Népszabadság * Miklós Gábor * 2006. március 4.
A 84 éves Hódos György könyve most jelent meg másodszor magyarul, bővített és jelentősen átdolgozott kiadásbanKép: Reviczky Zsolt Hódos Györgyöt többször is kiiktatták a történelemből. Először azonban be kellett iratkoznia. A háború alatt, a semleges Svájcban viszonylag biztonságos egyetemista létben belépett az ottani magyar kommunista csoportba. Majd ahogy lehetett – a diplomát sem várva meg – rohant haza, hogy formálója lehessen az itthoni történéseknek. Túl sok szerepet nem adtak a huszonéves férfinak, de annyira jó volt, hogy vádlottja legyen a Rajk-ügy egyik mellékperének. Elítélték és börtönbe küldték.
Ma alighanem ő az utolsó élő szereplője ennek a történelmi színjátéksorozatnak, amelyet a magyar szóhasználat finomkodva „koncepciós pereknek” nevezett. És persze aztán őt, ahogy többi elpusztított és életben maradt társát is, még egyszer kitörölték a hivatalos nemzeti emlékezetből. Az utcaneveket, intézmények nevét, amelyek a kivégzettekre emlékeztettek, megváltoztatták. Nincsenek is a társadalmi tudatban. Sem a magyarban, sem másban.
Tizenöt éve talán egy kicsit többet lehetett hallani a perekről és áldozatokról, arról, hogyan söpört végig az egykori államszocialista táboron az orwelli-kaffkai rémálom.
Ülünk a zuglói lakásban. Hódos kezében a könyve. Most jelent meg másodszor magyarul, bővített és jelentősen átdolgozott kiadásban. Bízik benne, hogy ez nagyobb feltűnést kelt majd. Egyedülálló összefoglaló. Más nem rugaszkodott neki, hogy leírja azt, hogy valamennyi sztálini csatlósállamban eljátszották a maguk Rajk-perét. Volt, ahol némileg vonakodva, volt, ahol lelkesen. Volt, ahol a „hazai gárdát” ültették le, végezték ki, mint nálunk, másutt az emigrációból hazatérő kommunistákat. Románia akkori pártvezére még arra is képes volt, hogy a „moszkovitákat” perelje, iktassa ki.
A nyolcvannégy éves férfi lassan, megfontoltan beszél. Nehezen hall, de világosan és találóan fogalmaz. Megkérdezem, miért látott hozzá a könyvíráshoz a kaliforniai emigrációban? Elmondja, mielőtt az USA-ba ment volna, tizenkét évig Ausztriában éltek. (Nem engedték be az amerikaiak, mert kommunista volt. A hatvanas évek végén ez már nem számított, mondta a bécsi konzul, s kijuthatott kaliforniai családjához.) Egyszer a felesége azt mondta neki: Ausztriában minden éjjel kiáltoztál, itt ez megszűnt. Akkor kezdte el megírni a személyes emlékeit. És miért írt az albánokról, bolgárokról, lengyelekről, csehekről és keletnémetekről? Hogy megértsem, mi történt velem, és miért? Hogy visszahozzam a kort, a felejtés és feledtetés süllyesztőjéből – kapom meg a választ.
Az egyéni sors és a nemzetközi történet így kapaszkodik össze Hódos életében és könyvében. Rákerestem az interneten. A volt kommunista országok ilyen pereiről gyakorlatilag nincs más összefoglaló csak az övé. Személyes vallomások itt és ott persze megtalálhatók. Ő azonban úgy döntött az emigrációban, hogy a maga sorsával belső változásaival mutatja meg, mit is élt át, aki a kommunista meggyőződés fanatikusából egyszerre az eszme áldozatává lett.
Hátradől a fotelben, s úgy emlékezik a szereplőkre. Börtönőrre, Lehotay börtönigazgatóra, verőlegényekre. Többször felmerül a könyvben F. E. neve volt. Ő volt Hódos kihallgatója. – Azt mondta, mint kommunista értsem meg, hogy nem rólam van szó, ez itt egy nagyobb játszma. Szépen beismerem, amit kell, utána fellebbezek, és az ítéletet megváltoztatják. Addig is egy szép villában tartanak, ahol a feleségem látogathat. Az ítéletet másodfokon valóban megváltoztatták: nyolcról tíz évre emelték.
A börtönévek és börtönegyetemek Hódosban kétféle emléket hagytak: az őrök, a rendszer brutalitását és a sorstársak közösségét. Aczél György szépen szavalt Kosztolányi-verseket emlékezik. Az egykori politikus hagyatékában kutathatott is a cellatárs. És sokat énekeltünk – meséli, de csak mozgalmi dalokat tudtunk. A váci cellába bekerült egy „kakukktojás”. Azt mondta, azért van ott, mert valakinek a megbízásából levelet vitt az amerikai követségre. Ő nem tudta a menetdalokat, de szép hangja volt, hát lelkesen énekelte – emlékezik most.
Hódosból a börtön kipofozta az eszmét. Amikor szabadult úgy döntött, soha többé nem foglalkozik politikával. Behívták a pártközpontba, ahol a vezetőség egyik ifjú tagja fogadta. Széke mögött Rákosi képe. Akkor úgy döntött, nem utasítja vissza a tagkönyvet, mert így jobban fel tud lépni a diktátor ellen. Egy kiadóba került. Lektor volt és fordított. Ő ültette át magyarra a Franz Werfeltől a Musza Dag negyven napját. Nevetve emlékezik, hogy jól jött a jogdíj, amit a rádiófeldolgozás után kapott, amikor visszatért az emigrációból.
A személyes sors és a történelem összefonódik. A könyv erénye, hogy következtetésre serkenti az olvasót: a sztálinizmus maga volt az önpusztító őrület. Az emberiség történetét végigkísérő összeesküvés elméletek e korban szinte kivirágzottak. Rengeteg csoport volt alkalmas arra, hogy nagy összeesküvések középpontja legyen. A könyv tanulsága szerint a zsidók a sztálinizmustól is kitüntetett szerepet kaptak. Az egész „táboron” végigsöpört a tisztogatások tébolya. A sztálini elmélet, miszerint a sarokba szorított ellenség a pártba furakodva acsarog a szocializmus ellen, gyakorlattá lett. Mondhatni anyagi erővé vált. Ez sokak – pereket túlélő kommunisták számára szinte természetes volt.
Hódos leírja, 1956 után nem akart az országban maradni. Egykori váci cellatársától Cséby Lajostól, „a munkásmozgalom régi harcosától”, illegális kommunistától, partizántól és spanyol harcostól kért segítséget. A nála jóval idősebb férfi, aki titóista ügynökként ült Hódossal, segített abban, hogy kivándorló útlevelet kapjanak 1957 februárjában. Búcsúzóul azt mondta, hogy ő is elmenne, de már öreg ehhez. „Egész életemben hivatásos forradalmár voltam. Nem értek semmi máshoz. Maradok és befogom a szám, nem tehetek mást.”
Kérdezem járt-e azóta a pincében, ahol kínozták. „Nem voltam a Terror Házában, nincs hozzá kedvem. Egyébként is a mai politika nem tudja kezelni ezt a történetet. A jobboldal például Kádárt és a kommunistákat csak vérszomjas gyilkosokként képes bemutatni. Az, hogy a rendszernek kommunista áldozatai is voltak, már nem fér bele a világképükbe. A mai baloldal, a szocialisták kerülik ezt a témát, tagadják, hogy a Rákosi-korszak is az előtörténetük lenne.
A történelem persze bonyolultabb, és elég undorító is. Emlékszik, ahogy az Állatfarm befejeződik: az emberek és a „civilizálódó disznók” a végén jól megértik egymást.
Tettesek és áldozatok. Róluk szól a könyv. Ők a kötet szereplői Albániától, egészen az NDK-ig.
