Keresztély Kata
Képek az iszlámról
Lassan beletörődünk, hogy a vallásaink mentén világaink elválnak egymástól, bár elméletileg épp azon dolgozunk, hogy a tolerancia jegyében próbáljuk elfogadni különbözőségünket. Valamit teljesen félreértettünk, talán elfelejtettük kritikusan és racionálisan szemlélni a körülöttünk lévő világot és eseményeket, ha egyáltalán képesek voltunk rá valaha. Az utóbbi hónapok hírei mind az után érkeztek el hozzám, hogy másfél éves kint tartózkodás után hazautaztam Szíriából, s a legfőbb ok, amely ennek a néhány gondolatnak a leírására késztetett, inkább személyes jellegű: a megmagyarázhatatlan ellentmondásból táplálkozó, lassan elviselhetetlenné váló feszültség.
Visszavágyom a Közel-Kelet békés és nyugodt, s mégis színekben tobzódó, folyton nyüzsgő élettel teli világába, ahol a hétköznapi tevékenységek, gesztusok mintha mind valami mély, belső nyugalommal teli életkedvből táplálkoznának; ahol a sarki fűszerárus mindig mosolyogva fogadott, és sosem mulasztotta el, hogy imáinak mormolását néhány percre megszakítva kedvesen üdvözöljön; ahol a Kaszjún-hegy oldalában álló kis házam teraszán, az ezernyi minaret zöld fényétől vibráló város felett éjszakába nyúló beszélgetéseket folytattam Favazzal, a szomszédommal, szír és libanoni barátaimmal; ahol néha elveszve bolyongtunk a piac alkudozástól és rézművesek kalapácsolásától zajos, zsúfolt , kusza sikátoraiban vagy a régi város muszlim negyedében; ahol gyerekek tucatjával rohantak hozzám, ha fényképezőgépet láttak a kezemben, és mosolyogva pózoltak a kamerának, a zsidó negyedben; ahol gyakran ellátogattam a damaszkuszi szobrász barátom kis magánmúzeumába, amely a sok száz éves apró házaktól körülölelve adott helyet a szír kortárs képzőművészek munkáinak; a keresztény negyedben, ahol a kis kávéházak és éttermek mindig teli vannak, még akkor is, ha a város többi részére a muszlim ünnepek idején csönd borul. Ilyen élményekkel telve találtam magam szembe a megdöbbentő híráradattal itt, Európában: lángokban állnak az európai országok követségei, a fiatal muszlim férfiakat hatalmas gépkarabélyokkal állítják a hírtelevíziók kamerái elé, emberrablásokról és brutális gyilkosságokról kapunk híreket hétről hétre, robbantásról, kődobálásról, zászlóégetésről.
A Szíriában töltött másfél év nekem új képet adott erkölcsökről, emberi viszonyokról, egy boldogabb és nyugodtabb élet lehetőségéről, s mindezzel a tombolással, őrjöngéssel nem tudok mit kezdeni. Ahogy az sem meglepő, hogy akinek nem volt alkalma mindezt átélni, abban már a képernyőn megjelenő arab írás – tűnjék fel akár a csuklyás fejű emberrablók fenyegetéseit idézve, akár egy fanatikus párt zöld zászlóinak felirataként – már önmagában félelmet kelt. Az sokkal ritkábban jut az emberek eszébe, hogy ugyanez az írás egyszersmind egy több kontinenst átölelő, különböző vallásokat egyesítő kultúra és művészet legfontosabb eleme is.
Félreértések elkerülése végett: semmi kifogásom ilyen típusú hírközlések ellen. Az embereket tájékoztatni kell a világ eseményeiről, és csakis azt tartanám felelőtlenségnek, ha a hírszerkesztők, újságírók, politikusok stb. nem számolnának az ilyen típusú tájékoztatások hatásával, azt pedig valószínűtlennek tartom. Nem célom az sem, hogy összeesküvés-elméleteket gyártsak arról, mi lehet a muszlim világ manapság igen egyoldalú beállításának a hátterében, sem az, hogy a felelősséget emiatt bárkire ráterheljem, hiszen valamennyien felelősek vagyunk. Ki azért, mert provokál, ki azért, mert hagyja magát provokálni, ki pedig azért, mert átlátja mindezt, mégsem tesz ellene semmit.
Nem kívánhatom senkitől, hogy hosszú tanulmányokat olvasson el, csupán azért, hogy elfogulatlanabbul lássa annak a vallásnak a tanait, amely – legalábbis így látszik ma innen, Európából – már puszta létezése révén állandó háborúval fenyeget. És sajnos az sem áll módomban, hogy mindenkit magammal vigyek egy utazásra, melynek során legalább egyszer egy mecset tövében meghúzódó kis kávéház teraszán, forró tea és vízipipa mellett egy helybéli „illetékessel” elbeszélgethetnénk az ő iszlámjáról, ami a napi öt ima, a böjt és a zarándoklat teljesítésén túl semmi másra nem sarkallja, csak hogy békésen élje le azt az életet, amit hite szerint a sors rendelt el számára. Részletes vallási és etikai elemzésekkel sem szeretném untatni az olvasókat, s türelmét az érvek és ellenérvek hosszas felsorolásával próbára tenni, csupán egy-két olyan evidenciára szeretném felhívni a figyelmüket, amelyek bármennyire is egyértelműnek látszanak, mégsem gondolunk rájuk.
Észak-Afrika legnyugatibb csücskétől a Távol-Keletig sok millió muszlim él békében és háborúban, s akikre ez utóbbi vonatkozik, igencsak kisebbségben vannak a békében élők számához képest. Még elenyészőbb azoknak a száma, akik a háborút önszántukból választották. A vallás nevében ugyanakkor ezernyi kegyetlenséget hajtottak és hajtanak végre, létrejöttétől a mai napig, Afrikában, a Közel- és a Távol-Keleten, szervezetten vagy egyénileg. Mindez vitathatatlan, mégsem árt feltenni azt a kérdést, hogy mégis, mit jelenthet az iszlám, még mielőtt kegyetlen és bosszúálló, intoleráns és agresszív vallásnak fogadnánk el. Akár szimpátiát, akár ellenszenvet érzünk iránta, nem lehet elfelejteni, hogy az iszlám küldetése – mint vallásnak és mint eszmerendszernek – az, hogy népeket és kultúrákat fogjon össze. Ebben a tekintetben nem különbözik más vallásoktól; a jótettekre, az erényességre való buzdítás ugyanis nem öncélú, megvalósulásuk célja több, mint az egyéni boldogulás. Az egyéni életút, amelyet a Paradicsomba való bebocsáttatás koronázhat meg, gyakorlati, „evilági” szempontból másodlagos. A vallás alaptételei elsődlegesen egy olyan rendszer kiépítésének alapkövei, amelyek a társadalmi együttélést szabályozzák, a társadalom egyes tagjainak egymáshoz fűződő viszonyát, emberi jogokat határoznak meg, viselkedési modelleket állítanak fel annak érdekében, hogy rendezetten éljenek együtt az emberek. És a rendszernek, a rendezettségnek vajon nem alapfeltétele-e a béke? Vajon elképzelhető-e, hogy egy olyan vallás, amely számos népcsoportot képes egyesíteni, vagy legalábbis békében élésre egymás mellett késztetni tudó vallás az erőszakról szólna?
És vajon jogunk van-e megkérdőjelezni egy sok évszázados kultúra, még inkább kultúrák alappilléreként szolgáló eszmerendszert, annak valódi ismerete nélkül? S ha az olvasó abban egyetért velem, hogy a háborúkat és a pusztítást alapvetően gazdasági és politikai érdekek motiválják, vallásra és kulturális háttérre való tekintet nélkül, akkor talán azt is hajlandó megkérdőjelezni, hogy bármelyik vallás és e vallás híveinek öncélú brutalitása lehetne a felelős azért az elfajulni látszó állapotért, amelyben ma élünk. Hacsak nem abból a feltevésből indulunk ki, hogy a muszlimokat már gyermekkoruktól kezdve a más vallásúak gyűlöletére tanítják, s azok elpusztítására uszítják őket. Az ilyen gondolatok igen veszélyesek, de sajnos, az az érzésem, egyre többen vannak, akik így képzelik el az iszlámot, s nem teszik fel a kérdést maguknak, hogy vajon e másfél évezredes közös múltunk ezen a földön vajon elképzelhető volna-e, ha bármelyikünk is a másik elpusztítására tette volna fel az életét?
Tagadhatatlan, hogy az iszlám mint társadalmi rendező erő a Közel-Keleten sokkal fontosabb szerepet őrzött meg magának, mint általában a vallás Európában. De vajon miért nem vagyunk képesek ezt elfogadni? Vajon mi késztet arra bennünket, hogy míg némelyek hajlandóak erőfeszítéseket tenni olyan „újdonsült” eszmék védelmében is, mint a kommunizmus, igyekezvén szétválasztani az elméletet a kudarcra ítélt gyakorlattól, addig évezredes vallásokat ítélünk el, mindössze néhány tollvonással?
Kissé már elcsépelt a keresztes hadjáratokra való hivatkozás, ha az igaz eszmék nevében elkövetett kegyetlenségekről szeretnénk beszélni, és nem is lehet kétségbe vonni a keresztény egyház érdemeit és vívmányait azoknak a szörnyűségeknek fényében sem, amelyeket a történelem során elkövetett. Ezzel együtt tévesen gyakran ítéljük el más eszmék alapelveit, ha képviselőikkel valamilyen formában szembekerülünk. S látnunk kell, hogy a háború, az agresszió tükrében a mi demokratikus alapelveink is más megvilágításba kerülhetnek. Talán nem a mi szemünkben, de attól tartok, a „nyugati világon túl” egyre több ember számára igen.
Keresztély Kata
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 09. szám
