Forrás: ÉS

Károlyi Csaba

„Nem fogom egész életemben a falumítoszt építgetni”

Grecsó Krisztiánnal beszélget Károlyi Csaba

Grecsó Krisztián még mindig fiatal író, idén lesz harmincéves. Szegváron született, jelenleg Békéscsabán él, a Bárka folyóirat szerkesztője. Versekkel indult, húszéves korában, 1996-ban jelent meg első kötete, a Vízjelek a honvágyról, majd 1999-ben az Angyalkacsinálás. A Pletykaanyu című novelláskötete 2001-ben, az Isten hozott című regénye 2005-ben került először a boltokba. Az előbbi megkapta a legjobb elsőköteteseknek járó Bródy-díjat, és ettől függetlenül egy kis médiacirkusz is lett körülötte. A másodiknak már készül a német fordítása az Ullstein Kiadónál. Most mindkettő megjelenik újra a Magvetőnél javítva. Az ÉS olvasói a regény számos részletét olvashatták A Klein-napló sorozatcímmel lapunkban, majd egy éven át követhették az író történeteit, Kert Lajos figurájával a középpontban, a Tárcatár rovatban.

– Egyszer azt mondtad, hogy a nagyapád, aki szegvári parasztember volt, négy-öt generációról tudott volna mesélni, ha lett volna mit. De nem volt, mert „soha semmi nem történt”. Nincs múlt és nincs emlék. Tényleg nincs?

– Azóta úgy látom, hogy ez csak bizonyos nézőpontból igaz. Gyerekkoromtól próbáltam nyomozni az előző generációk emlékeit. Először azzal találtam magam szembe, hogy semmiféle tárgyi emlék nincs. Nemhogy fotóalbum, még egy esküvői fotó sem. Nem azt mondom, hogy egy parasztcsaládban temérdek fotográfia készült volna, de egy-két pillanat mindenütt megmenekült. Nos, azok sincsenek meg. Se egy Biblia, se egy levél. Sokat kerestem az édesapám édesanyja és édesapja közti levelezést az orosz hadifogság és az otthon viszonylatban, hogy ilyen MÁV-osan mondjam. Abban a négy évben tényleg aktív levelezés folyt a nagyszüleim közt, találhattam volna nyolc-tíz levelet. Elképesztően fontos lett volna. Valamelyik költözés áldozatai lettek.

– Akkor mégis voltak emlékek, csak elvesztek.

– Igen, de ha a férfiembereket kérdezgettem, mondjuk a Grecsó nagyapámat, hogy meséljen a nagyapjáról, akkor nem tudott mondani semmit. Az általánosságokon kívül, miszerint parasztember volt, szeretett kast kötni, azt valahogy mindenki szeretett, semmi. Ennyiben érvényes. Fiúgyerekként azonban nyilván a férfiakat kérdezgettem, és nem vettem észre, hogy a nők sokkal több mindenre emlékeznek. Ők, ha mást nem, akkor a születést, a szerelmet és a halált mindenféleképpen számon tartják, több generációra visszamenőleg. Mondjuk hogy ki, kivel, hogyan, hányszor, miután végre egymásra találtak, ezeket megjegyzik. Ott volt a nagyapám, aki még találkozott a dédapjával. Tényleg?, kérdeztem tőle egyszer, mesélj róla! Ő tömören annyit felelt, hogy ott állt az öreg a kapuban és pipázott. Tovább faggatóztam: mogorva volt, adott néha egy fülest vagy piált? Ember volt, kész, jött a válasz. Beszélgetés lezárva. Aztán elolvastam Konstantinovic könyvét, annyira hatással volt rám, hogy szinte saját élményként interpretáltam. Hogy azért erős az amnézia a falusi családban, mert ott az az egyetlen lehetséges védekezési mechanizmus. Ha minden paraszt egyforma, akkor a halál nem egyedi, nem olyan nagy veszteség.

– De azért „dokumentek” készülnek falun is, te magad írod az Angyalkacsinálás fülszövegében, hogy: „Anyai nagyapám tíz éve írja, milyen az időjárás, lejegyzi, mennyiért veszik a disznót, hogy lett kukoricánk.” Sőt, hogy vannak, akik nem is arról írnak, ami igaz.

– Az utóbbi nagyon ritka. Azok a bolondok, a beszámíthatatlan emberek. A rendes ember személyes adatként csak a születést írja a Biblia hátuljába. Nekem saját élményem, amit a Jadviga párnájában olvastam, hogy a termeléssel, az időjárással kapcsolatos bejegyzések fontosak csak, és azok közé néha-néha elrejtve egy-egy személyes mondat is kerül. A nagyapámnak is volt egy-két ilyen. Ha fölöttébb foglalkoztatta valamilyen családi ügy, féltékenység, szerelem, beírta azt is az „északi szél” mellé.

– Azt gondolod, hogy ez csak a paraszti világra ennyire jellemző? Nem lehet-e, hogy ez eléggé általános volt mindenfelé az elmúlt mondjuk ötven évben?

– Lehet, hogy így van. A kispolgári vagy az alatti világokban is. De azért egy középosztálybeli, ha van ilyen, könyveiben akadtak széljegyzetek, ott megvan a nagyapa diplomája a falon, vagy egy-két festmény, amit fiatalkorában a nagymama festett. Vagy ha aktívabb volt az írásbeliség, a levelezés, akkor izgalmasabb dialógusok is kialakultak. Van egy békéscsabai barátom, akinek a nagyapja írt Tolsztojnak egy levelet franciául, Tolsztoj válaszolt, vagy öt levelet váltottak. Aztán 45-ben elvitték az autográf Tolsztojt a diófa szekrénysorral együtt a szovjetek, vissza, Oroszországba. Falun ilyesmi esetleg a tanítóval fordulhatott elő, mással nem.

– A városi ember azt gondolná, ha egy író faluról jön, akkor több anyagot, történetet hoz, mert olyan élmények érik, amilyenek egy közönséges szürke városban felnövő gyereket nem nagyon. Ahhoz képest, hogy nálatok soha nem történt semmi, az elbeszéléseid tele vannak fantasztikus történetekkel, hihetetlen sűrű és gazdag világot jelenítenek meg. Valahonnan mindezt az anyagot össze kellett szedni. Akkor honnan? Vagy ezeket kitaláltad?

– Igen, bármilyen fantasztikusak is, van valóságalapjuk. És most vagy ellentmondásba keveredtem magammal, vagy arra a konszenzusra kell jutnom, hogy lehet, hogy csak az emlékezés módszerében, a lejegyzésben van a hiba. Ha nem íródik le valami, akkor az elmegy egy generációval együtt. Nekem is, ahogy sok falusi fiúnak, elképesztően aktív gyerekkorom volt. Minden tapasztalat akcióból származik. Sohasem tévéztünk, olvastunk, rengeteg időnk volt, az iskolában a minimumon kívül semmit sem csináltunk. Lehet, hogy amikor elvesztettem ezt a zárt és aktív világot, és kaptam helyette egy nyitott és passzívat, utólag a jelentéktelen dolgoknak is jelentőségük lett.

– Azok a történetek, amelyeket az elbeszélésekben és a regényben feldolgoztál, inkább általad megéltek, vagy mesélték neked őket?

– A Pletykaanyuban többnyire az én történeteim vannak, az Isten hozottban már hozott sztorik. Jó részük aszfaltfolklór, hódmezővásárhelyi, szegedi történetek, azokat konvertáltam át a falusi figurákhoz. Mondok egy példát. Van a regényben egy rész, ahol a nevelőotthonos lányokat egy másik lány rácsábítja arra, hogy a poharakat szájuknál fogva helyezzék fel a hüvelyükbe. Aztán nem jön ki a pohár, mert vákuumot képez. Ezt a történetet Szegeden hallottam, állítólag az egyik diszkóban a pultoslányokkal történt meg. A barátom, aki ezt mesélte, nem is furcsállta; miért ne lehetne ilyesmiben versenyezni? A testiséghez való viszonya nyíltabb volt és tisztább. Ő egyedül egy dolgot furcsállott: az orvos remek ötletét. Ezért találta elmesélésre érdemesnek a történetet, mert rájött az orvos, hogy szívószállal lehet a vákuumot megszüntetni. Mivel a mechanizmusokat, a logikát, a gondolkodást jól ismerem, át tudtam ültetni a sztorit a falu valóságába. Nem fogom egész életemben a falumítoszt építgetni, már a következő regényemben sem, de ha akarom, át tudom hangszerelni a történeteket oda. Attól, hogy a falu nem érez sajátjának, én magaménak érzem azt. A Pletykaanyu történeteinek egy részét is kaptam valahonnan. Például olyan emberektől, akik már tudnak távolságot tartani. Ők a legjobb ötletadók. Aki benne él egy zárt világban, mondjuk a Havanna lakótelep elképesztő folklórjában, az is lehet kiváló adatközlő, akár a nyelvi regiszter pontosítása szempontjából fontos is lehet. De azok, akik már kikerültek onnét, és némi iróniával, nosztalgiával vagy irigységgel néznek vissza, azok jobb érzékkel találják meg a működő történeteket. Van a Pletykaanyuban egy anekdota egy idős emberről, aki mindenbe megpróbál belenézni, kivájja a kenyerek belsejét, léket vág télen a Kurca folyóra, és belemegy. Egy falunyi tinédzser lány és fiú röhög együtt, amikor a bolond Pali bácsi meztelenre vetkőzik és megmártózik a lékben, aztán vonul a faluban, hátán a kivájt belsejű kenyerekkel, amik bálamadzaggal vannak oda kötve. Megkérdeztem anyukámat, ez tényleg így volt? Ágy, felelte. Még sose mondtátok, akadékoskodtam. Mér, kérdezte, érdekes? Valahogy így megy ez.

– Amikor indultál, próbáltak téged úgy is megközelíteni, mint a faluról hírt hozó, a vidéki, ha tetszik „népi írót”. Erre nagyon határozottan reagáltál: „Lehet úgy gondolkodni magadról és az írásaidról, ahogy egy kritikus, csak nem vezet semmi jóra.”

– Borzasztóan naiv voltam ez ügyben. Először is emberileg. Tizennyolc éves koromig eszembe se jutott, hogy az, honnan jössz, hol születtél, az predesztinálhat valamire. Előnyöket jelenthet. Nem volt erre orrom. Talán, mert elzártan éltem, alig jártam centrumokban, Csongrádra, egy kisvárosba kerültem gimnáziumba, ott, bár eleinte nem volt könnyű, a barátaim segítségével egy-két év alatt föl tudtam zárkózni a város követelményeihez, sőt velük együtt öntudatra is ébredtem. Nem szembesültem ilyesmivel. Sárváron a diákírók és költők országos találkozóján sétáltam egy nálam is fiatalabb költővel, csak műfordítás kategóriában hívták be, emiatt meg volt sértődve, mert úgy érezte, hogy ő már költő. Varró Dani volt. Sokat beszélgettünk. Arról mesélt nekem, hogy milyen könnyű az időmértékes verselés. Csak gondoljam végig, milyen könnyű! És egyáltalán, mikor úgy mellékesen az olvasmányélményei előkerültek, akkor megdöbbentem, hogy miket olvasott. Akkor találkoztam először nem elsőgenerációs, ráadásul fővárosi értelmiségivel. Persze, lehet, hogy korábban is voltak benyomásaim, de akkor három napig együtt voltunk, és aztán leveleztünk is. Vagy amikor azt feleli nekem, már az egyetemen, Szegeden Mikola Gyöngyi, mikor újságolom neki, hogy Reymont Parasztokja számomra mekkora élmény volt, hogy igen, neki is tetszett általános iskolás korában. Nos, ekkor valami kinyílik a lelkemben. Hogy mikor? Aztán egy másik idevágó élményem szintén Varró Danihoz kötődik. A postás üvöltve jött az utcánkban Szegváron, apámnak adta át a levelet tényleg sikítva, kinyomtatott hosszú alakú boríték volt, nem bélyegzővel, hanem rendes nyomdai technikával volt rajta a föladó, kacifántos címer és alatta: Budapest főpolgármestere. Apám kiabált föl nekem a padlásszobába: írt Demszky! Kibontottam. Varró levele volt, azt írta, hogy bocs, csak ilyen boríték volt itthon. Apám borzasztóan csalódott volt, szabályosan megviselte a dolog, hogy nem Demszky írt, én meg elgondolkodtam, hogyhogy van olyan boríték otthon? Akkor elkezdett bennem valami motoszkálni. Erre a pillanatra határozottan emlékszem, hogy elindult valami. Az írói szempontból úgy kezdődött, hogy a Vízjelek a honvágyról című első kötetemről a kutya sem írt, Békéscsabán jelent meg egyébként húszéves koromban, 1996-ban. Ketten méltatták figyelemre, Kemény István és Vörös István, akik Sárvárról ismertek, és elkezdték belehelyezni az én kis kötetemet a nagy folyamatokba, a népi kultúráról, a népi irodalom hagyományairól beszéltek. Először tényleg megdöbbentem, és borzasztóan tiltakoztam. Barátim, miről beszéltek? Nem akartam én akkor se falusinak látszani, se az emlékeimmel azonosulni. A kötetre aztán Gérecz Attila-díjat kaptam, a barátaimmal ünnepeltünk. Négy Unicum után közölte velem a cimborám: tudod, büszkék vagyunk rád, hogy kitörtél közülünk. De azért úgy látjuk, te még írónak is paraszt maradtál. Röhögtünk rajta, szállóige lett. Azért vicces, mert igaz.

– Aztán az Angyalkacsinálásban, a következő verseskötetben mégsem kezdtél valami gyökeresen mást.

– Sőt. Inkább az történt, hogy megpróbáltam ebből mégis profitálni. Ezeket a falu világából hozott verseket kezdték el tőlem közölgetni, miközben én nagy bátran azt nyilatkozgattam, hogy a gyökerekkel, a származással nem foglalkozom. Őszintén szólva legaktívabban a kánonba kerülés vágya vezetett, és ha ezt találták bennem érdekesnek, akkor ezt írtam. Közben sokáig nem is vettem észre, hogy ezek a történetek, amik bennem vannak, sokkal inkább prózába kívánkoznának. Csak a pontosság kedvéért, és hogy jól megzavarjalak: a sárvári diákírók közé egy novellával kerültem, de utána jó ideig nem írtam, csak verset.

– Mikor határoztad el, hogy prózát fogsz írni?

– Az Angyalkacsinálás recepciója végig arról szólt, hogy ebben a tárgyias lírában, ebben a történetekkel telezsúfolt világban miért nincs semmi személyesség, semmi alanyiság. És ha egyszer ennyi történetem van, mért bajlódok versekkel? Minden oldalról ez jött, ekkor már szegedi egyetemista voltam, Fried tanár úr a szemembe is mondta.

– Azért 23 évesen a JAK-füzetekben megjelenni nem rossz…

– Gács Anna és Nagy Gabi szerkesztették. Nagyon jó volt! A kritikák azonban inkább negatívak voltak, de legalább észrevették a könyvet, és beszéltek róla.

– Ezek szerint a kritikák annyira hatással voltak rád, hogy ezért váltottál prózára?

– Igen. Arra ösztönzött a fogadtatás, hogy próbáljam meg a prózaírást.

– Azt a bizonyos első és akkor még egyetlen novelládat hogy írtad?

– Valami őrült különlegeset akartam csinálni, ezért borzasztó szerényen és alázatosan átírtam az evangéliumot. Azt hiszem, nem cicóztam, mind a négyre ráhajaztam, összedolgoztam őket, nyilván Mátéra alapozva. Lukács nehéz volt, még gimnazista voltam. Aztán ismét szerénységről téve tanúbizonyságot beküldtem a sárvári pályázatra. Állítólag az előzsűriben Szirmay Ági felordított, hogy ilyen nincsen, és félredobta. Erre Vörös Pisti felvette, mivel hetek óta zsűriztek fásultan, és nem volt semmi érdekes, ez meg olyan vérlázító volt, hogy behívtak. Persze nem jelent meg sohasem. 1997 után kezdtem aztán írni a Pletykaanyu novelláit, akkortájt sok prózát publikáltam, jelentős részük nem is került bele a novelláskötetembe, mert vagy rosszak voltak, vagy nem illettek a falumítosz-koncepcióba. Egyetemista koromban nagy hatással volt rám Parti Nagy, Zalán, Darvasi, mikor kit olvastam éppen. Prózát a kezdettől sokkal nagyobb élvezettel írtam, nem volt bennem az a görcs, mint a verseknél.

– Meg tudod azt mondani, hogy ki volt rád a legnagyobb hatással?

– Darvasi egyértelműen. Kezembe került A veinhageni rózsabokrok, és attól dobtam egy hátast, hogy ilyet lehet. Aztán később kollégája lettem a szegedi újságnál, jártam az egyetemen Az író olvas című szemináriumára. Ha oda nem járok, nem hallottam volna az egyetemen Kertész Imréről. Szeged előtt jártam három évig tanítóképzőbe Békéscsabára, és ott rengeteget olvastam, de mindent összevissza, soha senki nem mondta meg, mi divatos és mi nem. Ágy sokkal kritikusabb voltam, mintha tudtam volna az uralkodó kánonról. Ennek hasznát vettem a szegedi egyetemen. Odorics Ferenc például első óráján kikezdte Nagy László Ki viszi át a Szerelmet című versét, amit azóta is szeretek. Hallgattam, és azt gondoltam, hogy a teljesítményét illető minden elismerésem mellett hülyeséget beszél. Ezt gondolom ma is. A Csabáról hozott kritikus magatartás meg önbizalom segített hozzá ahhoz, hogy az egyetemen ki ne öljék belőlem az alkotókedvet. Egészen más irányba indultam, mint az ott akkor legtöbbet emlegetett Németh Gábor vagy Kukorelly. Nem beszélve arról, hogy Szegeden inkább értelmezői közösség volt akkoriban, a dekon csoporthoz igyekeztek tartozni az egyetemisták. A fiatal író-költő légüres térben mozgott, kevés bázisa volt. Ilia tanár úr, Szilasi Laci. Valahogy ott nem kedvezett a légkör a csoportos fellépésnek, pedig párhuzamosan Pesten megjelent a Sárkányfű.

– A Pletykaanyuban megírtál bizonyos figurákat a faludból, akik magukra ismertek, perrel fenyegetőztek, és ebből lett egy kis médiacirkusz is. Ez nyilván váratlanul ért. Furcsa dolog, hogy egy fiatal író először is nem azért lesz híres, mert jó novellákat ír, hanem azért, mert botrány van körülötte. Bár aztán azért is, mert jó, hiszen a szakma jól fogadta a kötetet, Bródy-díjat is kapott. A kereskedelmi tévék szenzációműsorai után viszont nehéz lehetett hazamenni a faludba. Mindez 2001-2002-ben történt, nyilván már túl vagy rajta, éppen ezért érdekel, hogy mára mi maradt meg ebből benned.

– Elkezdtem dolgozni újra a Pletykaanyun, mert egy-két hónap múlva megjelenik ismét, megfésülve, javítva a Magvetőnél, és úgy találom, nem volt bennem rosszindulat. Az elbeszélés Nagy Bogi biztatására született, aki elolvasott egy csökevényt, és meglátta benne a lehetőséget. Valahogy utólag úgy látom, hogy azok haragudtak meg, akikről a legjobb szövegek szóltak. Különös. Nem a tények fölfedése volt a lényeg, sokkal inkább a rögzítés gesztusa és valami árulás, ami abban a zártságban gondolható el csak, belülről kifelé nézve. A bennszülötti viszonyban értelmezhető, az etnográfussal szemben. Az első élmény, ami ennek a megértéséhez engem hozzásegített, az a valóságshow-k sikere volt. Az a réteg, az egyszerű ember, akiről a Pletykaanyu is szólt, azért nézte a show-kat, mert mintákat kapott belőle, látta, hogyan beszéli ki két ember a harmadikat, hogyan alakulnak a viszonyrendszerek. Ezeket a mintákat te meg én könyvekből, filmekből megkapjuk. Amiket én megmutattam, vagy, ha tetszik, elárultam, azok túl mélyről, túlzottan belülről jöttek kifelé. Persze mindezt tudattalanul. Ez volt a megdöbbentő benne. Szerintem ők nem értették, hogy miért haragszanak. Ha egyszer is valakivel közülük dialógushelyzetbe kerültem, nem tudta megfogalmazni, mi a problémája. Kezdve attól, hogy azt mondta: ez nem énrólam szól. Én is azt, hogy nem róla szól. Rám lehet ismerni, felelte. Azonnal belebonyolódott. Ha igazán magába nézett, akkor ő se értette, miért haragszik. Ezt megpróbálhattam volna neki megmagyarázni, de nem értette volna meg. A dolgot azóta egy kicsit bánom, mert van két-három ember, akiknek mániája lett, lelkileg megnyomorította őket ez a könyv. 2001-ben jelent meg, 2006 van. És 2005 halottak napján még az apám sírjánál üvöltöznek velem habzó szájjal. Megmaradt a közösségi emlékezetben. Ugyanolyan mély nyomokat hagyott Szegváron, mint mondjuk Tégla Ferenc diszkoszvető olimpiai szereplése vagy Sándor Pál filmje, a Herkulesfürdői emlék, amelynek egy falubéli fiú, Hollmann Endre volt az egyik főszereplője. Vagy a Klein Viktor körüli eset.

– Másképp csinálnád ma?

– Egy picit finomabb lennék, igen. Vannak benne kegyetlen részek. De valószínűleg ettől működik. Sokkal tisztábban látom, milyen fetisizált tisztelet van az írásbeliséggel szemben. Ha elmondod a kocsmában, semmi baj. Ha meg van írva, az egészen más.

– Egyszer Tar Sándor is lelepleződött ilyenformán. Ő is megkapta, amit te, hogy mire volt ez jó neked? Elárulni a „társaidat”? Hiába mondod erre, hogy ez szépirodalom.

– Nagyon furcsa az a fikció-idegenség, ahogy a falumbeliek olvasták a történeteket. Eszembe jut egy élményem. Berlinben Schauschitz Attila mesélte, hogy a családban megmutatta Darvasi focitörténeteit, mert mindenki imádja a focit. Nem aratott osztatlan sikert. Kérdezték, hogy na de ez a brazil focista tényleg létezik? Idegesítette őket, hogy akkor van vagy nincs. Igen, azzal kár védekezni, hogy én hogyan emelem el ezeket a figurákat. Inkább azzal próbálkoztam, hogy egy kincs birtokosa vagyok, mert belülről látok egy folyamatot, amit általában csak kívülről szoktak. De ez sehogy se volt elmagyarázható – oda. Sokszor eszembe jut erről az a naivitás, mellyel a népi írók bizonyos korszakaikban azt hitték, hogy lehetséges ezekről az emberekről ezeknek az embereknek írni. Esztétikai tanulság, hogy ez nem fog menni soha. Jó, hogy mindezt megírtam akkor, mikor még nem mosakodtam ki, és sok dolgot nem is éltem át, ezért naivan, a maga kegyetlenségében vittem végig. Úgy, ahogy a pletyka igazából működik, és ahogy embereket borzasztó kegyetlen módon megbélyegeznek.

– Az Isten hozott című regényed főhősének, Gallér Gergelynek a történetében nyilván a saját esetedet is földolgoztad.

– Benne van a Pletykaanyu kapcsán engem ért kitagadás, mint háttérélmény. De ez a motívum jóval tágabb. Nincs köze a faluhoz. Bárkivel megtörténik serdülő korában. Elkezd távolodni a családi mintáktól, modelltől, a családi emlékezet ócska és unalmas történetek halmazává válik. A kamasz keresi a saját útját, és szerencsés esetben úgy találja meg, hogy rájön, őt ezek a régi történetek teszi azzá, aki. Ez küzdelem az elrendelttel, a génekkel, az apai elszólásokkal, a szomszéd rosszallásaival, végül az elherdált mondatoknak a kétségbeesett összekapargatása viszszafelé. Ezerszer felidézni egy-egy kiemelt pillanatot, amiről már akkor is tudtad, hogy fontos, mikor megtörtént. Ha azt mondja egy pesti barátom, hogy idős édesanyja, aki operaprimadonna volt, még most is színpadi ember, és a hallgatások, a szünetek bizonyosan a testi kínokról szólnak, de egy színpadi nő ilyen méltatlan témáról még most sem beszél, a fiának sem, akkor ezzel őt ismerem meg. Ezek a szünetek az ő egyéniségét is jellemzik.

– Te 1976-ban születtél. Gallér Gergely születését a regényben 1967-re teszed. Miért?

– Azért, mert az élményeim olyanok, hogy nem lehet elhinni, hogy a 80-as években történtek, ezért előbbre tettem. Persze, hogy belegyúrtam a saját élettapasztalataim egy részét, ám mivel egy elmaradott világban nőttem fel, hihetővé kellett tennem. Mintha a nálam fél emberöltővel korábban születettekkel egyeznének a tapasztalataim. Elfogadom, hogy Gallér Gergely meghurcolása mögött erősen ott van az én Pletykaanyu-féle kálváriám, de mondok még valamit. Gallér legjobb barátja, akivel gimnáziumba együtt járnak, Beregi András, szobrásznak gondolja magát, és akcióművészkedik, egészen lehetetlen dolgokat csinál, például a Nejlonkrisztus az első kiállítása. A legvégén, mikor Pannika nénivel beszélget Gergely, megkérdi Pannika, mi lett Beregivel. És amit ott mond Gergely Beregiről, az jelenti számomra az elmondhatatlan elmondásához való viszonyt. Úgyse fognak megérteni, úgyis mindig idegen leszel abban a világban, csak kinevetteted magad, elárulsz bennünket. Akkor mire jó ez az egész?

– Gergely 1990-ben megy vissza a falujába, Sáraságra, ekkor ugye éppen 33 éves. Ezt tudatosan számoltad így ki?

– Jól jött ki nagyon. Nem mondom, hogy nem. Különben egyszerűen csak megfordítottam a születési dátumot. Nekem az kellett igazából, hogy a rendszerváltás körül legyen a visszatérés. Távárisi konyec, és már alakulnak a káefték…

– Klein Ede figurája a regényben Klein Viktorról lett mintázva, aki az egyik utolsó vérvádas eset elszenvedője volt 1948-ban Szegváron, erről Pelle János is írt a tárgyról szóló könyvében.

– Igen, sőt egy dokumentumfilm is készült erről, Midőn a vér címmel, Mészáros András készítette, a kunmadarasi és a szegvári vérvádat dolgozta fel. A kunmadarasi borzasztó pogrom volt. Szegváron a fölheccelt tömeg már-már ráront Klein Viktorra, aki nemrég jött haza a haláltáborból, és egy kislány rituális meggyilkolásával vádolják, de a fővárosból érkező rendőröknek végül sikerül őt kimenteni. Erről megvannak a gyerekkorban hallott történeteim. A falu nagy része azóta is meg van róla győződve, hogy tényleg a zsidó kereskedő volt a gyilkos, kisebbségben vannak a tisztán látók. Megdöbbentő, hogy erre az esetre a mai napig emlékeznek. A 90-es évek közepén, mikor azt rajzolt a gyerek az iskolában, amit akart, akkor akadt, aki a zsidó gyilkost rajzolta, amint épp folyatja ki a szűzlány vérét. A közösségi emlékezetet nyilván az egyéni emlékezetek éltetik. De nagyon érdekes, hogy ha ezt a gyereket megkérdezzük, el fogja mesélni a Klein-történetet, de fogalma se lesz, hogyan ismerkedtek meg a szülei, és egyetlen sztorit sem tud a nagymamájáról.

– Számomra a Klein Ede-történet és az erős zsidószál a regényben kicsit soknak tűnt, azt gondoltam, hogy ez nem túl életszerű. Az meg pláne nem, hogy miért is akarna Gallér Gergely zsidó lenni a végén.

– Ez a fiú mániákus, ezt azért figyelembe kell venni, még ha el is fogadható, hogy talán az ószövetségi kultúrkör és a zsidó mítoszok egy kicsit túltengenek. Az én mániáim és olvasmányélményeim hatása ez. Ez a figura betegesen vonzódik a vallási tradíciókhoz, ünnepekhez, angyalokhoz, Lajlához.

– A regény élén egy Móricz- és egy Krúdy-mottó áll. Ők egyébként is kedves íróid.

– Igen, egyszerre Móricz is, Krúdy is. Szilágyi Zsófia idézi Mándyt a Jelenkorban januárban megjelent, a regényemről szóló tanulmányában arról, hogy miért ne lehetne a kettőt egyszerre szeretni. Egyébként remek munkával kimutat számos párhuzamot az Isten hozott és Móricz Életem regénye között, amire véletlenül se mondanám, hogy gondolta a fene, mert az a könyv nagyon kedves olvasmányom. Még ha Móriczot sokszor nem szeretem, imádatom haragos imádat. Mondjuk A boldog ember meg az Árvácska számomra sokszor elviselhetetlen. Az utóbbiban a tömény nyomor nekem túlzás. Olvasója válogatja, Vámos imádja. Én sokkal jobban szeretem, ha kicsit habosabb a szöveg, Az Isten háta mögött a kedvencem. Krúdy viszont mindig feltölt, mert olyan szívbemarkolóan keresi, mit fial a jelenben a múlt.

– Nádas Péterről írtad a szakdolgozatodat. Miért?

– Végtelenül izgalmasnak találtam az Egy családregény végét, azon belül is a cirénei Simontól elvezető családfatörténetet, amit ugye a nagypapa elmesél a fiúnak, Simon Péternek. Remekül dramatizált bibliai jelenet. Elképesztően jól elképzelte, hogy ez a szegény Simon miért viszi tovább a keresztet, ha nem akarja. Erre egy mondatot pazarol el az evangélium. Nehéz eset. A hozzárakódó történeti mániák, emlékezések, ünnepi körök, családi motívumok megmaradtak bennem, ezeket működtetetem az Isten hozottban is.

– Honnan ered a Bibliához való kötődésed?

– A nagyszüleimmel éltünk együtt nyolcéves koromig. Nagyapám erősen vallásos volt, nagyanyám is. Igazi kritikus vallásosság volt ez, ösztönös intelligenciával áthatott, erős viszony. Nagyapám félhangosan olvasta föl a bibliai szövegeket, ha odaültem, hallgathattam. Ezt nagyon imádtam, hogy a Grecsó nagyapám magában mondja a szöveget. Meghatározó élményem a katolikus öntudat. Három unokatestvérem végzett hittudományit, a nagynéném takarítja a templomot. Úgy érzem azóta is, hogy a katolikusság nekem családi hagyomány. Származásom a katolikusság, nem pedig vallásom. Ráadásul az egyetemen is megtaláltam a megfelelő szemináriumokat, például Kovács András irodalomtörténész ószövetségi szemináriumait. Ez a haragos és kereső viszony a transzcendenciával, a szakrális világ fikcionálása az egyszerűbe és vaskosba, mindig mániám volt, a Pletykaanyuban is, és nem is tudok tőle szabadulni, a készülő új regényemben, az Emeljük föl szívünketben sem. A falut elhagytam, a parasztemberekből elég, de az élő, létező transzcendenciából, a szakrális hétköznapokból soha. Egyébként most, a napokban újra kiadta második kiadásban az Isten hozottat a Magvető, javított kiadás, több apróbb tárgyi tévedést korrigáltam, ami nagy örömömre egytől-egyig olvasói észrevétel. Az olvasók az apró tévedéseken kívül két dolgot tettek szóvá: az egyik az ószövetségi utalásrendszernek, a másik a szexualitásnak a túltengése a regényben.

– Számomra az utóbbi teljesen rendben van, az előbbit meg igencsak árnyaltad az imént. Ha már a fogadtatásnál tartunk, hallom, készül a regény német fordítása, és egy részlet nyáron már meg is volt németül, Esterházy Péter olvasta föl a wiesbadeni és a berlini közönségnek. Azt a történetet, mikor a Beregi család Pestre megy temetésre. Kinek az ötlete volt, hogy ezt a jelenetet kéne fölolvasni? És hogy fogadták?

– Az én ötletem volt. Akkor úgy éreztem, hogy nagyon jól fogadták. Utána viszont három hónapot éltem Berlinben, és rájöttem, hogy a németek nagyon kedves emberek, szóval vigyázni kell, udvariasak, figyelnek rád, és örülnek neked. Ennek ellenére is úgy érzem, nem fogadták rosszul. Ez a jelenet kerek egész, a vidékiek megjárják Budapestet, benne van a 301-es parcella motívuma is. Esterházy remekül előkészítette a szöveget, és pompásan olvasta fel. A regényt Tankó Timea fordítja, aki korábban Szerb Antal-novellákat fordított.

– Meglepő volt számomra, hogy a regényben azt nevezik vidékinek, aki nem a Sáraság nevű faluba való. Tehát a faluból nézve egy szegedi vagy pesti a vidéki. Én még ilyen megközelítéssel nem találkoztam, azt hittem először, hogy valamit félreolvasok. Tényleg használják ezt így, vagy te találtad ki?

– Hogy ki érzi magát centrumban, és ki lakik attól távol, az mindig viszonylagos. Berlinben az Anklamer strassén a szemben lévő kebabos vidéki volt. Sohasem hagyta el a falut. Az alsó szomszédom volt Wahorn Simon, az oldalsó szomszédaim a Gryllus testvérek, baráti belterj volt, és Anklamer falvának becézték a környéket. A regénybeli figurák éppen fordítva vannak. Nem egy központi helyet atomizálnak, hanem a tősgyökeresség motívumát felerősítve látják egy poros faluban a világ közepét jelző oszlopot. Persze, ha elő is fordul a vidékizés, kicsit eltúloztam.

– Most őszintén, ezt tényleg használják így?

– Mondom, egy picit használják, de eltúloztam.

– Szóval nem.

– Hallottam már… És különben is, ki emlékszik már arra, hogy mi a valóság és mi a fikció. Az előbbi úgyis olyan kegyetlen, vérfagyasztó és tróger.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 08. szám