MÁRTONFFY MARCELL
Egy érte haragvó klasszikus
Hans Küng: A katolikus egyház története. Fordította Zalán Péter. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005. 288 oldal, 2500 Ft
A népszerű katolikus teológus, Hans Küng szellemi attitűdjét mindenekelőtt az a tanulékony vitakészség jellemzi, amely – s ez nem csekély érdem – ellenpontozni képes az intézményes egyházi hagyományértés egyszólamúságát. Társadalom- és természettudományi tájékozottságának, mindenekelőtt pedig fáradhatatlan publikációs tevékenységének köszönhetően a 78 éves tudós olyan fórumokon is tanúsítja a bibliai hit dialogikus nyitottságát, amelyeknek nyilvánossága megkerülhetetlen adottságként fogadja el „Isten visszavonulását a világból”. Köztudott, hogy a hit doktrinális épségére felügyelő vatikáni hivatal, amelynek 1982-ben Joseph Ratzinger lett a vezetője, három évvel korábban megvonta a tanítási engedélyt a pápai tévedhetetlenség dogmájával szembeszegülő szakembertől, aki ezután (a szolidáris tübingeni egyetem jóvoltából) független kutatóként dolgozhatott tovább. Munkásságát napjainkig meghatározza a küzdelem korábbi tanárkollégája, Ratzinger egyházfelfogásával: ami a jelenlegi pápa teológiájában az egyházi tradíció töretlenségének biztosítéka, Küng szemében annak jele, hogy „a zsinati kezdeményezések ellenére sem sikerült (…) az egyházvezetés tekintélyen alapuló intézményi, személyi és hatalmi felépítését a keresztény üzenet szellemében döntően megváltoztatni”.
Bíráló tézisei – melyeket 2001-ben angolul megjelent rövid egyháztörténetében is többször elismétel – radikális egyházreformot sürgetnek. A teológus meggyőződése, hogy az önlegitimáció dicsőségtörténetei és a szintén célzatos gyalázattörténetek közti sávban a „kritikus destrukció” narratívája szolgálhatja „a „konstruktivitást” annak érdekében, hogy a katolikus egyház a harmadik évezredben is életképes maradjon”. E megelőlegezett hipotézis felszabadítja elbeszélését: ha nem is bűnügyi krónikát, mindenesetre borzongató fordulatokban sem szűkölködő ideológiatörténetet ír, melyben a „alulról jövő” forradalmi népmozgalom spontaneitását, hit és szociális igazságosság eredendő harmóniáját fokozatosan felváltja az egységes metafizikai igazságfogalomra épülő hitvallás és a politikai érdek összjátéka; ahol a tisztségek szolgálati funkcionalitása jogtechnikai manipulációk révén változik át a klérust és a népet kettéválasztó szentségi hierarchiává, hogy végül a pápai határozatok hatásköre a személyes hit elemi nyelvtanára is kiterjedjen. Minthogy Küngöt kizárólag a pápaság monarchikus alakzatának a modernitást túlélő abszolutizmusa érdekli, tárgyszerűbben járt volna el, ha bonyolultabb címet keres könyvének – A katolikus egyház történetének joggal róható fel az egyszempontúság és az, hogy a karizmatikus reformerek közül is csak néhány jelképpé vált személyiséget említ meg: így Szent Ferencet (és felemás utókorát), dialektikusan Luthert, XXIII. János egyszerű géniuszát. Idealizmusa ugyanakkor a történet mozgósítható tartalékaira összpontosít, s az események bemutatását vallomásba foglalja. Nem mintha az egyháztörténet-írás bármely változata nélkülözhetné az előfeltevéseket, s viszont: a jelen megértésszituációjából kiinduló rendszerező traktátus szükségképpen szembesül tárgyának történeti valóságával. Amiként tehát a teológus okkal hárítja el az objektivitás ábrándját, úgy természetesen a múlt dokumentumainak avatott kutatója sem tagadhatja a jelen kérdéseinek illetékességét és termékenységét. Utóbbi ezért, noha bizonyára megütközik a tényközlés némely pontatlanságán, nem vádolhatja a szerzőt a szakértelem hiányával, az összkép elrajzolásával vagy a következtetések elhamarkodottságával. A katolikus egyház története című esszé mellőzi a forráshivatkozásokat, de Küng 1994-ben megjelent nagy ívű munkája a kereszténységről (Das Christentum. Wesen und Geschichte) nem hagy kétséget afelől, hogy a szerző adatkezelése tudományos közmegegyezésen alapszik. Művének fő kérdése nem az, hogy igazat mond-e, amikor rést mutat ki a kora keresztény mozgalom és a megszilárduló egyházi rend között, hanem hogy a mindig újjáalakítandó egyház milyen konkrét intézkedésekkel hitelesítheti újólag – történeti létének pozitív energiáit hasznosítva – alkalmasságát a hatékony részvételre a zsidó és keresztény Szentírás tanításának napjainkra visszavonhatatlanul sokszereplőssé vált közvetítésében. Küng gondolatmenete drámai hűségnyilatkozatként is felfogható (a magyar kiadás elrontott borítólapjának rövid címe, A katolikus egyház tehát afféle értelmező melléfogás), hiszen az újfelekezetiesség konjunktúrája közepette vélhetően kisebbségben vannak azok a hívő olvasói, akik vele együtt úgy látják: a történelemformáló visszásságok (emlékeztetőül: önigazoló historizmus, patriarchális sztereotípiák, „felekezeti beszűkültség és kizárólagosság”, erőszakos igazságérvényesítés, önkényuralmi stílusú adminisztráció stb.) nem mellékes, hanem az Isten szó jelentését befolyásoló tényezők abban az egyházban, amely történelmi reflexiójának hézagai folytán magukat keresztényként propagáló politikai részérdekek támogatásával törekedett – s törekszik sok helyütt ma is – pozíciójának megerősítésére; és amelyet e törekvésében a zárt identitásközösség nyújtotta biztonság igénye is támogat.
Miközben Küng terjedelmes monográfiái enciklopédikus bőséggel tájékoztatnak a világvallások történetéről és tanításairól, létezik olyan katolikus teológia, amely differenciáltabban veszi tekintetbe a vallási hagyományok eredendő pluralizmusát (Raimon Panikkar vagy Jacques Dupuis kontextualizmusa); amely árnyaltabban értékeli evangélium és értelmezéstörténet viszonyát (Edward Schillebeecx krisztológiája); amely mélyrehatóbban világítja meg a biblikus emlékezetre alapozott felszabadítás-eszme termékeny konfliktusát a modernitás emancipációelvével (Johann Baptist Metz új politikai teológiája); és amely apróbb lépésekben ugyan, de a hagyomány higgadtabb és átfogóbb analízisével irányozza elő a premodern egyházképlet átszerkesztését (Ghislain Lafont hermeneutikai képzelőereje). E sokoldalú projektumokhoz képest a tübingeni rebellis kiáltványszerű megfogalmazásai hiányérzetet is keltenek. Vitairata a pápaság uralkodó interpretációjával szemben nem tarthat számot az eredeti szintézis rangjára, közérthetőségét mindazonáltal korántsem olcsó szólamok szavatolják. Lényeges, hogy míg a nagyegyház története a bürokrácia apoteózisába torkollik, könyve a hitélet mindennapjait átható pápatiszteletet a könyv viszonylag kései fejleményként mutatja be: mint a XIX. század második és a XX. század első felében előretörő antimodernista egyházi offenzíva szülöttét. A katolikum eredetileg jóval színesebb szövetét mára ez fakította sajátosan „rómaivá”. Küng mégsem lát okot a csüggedésre: az elhúzódó múlt szerinte tehetetlen azokkal a kezdeményezésekkel szemben, melyek az alapító szövegekhez hűen a reduktív vallássosság és a kirekesztő moralizmus leküzdésére irányulnak.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 09. szám
