznapi csatákban nem mindig szánták el magukat arra, hogy tiszta vizet öntsenek a pohárba, és ki merjék például mondani azt, amit ezúttal a magyar államfő megtett: a magyar nép meg tudja különböztetni az orosz nép iránti pozitív érzéseit és a szovjet rendszer iránti attitűdjét; Magyarország az EU és a NATO tagjaként stratégiai partnernek tekinti Oroszországot.
Mindez, természetesen, nem jelenti azt, hogy nincsenek olyan magyar érdekek, amelyek nem csengenek össze Moszkva érdekeivel. Hogy nincsenek utak, amelyeken nem találkoznak elképzeléseink. Hogy lehetnek, sőt vannak is olyan kérdések, amelyekben mást mondunk mi, és mást Moszkva. A kiegyensúlyozott viszony azt sem feltételezi, hogy szolgaian azonosuljunk az orosz demokrácia-felfogással vagy hogy a Kreml tapsoljon a gyakran kisstílű magyar belpolitikai játszmáknak. Ez azonban nem szabad, hogy megakadályozzon bennünket és Európát abban, hogy – mint Gyurcsány Ferenc fogalmazott – jobban megismerjük Oroszország kultúráját és az európaitól sokban különböző állami berendezkedésének sajátosságait.
Már csak azért sem, mert a túloldalon is nagyobb megértésnek vagyunk a tanúi. Elmúlt az az időszak, amikor Magyarország és a térség NATO-hoz és Európai Unióhoz való csatlakozása félelemmel töltötte el az orosz vezetőket, s amikor az együttműködésnek határt szabott aggodalmuk. Mára, legalább is Magyarország és Csehország esetében, sikerült lezárni az összes vitás kérdést. Ez gesztusokban is megmutatkozott.
Az orosz államfő, bár kijelentette, hogy a mai Oroszország nem visel felelősséget az 1956-ban történtek miatt, szükségesnek tartotta kimondani, hogy megértik az erkölcsi tanulságokat, vállalják azok terheit, és készek meghaladni őket a jövőben. A magyar kormányfő pedig, miközben hangsúlyozta, hogy a ma Magyarországa nem felelős a második világháború alatt történtekért, úgy véli: morálisan érez terheket. Prágában is arról beszélt Vlagyimir Putyin, hogy bár hazája jogilag nem felelős Csehszlovákia 1968-as megszállásáért, természetesen érez erkölcsi felelősséget az ügyben.
A gesztusok mögött, természetesen, lavinaszerű változások húzódnak meg. A kétoldalú kapcsolatokban mérföldekre eltávolodtunk a kilencvenes évek végének fagyos korszakától. Fellendült a gazdasági és kulturális együttműködés, természetessé vált a politikai diskurzus. Túl ezen azonban azt se hagyjuk számításon kívül, hogy az elmúlt hónapok orosz diplomáciájában észrevehető pezsgés tapasztalható.
Ha csak az elmúlt napok eseményeire tekintünk, azt láthatjuk, hogy a Kreml több irányban is nyitott. A radikális palesztin mozgalom küldöttségének első külföldi útja Moszkvába vezetett. Bár a meghívást sok bírálat érte, semmi kétség, a Hamász emberei Moszkvában sem hallottak mást, mint amit eddig hallottak: el kell ismerniük Izraelt, le kell mondaniuk az erőszakról, tartaniuk kell magukat a korábban megkötött megállapodásokhoz. Moszkva az iráni urán orosz területen való dúsításának megoldására is erőfeszítéseket tett. Az irániak sem találkozhattak olyan orosz véleménnyel, amely merőben elütne attól, amit Nyugatról hallanak.
A Kreml ma már nem megy szembe azokkal az elképzelésekkel, amelyeket akár az Egyesült Államokban, akár Nagy-Britanniában vagy Németországban megfogalmaznak. Ezek a találkozók mégis sajátos csatornát nyitnak annak felderítésére, meddig megy el a Hamász vagy Teherán deklarált céljainak megvalósításában, és milyen kompromisszumokra hajlandóak.
Ebben a diplomáciai pezsgésben felértékelődött a közép-kelet-európai térség. Magyarországnak a Kreml mintha megkülönböztetett szerepet szánna. Mindenestre erről tanúskodik az az orosz elképzelés, hogy a Fekete-tengertől Törökországon és Dél-Európán keresztül haladó gázvezeték Magyarországot is érintse. Egy nagy gáztározó létrehozásáról is gondolkodnak. Hazánk a dél felől érkező orosz gáz európai elosztó központjává válhat. Az Ázsiába, Dél-Kelet-Ázsiába leágazásokkal rendelkező transz-szibériai vasútvonal európai csatlakozási és elosztó központja ugyancsak Magyarország lehet.
Mindenki tisztában van azzal, hogy a lehetőség még nem jelent egyet a megvalósítással. Ehhez arra is szükség van, hogy az a bizalom, amely ma a két ország kapcsolatait jellemzi, fennmaradjon. A Putyin látogatás sikere óta már tudhatjuk, mit veszíthetünk azon, ha az ellenséges légkört bárki fel akarná éleszteni.
Barabás Péter
Barabás Péter
