Önmagunk antidemokratikus énje fölött arattunk törékeny, de remélhetőleg maradandó győzelmet
Egyetemügyben túl vagyunk az első sikeren. Ez a kijelentés most különösnek, sőt talán abszurdnak is tűnhet, hiszen nemcsak a Babes-Bolyai Tudományegyetem szenátusának román többsége szavazta le az önállósulási szándékot, hanem a magyar tagozat közgyűlése sem vezetett átütő eredményre. A többség elutasította a bizalmi szavazást, nem hívta vissza az akadémiai tanácsból Szamosközi Istvánt, és Salat Levente prorektor, a magyar tagozat vezetője sem kényszerült lemondásra.
A magyar oktatók nem sorakoztak föl egyetlen nézet mögött, ahogyan korábban a szenátus román tagjai tették, ők egyhangúlag, fenntartások nélkül söpörték le az asztalról a magyar oktatók javaslatát, s helyettesítették a maguk „multikulturális alternatívájával”.
Ingyenes ajándék
Sajnos senki nem akadt közülük, aki mérlegelte volna, hogy az a bizonyos multikulturalitás, melyet társai képviselnek, talán kissé mégiscsak egyoldalú. Ennek a multikulturalizmusnak a jegyében ugyanis minket, kisebbségieket a többség továbbra is törvény által kötelezhet arra, hogy elsajátítsuk nyelvét és kultúráját (ami normális körülmények közt nem egyéb, mint ingyenes ajándék), de a többség önmagára nézve semmi hasonlót nem tart még csak kívánatosnak sem. A román állam a „multikulturális” egyetem hallgatóinak választható tárgyként sem tünteti fel a magyart. (A némettel mint világnyelvvel természetesen más a helyzet.) Az a tény, hogy a szenátusi többség a magyar javaslatról vitázni sem hajlandó, arra utal, hogy itt – a szó eredeti értelmében vett, azaz a másik kultúrájába való átlépést feltételező – multikulturalizmusról szó nem lehet. Milyen multikulturalizmus az, amelyben a többség még csak nem is próbálja megérteni, mit akarhatnak a másik kultúra képviselői, s hogy a számukra létfontosságúnak érzett kérdésekről párbeszédbe elegyedjen velük?
A Babes-Bolyai román oktatóinak többkultúrájúsága korántsem kölcsönösségen, inkább egyfajta emberarcú diktatúra fenntarthatóságának reményén alapul. A román oktatók ma már nagyvonalúan eltűrik a kisebbségi oktatást, de továbbra is fenntartják maguknak a jogot arra, hogy – a „többség dönt” alapján – minden fontos kérdésben „demokratikusan” ráerőltessék akaratukat a kisebbségi oktatókra. Azaz számbeli fölényüket, mely egy demokratikus társadalomban is spontán dominancia forrásává válhat, leplezetlenül ki is használhassák a megkérdőjelezhetetlen dominancia érdekében.
Az igazi egyenlőség
Az igazi demokrácia azt jelentené, hogy az együtt élő nemzeti közösségek minden vonatkozásban elismerik egymás jogát arra, hogy az őket érintő kérdésekről maguk dönthessenek, a közös ügyekben pedig csakis kompromisszumos megoldásokat tarthatnak elfogadhatónak. Efféléről ez idő szerint álmodni sem nagyon lehet. Kolozsvár nem Bukarest. A Ceaucescu-diktatúra kisebbségellenes politikája Erdélyben sokkal maradandóbban roncsolta az egyéni ítélőképességet, mint a fővárosi értelmiség köreiben.
Hogy Andrei Marga szinte már a kommunista funkcionáriusok álnaivitásával akarja Kertész Imre nyakába varrni a Frankfurter Allgemeine Zeitungban megjelent cikket, jól mutatja, hová vezethet a rossz értelemben vett „nemzeti szolidaritás”. Oda, hogy egy Margához hasonló erkölcsi súlyú román értelmiségi – csak maga tudhatja, milyen megfontolásokból – közösséget vállal súlyosan elfogult kollégáival.
Meg kell vallanom, féltem, amikor arról hallottam, hogy összeülnek a kolozsvári magyar oktatók. Féltem tőle, hogy a demonstratív „román egyöntetűséggel” szemben mi is produkálni fogjuk a magunk „magyar egyöntetűségét”, ahogyan a kilencvenes évek elején rendszeresen tettük. Egy emberként felsorakozunk a Bolyai Kezdeményező Bizottság (néha vitatható eljárásaik ellenére is tiszteletre méltó) tagjai mögött, és kiutasítunk magunk közül mindenkit, aki a többségi álláspontot nem hajlandó nem csupán elfogadni, hanem lelkesen helyeselni is. Szerencsére nem ez történt. Demokratikus vita bontakozott ki, melyben a résztvevők a BKB-t is elszámoltatták, s többségük tartózkodott az elhamarkodott döntésektől. Önmagunk antidemokratikus énje fölött arattunk törékeny, de remélhetőleg maradandó győzelmet, s ez hosszú távon többet jelenthet, mint száz nemzeti „önérzettel” kivívott, de pirruszi győzelem.
Jó döntés volt
Mi sem lett volna egyszerűbb, mint töretlen és kemény egységben kiállni a BKB által megfogalmazott követelések mellett, határozottan leleplezni a „román mesterkedéseket”, s a kérdést ismételten a nemzetközi közvélemény ítélőszéke elé vinni.
Csakhogy a nemzetközi közvélemény nemcsak azt nem volna képes eldönteni, hogy a kölcsönös elfogultságok közül melyik legyen a rokonszenvesebb, hanem az effajta döntést sem tarthatná elfogadhatónak. Az antidemokratikus egyöntetűség és a demokratikus megfontoltság között azonban már lehet tárgyilagosan és ésszerűen választani. Márpedig nekünk, kisebbségi magyaroknak egyetlen esélyünk lehet: lehetőséget teremteni arra, hogy a Nyugat ügyeinket a neki otthonos ésszerűség szabályai és nem az egymást kizáró nemzeti szenvedélyek logikája szerint mérlegelhesse.
Ez Kertész Imre, Elie Wiesel és a többi aláíró esetében is becsületbeli kötelességünk. Ők ugyanis személyes presztízsüket tették kockára azért, hogy segítsenek rajtunk, kisebbségi magyarokon. Annak ellenére is, hogy amint azt a kolozsvári Lőwy Dániel a Koinónia Kiadónál nem régen megjelent kitűnő könyve A Kálváriától a tragédiáig (Kolozsvár zsidó lakosságának története) bemutatja, mi sajnos nem mindig mutatkoztunk késznek arra, hogy bajba jutott honfitársainkon megpróbáljunk segíteni.
Szolidaritásukkal már csak ezért sem élhetünk vissza.
Bíró Béla
egyetemi tanár
