Fábri Péter
Országomat egy lóért
avagy egy minisztert a szavazatomért
Van nekem egy konzervatív művészbarátom. Nem a művészetében konzervatív – éppenséggel eredeti egyéniség. Nem is az ízlésében konzervatív – ha művészeti témákról beszélgetünk, ő lényegesen liberálisabb nálam. Az én barátom politikai nézeteiben konzervatív. Mivel én meg ezekben vagyok liberális, és mivel a művészet mindkettőnket jobban érdekel a politikánál, ezért nem nagyon szoktunk politikáról vitatkozni.
Csakhogy van a politikának egy területe, amelyet sehogy sem tudunk kihagyni a beszélgetéseinkből. Ez pedig a kulturális minisztérium politikája. Ez ugyanis mindkettőnknek a bőrére megy, és ezzel kapcsolatban mindkettőnknek naponta támadnak ilyen-olyan gondolatai.
Közelednek a választások. Azt kérdezte tőlem a napokban a barátom:
– Már megint a liberálisokra fogsz szavazni?
– Amíg még lehet – mondtam, és mindketten úgy értettük persze: míg teljesen el nem fogy a magyar liberális párt.
– És mi lesz a kulturális minisztériummal, ha a mostani kormánykoalíció győz? – kérdezte ő erre.
– De hát az a szocialistáké – kezdtem, mire ő:
– Ugyan már, ne alakoskodjunk itt egymás előtt. Az egy igazi koalíciós minisztérium. A miniszter egykori liberális, a tanácsadói az SZDSZ kulturális programjának szerzői.
– Reménykedem – válaszoltam erre, kissé csüggedten.
– Felelős állampolgár nem reménykedik, felelős állampolgár mérlegeli azok várható tetteit, akikre szavaz – mondta ő könyörtelenül, szokott ravasz mosolyával.
– Mégis, mit tehetnék? – kérdeztem tőle. – Ismered a nézeteimet.
– Igen, ismerem – mondta. – Tudom például, hogy tiszteled a kulturális hagyományt, és fontosnak tartod, hogy az évszázadok alatt felépített kulturális intézményrendszer stabilan működjék.
– Igaz.
– És azt is tudom, hogy bár minden műfajban örömmel dolgozol, és dalszövegeket is írsz, mégis azt szoktad mondani, nem véletlenül nevezik magasművészetnek a magasművészetet, magaskultúrának a magaskultúrát. Hogy az tényleg valami nagyon fontos, nagyon értékes dolog.
– Hát persze.
– És azt is tudom, hogy mint szerző, bár lelkes amatőröknek szívesen engedélyezed a műveid ingyenes felhasználását, de rossz néven veszel minden támadást, amely a szerzői jogok rendszerét éri. Hogy bár nem csak a pénzért alkotsz, de fontosnak tartod elismertetni, hogy az alkotás nagyon komoly munka.
– Mi az hogy!
– És felháborítónak tartottad, amikor a kulturális miniszter kiáltványban támadta meg a múzeumokat, azokon belül pedig a teremőröket.
– Naná. A múzeumokban bárki olcsón hozzáférhet a kultúra kincseihez, a teremőröknek pedig az a dolguk, hogy vigyázzanak ezekre a kincsekre.
– Folytassam? – kérdezte. – Rájuk fogsz szavazni, és ha győznek, lesz egy koalíció, és ez a koalíció még most, a választások előtt két hónappal sem méltatott téged, a liberális művészt arra, hogy beszámoljon róla: mihez fog kezdeni kulturális területen. Az egyetlen hozzáférhető pártprogram éppen a liberális barátaid programja, és ez a program azt szajkózza, amit Bozóki András miniszter tavaly nyári kiáltványában. Ez a program támadás a magaskultúra ellen, amelyről egyébként egyetlen általános mondatot tud leírni, ez a program nem biztosítja a kulturális intézmények finanszírozását, azt mondja: „több alkotás, kevesebb intézmény” – amivel például szét lehet verni a repertoárszínházakat. A miniszter tanácsadói nyilvános vitákon azt képviselik, hogy nem lehet több pénzt adni a kultúrának a közösből, holott éppen tőled tudom, hogy az úgynevezett szerzői jogi alapú ágazatoknak a nemzeti össztermékhez való hozzájárulása nemcsak a mezőgazdaság, de még a pénzügyi szektor GDP-arányos teljesítményét is felülmúlja, miközben a mezőgazdasági minisztérium a kulturális minisztérium költségvetésének közel a négyszeresével gazdálkodik. Egy olyan koalíciós miniszterre készülsz szavazni, aki nem akar többet kiharcolni a kultúrának, aki szépen szerényen meghúzza magát, aki arról papol, hogy a szerzők tegyék közzé ingyen a műveiket az interneten, miközben az interneten semmi sincs ingyen, én például havi 9000 forintot fizetek a szolgáltatómnak, de ebből egy fillér sem jut sem a Szépművészeti Múzeumnak, amelynek az anyagát nézegetni szoktam, mert nemcsak gyönyörű, de nagyszerűen is van feldolgozva, sem a Magyar Elektronikus Könyvtárnak, amelyben teljes életműveket találok meg kitűnően rendezve. Egy olyan miniszterre akarsz szavazni, akinek fogalma sincs arról a minőségi különbségről, ami a kétakkordos amatőrzenekarok és a szimfonikus zenekarok között van, akinek most, a választások előtt két hónappal jut eszébe, hogy nem popzenekarokat bíztak a gondjaira, hanem a komolyzenei rendszer működtetését is, egy olyan miniszterre, aki azt mondja, idézem: „Az állam nem vonhat el polgáraitól adót kulturális célokra azért, hogy a művelt elitnek az egyetlen helyes vagy a kizárólag értékes kultúráról alkotott ítéletét gyakorlati intézkedésekben érvényesítse.” Aki szerint tehát a műveltségről ne a műveltek döntsenek, és aki azt hiszi, hogy a művelt elitnek egységes és zárt kultúraképe van, akinek tehát nincs sok fogalma a művelt elit gondolkodásmódjáról. Mit kaptunk mi művészek ettől a koalíciótól?
– Nem beszéltek bele… – kezdtem volna.
– Nem beszéltek bele? Ne add a naivat. A Fidesz a Széchenyi-filmre adott pályázaton kívüli pénzt, a ti koalíciótok a Sorstalanságra. Két nemes cél, két nemtelen megoldás.
– A demokratikus kinevezési rendszer… – próbálkoztam.
– Mire gondolsz? – vágott vissza a barátom. – A Műcsarnokra, amelynek igazgatóját, aki akár remek ember is lehet, a teljes szakmai kuratórium egyetlen tagja támogatta? Vagy a Nemzeti Kulturális Alapra, amelynek a kuratóriumaiba a miniszter által betölthető posztokra csupa olyan, egyébként a szakmáját nyilván értő embert nevezett ki ez a ti miniszteretek, akiket a teljes szakma elfelejtett javasolni, és akik helyett pontosan megnevezte, kiket javasol? Vagy talán a külföldi magyar kulturális intézetek élére történt néhány botrányos kinevezésre?
– Az NKA önállósága… – mondtam erőtlenül.
– Önállósága? Persze, most, a választási ciklus végén, nehogy nekünk is jó legyen. De fél évvel ezelőtt még rátenyereltek az NKA pénzére, pedig az járulék, nem adó, ahhoz a költségvetésnek semmi köze, és csak azért tudták betömködni vele a dilettáns költségvetésük nyomán keletkezett hiányt, mert mi annak idején olyan antidemokratikusak voltunk.
– Feladom – mondtam. És mivel nagyon szeretem a barátomat, és mert nagyon fontos nekem a magyar kultúra jövője, fogalmaztam egy magánkiáltványt. Ha a magyar kultúrát nem is, a barátságunkat talán megmentem vele:
Kiáltvány! (Kulturális)
Liberális művészértelmiségi vagyok. A jelenlegi koalícióra készülök szavazni. De mert a jelenlegi koalíció kulturális minisztere sorozatos elméleti és gyakorlati támadásokat intézett a magaskultúra ellen, és mert folyamatosan konfrontálódott a legkülönbözőbb művészeti és kulturális szakmák átfogó szakmai szervezeteivel, és mert úgy gondolja, hogy az ő személyes preferenciái előbbre valók, mint az ezekben a szakmákban évtizedek óta dolgozó, alkotó művészeké és értelmiségieké, és mert hol elméleti támadásaival, hol gyakorlati intézkedéseivel rendszeresen elbizonytalanítja az alapvető művészeti és kulturális intézmények működését, ezért kijelentem, csak akkor megyek el szavazni, ha egyértelmű politikai üzenetet kapok a jelenlegi koalíciótól arról, hogy amennyiben győznek, ez a kulturális politika nem folytatódik, hogy Bozóki András májustól nem lesz kulturális miniszter, és hogy győzelmük esetén rászánnak egy kis időt, hogy megértsék: Európa, az nagyrészt kultúra, és Európának éppen a kultúrájában van úgynevezett komparatív (gazdasági) előnye, és hogy az európai kultúra nemzeti kultúrákból áll össze, és a magyar nemzeti kultúra senki másnak nem lesz fontos, ha nekünk nem az. Nem megyek el szavazni, mert elegem van abból, hogy egykori barátaim visszaélnek politikai hűségemmel, az egész liberális művészértelmiség politikai tisztességével.
Kedves koalíció! Nekem csak egy szavazatom van. De nem vagyok egyedül. És többre tartom nálatok a barátomat és a magyar kultúrát.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 09. szám
