Nagy Ignác darabja, a Tisztújítás immáron kitörölhetetlenül beleírta magát a hazai színháztörténet nagykönyvébe. Aktualitása mit sem vesztett a századok során, s ahogyan az átíró nyelvbűvész, Parti Nagy vallja: „amíg a hazudozás volumenét nem a szégyen, a józan ész, hanem a szájak és a pénztárcák átmérője szabályozza, amíg a hatalom mindennél édesebb és hülyítő mákony marad, aligha kerül lomtárba”.
Most már tényleg csendet kérek – mondja az ügyelő hét óra tízkor a színfalak mögött, alig leplezett dühvel. Tisztújítás van, főpróba a József Attila Színházban, készül a stáb a szombati premierre. A nézőtéren az író, Parti Nagy Lajos, és a rendező, Hargitai Iván árgus szemekkel figyel. Indul a küzdelem, a választás élethalál harca dübörget minden honkebelt. A reformkorban vagyunk, valahol Magyarországon, valahol vidéken. Vagy valahol ma, 2006-ban, bár ez tulajdonképpen, ahogy az író mondja, teljesen mindegy. Ő ugyanis nem akar aktualizálni, még véletlenül sem. Nyelvi szatírát írt, biedermeier paródiát, hogy úgy mondjam, konkrétice. De csitt, nézzük, hogy lép Tornyai és Hajlósi, a két érdemdús férfiú a színre, hogyan intrikálnak in medias res. Kibe helyezendő a köz bizalma? Kire kell szavazni? Mert ellenkező esetben, hát szóval, értik, meg lesz a dolgok következménye. A díszlet acélosan szürke, óriási forgómasina osztott színterekkel, már-már elidegenítően modern. Jönnek a hölgyek: Aranka nagysád, érte dobog minden férfiúi kebel, na és testvérnénje, Kinga, Langyos doktor neje. „Telitalálat ez a Varga Klári – mondja Parti Nagy – akár egy echte tiszaeszlári MDF-es felesége. De tényleg.” Timkó Eszter viszont dáma a javából: platinaszőkén mondén, elegánsan kihívó, cseppet sem vidékies. Nagy Fruzsina jelmeztervezőtől nyilván szándékos, hogy hátul hosszú, elöl rövid tüllszoknyába öltöztette, így a néző – nemtől és pártállástól függetlenül – legalább húsz percig csak balett-táncosi tökélyű, gyönyörűséges virgácsaira figyel. Özvegy Képszeghy Armandné, született Tasnádi Aranka ma délben teszi le az egyéves gyászt, szépséges is, vagyonos is, naná, hogy körötte forog a világ, érte éleződik a választási küzdelem. Kinek nyújtja majd kezét? Tornyai szolgabírónak vagy Hevesnek, a gátlástalan pesti ügyvédnek? Nos, természetesen annak, aki a választások után alispán lesz. „Túl mondén ez az Aranka nekem” – mondja az író a rendezőnek, aki mindazonáltal a stáb hölgytagjaival van a leginkább megelégedve. „Nincs még kész a darab, a színészek sem, de a nők már majdnem.” Hargitai Iván leleményes ötletekkel béleli a nyelvi sziporkákban tobzódó, igazi Parti Nagyos szöveget, az előadás azonban más világ, külön életet él, tompul a nyelv. Andorai Péter Schnaps, a zsidó fogadós figuráját telibe találja, ért az üzlethez, vág az esze, kár, hogy ilyen halkan beszél, mert ha én ilyen nehezen hallom az első fertályról, mi lesz az utolsó sorban ülő bérletes nénivel?
A főszereplő doktor Langyos, alias Józsa Imre, szobalánykukérozó-inspektiózó jellem, akkor a legjobb, amikor megtudja, Kinga, a felesége, ez a „kéjmotosz némber” mégse csalta meg, azaz hát dehogynem, csak hát ő is olyan, mint az egyszeri férj, aki annak az ellenkezőjét is elhiszi, amit saját szemével látott (konkrétice). A legtökéletesebb azonban Mihályi Győző, Farkasfalvyja igazi tenyeres-talpas, vidéki drabál, hajszálra, ahogy elképzeli az ember.
A jeleneteket zene kavarja egyikből a másikba, piros-fehér-zöld lépcső virít a színpadi előtérben, televízión látjuk Farkasfalvyt és a többi alispánjelöltet, Aranka forró hangú, éjféli légyottra csábító levele diktafonról hangzik el, mégsincs a modernizálás erőltetve. Az aktualizálás pedig pláne. Mindenki mindenkinek a valakije, a játszmát az nyeri, aki fizet, a suttyontők, vagyis a tömeg manipulálható, s azok, akik egy perce még szitává akarták lőni egymás fejét – oh tempora, oh mores! – most legjobb cimborákként válnak el. De minek is spekulírozunk ezen, lárikum-fárikum, jöjjön, aminek jőnie kell, a vége szép, igazi színpadi totál, összkép, pezsgő, gratula – na de nem vót ez előre lebótolva kérem? És ki lesz az új alispán? Kié lesz Aranka, a lángkebel-rózsaorca-vénuszalkat keze? Az utcán politizáló, ugrondász Hevesé, vagy a letűnt kor huszármúmiájáé, Farkasfalvyé? Netán azé, akinek tapló értelme sehogyan se versenyezhetne a nagysád „lelki csipkézetével”? Nos, a zsurnáliszta (firkális) titoktartás sajnos kötelez, de azt talán proponérozhatom: kukérozzunk bizakodva a jövőbe. Konkrétice.
Kozár Alexandra
