Forrás: ÉS

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

Miért háborognak a muzulmánok?

Az egyik dán jobboldali lapban – a történet jól ismert – gúnyrajzok jelentek meg Mohamed prófétáról, hírük kelt az iszlám világban, s immár hetek óta folynak az olykor sebesülésekkel, halálesetekkel, pogromokkal, fosztogatásokkal járó, hatalmas tüntetések Indonéziától és Malájföldtől Nigériáig, Pakisztántól Líbiáig, hol a hatóságok támogatásával, hol szemhunyásukkal, hol tiltásuk mellett. A nyugat-európai „mainstream” közvélemény enyhe, a kelet-európai „mainstream” sajtó elsöprő többsége ebben elsősorban azt látja, hogy az iszlám fanatizmus a sajtó- és szólásszabadságot fenyegeti, habár némelyek jámborul hozzáteszik, hogy azért vigyázzunk, nem kell „sérteni a vallásos érzékenységet”.

Ez álszentség.

Az európai sajtószabadságot nem fenyegeti semmiféle vallási integrizmus, fundamentalizmus, fanatizmus, mert Európában a vallások pozíciói igen gyöngék. Különféle kisebbségek föl szoktak háborodni őket bántó szövegek és ábrák miatt, de ennek a hatása csekély. Az európai (különösen a kelet-európai) sajtó elég konformista és középutas általában. A sajtószabadságnak nem az a legfontosabb tesztje, hogy távol élő és befolyás nélküli személyek és csoportok nézeteit, előítéleteit lehet-e, szabad-e bántani, hanem az, hogy az itteni hatalmak – uralkodó osztályok és tőkés államok – érdekeit és előítéleteit szabad-e, lehet-e kikezdeni. Szokott-e a „mainstream” sajtó Európában amellett kampányt folytatni, hogy lépjünk ki az Európai Unióból, a NATO-ból, a WTO-ból? (Mindhárom ellen komoly és józan érvek szólnak: az EU brutálisan diszkriminálja a kelet-európai, így a magyar munkavállalókat. A NATO gyalázatos háborúkba sodor bennünket. A WTO, az IMF önpusztításra kényszeríti a gazdaságunkat. Brekegett-e valaki hallhatóan?) Javasolja-e valaki a nemzetállamok fölbontását? Ám menjünk közelebb a konszenzushoz: az életünket (környezetünket) közvetlenül veszélyeztető autóforgalom drasztikus csökkentését javasolják-e gyakran befolyásos szemleírók és tévékommentátorok? Javasolja-e valaki olyan szerény és teljesíthető célok megvalósítását, mint a megélhetési minimum („living wage”) törvényi biztosítása vagy a lakhatási jog hathatós realizálása? Hiszen honfitársaink mellettünk haldokolnak a jeges utcák kövén.

E sorok írója, mint köztudomású, a teljes és korlátozatlan szólásszabadság híve, beleértve a náci beszéd háborítatlan szabadságát is. Nem helyeslem például, hogy a förtelmes David Irvinget három évi börtönbüntetésre ítélték Ausztriában, mert hazudozik Auschwitzról. Hadd hazudozzék: véleményünket erről szabadon megírhatjuk. Az ellenfelet azonban lecsukják véleménye miatt? Akkor bírálatom följelentéssé változik, erre pedig nem vállalkozom. Akik efféle törvényeket kezdeményeznek – mint nálunk is a helytelenül elnevezett, „gyűlöletbeszéd” elleni törvényjavaslatot -, lehetetlenné teszik a szükséges és elengedhetetlen antifasiszta küzdelmet, amely nem lehet spicliskedés és denunciálás, hanem csakis nyílt sisakos politikai harc. A Mohamed-karikatúrákat nálunk nem tiltja törvény (igen helyesen), ezért nyugodtan elmondhatom róluk a véleményemet.

Illetve: nyugodtan? Sokan azt állítják, hogy nálunk a zsidóellenesség tabu. Amikor azonban őszintén szóvá tettem antiszemita disznóságokat, akkor a legkülönfélébb politikai beállítottságú szerzők árasztottak el rágalmakkal és szitkokkal. Most se lesz másképp, de evvel nem törődhetünk.

*

Nyilvánvaló képtelenség, hogy az éppen a szólásszabadság leplébe burkolózó kijelentések és aktusok álljanak a kritika fölött. Én nem helyeselném, hogy a Mohamed-gúnyrajzokat közlő, fajgyűlölő dán lapot (vagy a karikatúrákat – nagyon helytelenül – újraközlő egyéb lapokat) tiltsák be. Viszont legyen szabad azt is megírnom, miért értem meg a muzulmán (a „muszlim” formát keresettnek tartom, a „mozlim” pedig nyelvileg helytelen) népek fölháborodását, a tiltakozások minden ismert abszurditása és fonák túlzása ellenére. Itt a karikatúrák – és a mögöttük elterülő iszlamofóbiás médiatájkép – tartalmáról lesz szó, a korlátlan sajtószabadság eszméjének következetes fönntartásával. (Megjegyzem, az iszlám integrizmus nem nálunk fenyegeti a sajtószabadságot, hanem az iszlám országokban számolta föl – vagy akadályozta meg, még születése előtt, a kibontakozását.)

Vegyük szemügyre, hogy ki nyitja szóra száját.

Itt az európaiak beszélnek.

Azok az európaiak, akik úgy érzik, semmi közük a gyarmati hódítás tömeggyilkosságaihoz, megaláztatásaihoz, rablásaihoz, százezerszeres nemi erőszakához. Akik úgy érzik, semmi közük ahhoz, hogy masszívan visszaállítottuk a csak a színes bőrűekre vonatkozó rabszolgaságot (immár az újkorban), és evvel megalapítottuk a rasszizmust és a jogfosztás legmagasabb fokát; rabszolgákat tenyésztettünk, öltünk, kínoztunk, marhabillogoztunk és dugtunk meg kényünkre-kedvünkre hosszú évszázadokon keresztül. (Persze helyi cinkosaink segítségével. Igen, azt is tudom, hogy az arab kereskedő osztály intenzíven részt vett a rabszolgakereskedelemben.) Emberek millióit dobtuk át mi, európaiak, egyik kontinensről a másikra, hogy ültetvényeink gazdaságosságát és versenyképességét fokozzuk. Rájuk kényszerítettük szeretetvallásunkat, és máglyán égettük őket, ha eretneknek vagy pogánynak vélték őket civilizáló papjaink és szerzeteseink. Csatahajóink és ágyúnaszádaink szitává lőtték őket, ha nem voltak hajlandók elég ópiumot szívni.

Miután gyarmatbirodalmaink nem voltak többé költséghatékonyak, viszszavontuk közigazgatásunkat, és a helyi „elitekből” toborzott hóhérok és pribékek gyöngéd gondjaira bíztuk a bennszülötteket – ez már Rejtő Jenő, a péhovard máig népszerű, viccesen neokolonialista és rasszista légiósregényeiben is pompás élcnek bizonyult. (Hallom, éppen szobrot terveznek neki Piszkos Fred jogutódai. A humorérzék – mint a Mohamed-karikatúrák oly vidor esetében – nyilván itt is kötelező lenne. Hát jó. Hehe.) Az általunk kialakított monokultúrás, abszurd gazdaságok, az etnikai és kulturális összefüggésektől függetlenül, térképasztalon megrajzolt abszurd „nemzetállamok” elkerülhetetlen instabilitását arra használtuk föl mi, európaiak, hogy függő állapotba hozzuk ezeket a félig-meddig életképtelen országokat, és a legvadabbul kizsákmányoljuk és elnyomjuk őket. A civil lakosság „rendteremtő” célzattal való légibombázását sokkal Drezda és Hirosima előtt Sir Winston Churchill gyarmatügyi államtitkát rendelte el Irakban a kilencszázhúszas években. Vannak liberális-demokratikus hagyományaink.

1945 után a dicső antifasiszta koalíció nemes országai (Anglia, Franciaország, Hollandia) a genocídium határán álló újragyarmatosítási háborúkat indítottak Vietnamban, Algériában, a mai Indonéziában, Kenyában, Burmában, Malájföldön, Észak- és Dél-Rhodesiában (Zambia, Zimbabwe). Államcsínyekkel verte szét az MI6 és a CIA a demokratikus kísérleteket Irakban, Iránban, Guatemalában. Polgárháborúkat robbantottunk ki Kongóban, Nigériában és egyebütt. Áldozataink száma ismeretlen, de bizonnyal százmilliókban mérhető.

Mai napig a tőketranszferek iránya délről északra, keletről nyugatra tart. Mai napig mi vagyunk a legnagyobb nyomorban élő harmadik világbéli „perifériaországok” adósai. Ezek az országok kénytelenek nálunk tartani és ránk költeni a kevés pénzecskéjüket. Az IMF restrukturálási és takarékossági programjaival kivéreztettük amúgy is bizonytalan lábakon álló gazdaságaikat.

*

Amíg a Szovjetunió/Kína/Nyugat hármas vetélkedett egymással a harmadik világban, a helyi katonai-hivatalnoki és kereskedői osztály a népjóléti nacionalizmus különféle álszocialista kísérleteivel próbált talpra vergődni a szovjet és a kínai álkommunista neoimperialisták segítségével. Ezek a kísérletek összeomlottak, a helyi ún. „nemzeti burzsoáziák” nem bírták a versenyt és az éhező parasztság demográfiai, szociális és politikai nyomását. Amióta – nyilván ideiglenesen – „egypólusú” lett a nemzetközi hatalmi szerkezet, amióta csak az Egyesült Államoknak és csatlósainak a katonai-gazdasági szövetsége maradt a porondon mint „egyetlen szuperhatalom”, azóta csak igen gyönge ellenállás tapasztalható. Ahol a kőolajat a „nemzeti burzsoázia” ellenőrzi (Venezuelától Iránig), ott nagyobb a hangerő, másutt kisebb.

A bazár kalmártársadalma – akár a hozzá nagyon hasonló európai városi polgárság a XVI-XVII. században – csak informális ellentársadalom kiépítésében bizakodhat, s ennek alapja, akár nálunk, Európában annak idején: a purifikáló vallás. Ahogy hugenotta, református, presbiteriánus, independens eleink leföstötték a „pápista” templomok „bálványimádó” freskóit, a mai muzulmán integristák is képrombolók. Nézzük meg a tüntetőket: ők leginkább egyetemisták és gimnazisták, a középpolgárság fiai. (A lányokat csak szervezetten engedik utcára – nem spontánul.)

Érzéseik nem állnak olyan távol a mai kelet-európai fiatalság érzéseitől. Rettegés a változástól, a bizonytalanságtól, az állástalanságtól, a státuscsökkenéstől (deklasszálódás): ez mindig szexuális pánikkal jár együtt. Őrizni kell a nőinket, akiket elragadhat a piac és az individualista szabadosság, a fiainkat, akiket megkörnyékezhetnek a Nyugatot képviselő „szakállas bácsik”, őrizni kell a tisztaságunkat, védekeznünk kell az idegen gőgje ellen, amelyet a tömegesen importált, a Nyugat arroganciáját megtestesítő kommersz tömegkultúra reprezentál: a pláza, a multiplex, a tévésorozat, a webpornó, a profi sport, a fogamzásgátló tabletta, a gazdagok büszke vadsága. A periféria és a félperiféria fiatal középosztálya (nálunk ezt – helytelenül – „értelmiségnek” hívják) súlyos válságban van, proletarizálódás vár rá vagy még rosszabb; szocialista alternatíva nem látszik, marad a vallásos vagy nacionalista antimodernizmus, amely ha nem is nyújt valódi megoldást: vigasztal. Méltóságot ad, és magasrendű alkalmat vagy ürügyet nyújt arra az egyetlen cselekvésre, amely reménytelen körülmények között jót tesz az énnek: a bosszúra.

Nem elég, hogy miszlikbe aprítjuk őket sci-fi tökéletességű haditechnikánkkal, nem elég, hogy kínozzuk, orális szexre, saját ürülékükben fetrengésre kényszerítjük őket, még le is nézzük, ki is gúnyoljuk, taplónak, bunkónak, tahónak tartjuk és nevezzük őket, azt állítjuk, hogy kultúrájuk értéktelen – és nem szeretik a szabadságot!

Nem szeretik a szabadságot ők, akik éppen elkeseredett kegyetlenséggel, fejetlenséggel, önföláldozással védik a szabadságukat – ellenünk!

Erre azt mondjuk nekik, hogy meg akarnak bennünket cenzúrázni. Mintha meg tudnának. Ez csak a tehetetlen megalázottság üvöltése. Igen, nem valami megfontolt, racionális és méltányos üvöltözés – de hát a megkínzottak és megalázottak sikolya ritkán az. Azt mondjuk, hogy a prófétájuk bombahajigáló, gyilkos idióta. Miután elvettük a pénzüket és elmetszettük az édesanyjuk torkát. Nem jó ok ez azért némi idegességre?

Olvasom az európai sajtóban az Alain Finkielkrautokat – akiket nálunk annyira ünnepelnek mostanság, minden rossz ügy öntudatos képviselőit -, akik azt gondolják, hogy miután az arabok a zsidók ellenségei, ezért a civilizációnk ellenségei is. Ám itt nincs ilyen egyenlet: az arabok ellenségei nem a zsidók barátai. S ennek a civilizációnak nem az arab és az egyéb muzulmán tüntetők a legnagyobb ellenségei, elvégre ők puritán polgárok, rendet és hatalmat akarnak, akár a mi polgáraink, ha másképp is. Nem, ennek az istentelen és embertelen civilizációnak, amelyről hamisan állítják, hogy demokrácia, nem az iszlámista bazárpolgárok az igazi ellenségei, hanem azok, akiknek elegük volt – és már régóta elegük van – a tőkés kizsákmányolásból és a vele járó pusztulásból, szenvedésből és fájdalomból. S e szenvedések sorában bizony elöl jár az európai kapitalizmus remekműve: hatmillió európai zsidó szervezett, tudatos és módszeres meggyilkolása. (Sokalljátok, jobboldali barátaim? Ha ötmillió a korrekt szám, akkor nyugodt az európai lelkiismeret?)

Igen, az iszlámisták el akarják törölni Izraelt a föld színéről. Ez tűrhetetlen.

Tűrhetetlen, de egyelőre csak terv. Mert mi, fehérek vagyunk az erősebbek. Mi nem tervezünk, a mi hadseregünk – a dán meg a magyar hadsereg is – ott van az iszlám országokban mint megszálló, öl, kínoz, pusztít.

S a fehér értelmiség ironikus és fölényes: mintha nem a puritán, eretneküldöző, boszorkányégető, nőelnyomó, gyerekpofozó korai polgárság teremtette volna a szép új (tőkés) világot három évszázada, amely itthon megszüntette és a gyarmatokra exportálta az elnyomás legpokolibb formáit, hogy mi ironikusak és fölényesek lehessünk, és lenézhessük a vallásos fanatizmust – amely iránt, mi tagadás, én sem érzek semmi rokonszenvet, akkor se, ha nem iszlámista. Ha ma valaki zsidóellenes karikatúrákat közöl, én is undorító baromnak tartom; de az európai zsidóság nincs veszélyben. Ez csak viszszataszító. Tetszett volna a kilencszázharmincas-negyvenes években tiltakozni a zsidóellenes uszítás ellen. Ugyan. Minden náci kollaboránsnak megbocsátottunk, minden cizellált stílusú pogromlovag kultúránk édesen illatozó része már rég Céline-től Heideggerig, Ezra Poundtól Mircea Eliadéig. Carl Schmitt, a Harmadik Birodalom legjelentősebb teoretikusa jogi kultúránk szerves része. Hiszen ma már ártalmatlanok. Európában. Virágkorukban nem voltak ártalmatlanok.

*

Az európai „mainstream” sajtó ironikusan liberális hősei (már amennyire liberálisok: Finkielkraut rádióműsorában a Bourbon-monarchia után sóhajtoznak a finoman kiábrándult exbaloldaliak) elfelejtik, hogy régi antiszemita sztereotípiákra építik iszlámellenes uszításukat. A régi antiszemitizmus egyik riogató közhelye volt a vallásos zsidóság körében közkeletű dús gyermekáldás: olyan szaporák, kiszorítanak bennünket, mint ma az arabok, a törökök – ezt a mi Bartha Miklósaink és Milotay Istvánjaink vezércikkek százaiban közölték az akkori „mainstream” sajtó címlapjain. XIX. századi antiszemita liberálisok szörnyülködtek a zsidóság vallási fanatizmusán, középkoriasságán, azt mondták, hogy csak az asszimiláció (kikeresztelkedés vagy szekularizáció) révén lehet befogadni, egyenlő jogokkal fölruházni majd a zsidókat – ha megérdemlik. Később, amikor a zsidó fiatalság radikális szocialista mozgalmakba menekült (beleértve az akkori terrorizmust), akkor ez volt a baj. Beengedtük őket, s most még ők követelőznek, ők ugrálnak – mondták az akkori antiszemiták. Nem ismerős mindez? Nem méltatjuk ma is az asszimiláns, konzervatív, hazafias zsidóságot – hiszen le akarjuk vakarni a régi zsidóság emlékéről a radikalizmus árnyalatait, hiszen a radikalizmus már megint gyanús, ahogy közeleg a válság? Nem méltatjuk a mérsékelt imámokat, akik elítélik a gyújtogató franciaországi színes kölyköket, elítélik a terrorizmust – ahogyan a Horthyval együttműködő ókonzervatív zsidó nagypolgárság és rabbinátus elítélte a kommünt, a tanácsköztársaságot?

De az analógiák persze mindig csak részlegesek lehetnek.

A szólásszabadság gondolata nem sokat mond a szabadon forgalmazott gondolatok minéműségéről. A szólásszabadság (s csak a föltétlen és teljes szólásszabadság méltó e névre) eszköz és keret, hiszen szerintem a nagy liberális gondolkodónak, John Stuart Millnek igaza van abban, hogy a szabad vita javítja a civilizáció minőségét, mert egyedül ez teszi lehetővé, hogy kikutassuk, megleljük és elmondjuk az igazságot. Azon az áron, hogy mindenféle visszataszító szót és képet el kell tűrnünk – el kell tűrnünk, de ennek a tűrésnek is ára van. A kritika, beleértve az erkölcsi bírálatot. Az általunk kizsákmányolt, támadott és megalázott népek gúnyolása gyáva, megvetendő csibészség.

Sajnálom, hogy ez a magától értetődő közhely – konjunkturális ritkaságánál fogva – azt a benyomást kelthette, hogy eredeti. Szomorú lenne, ha eredeti volna.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 09. szám