Hany Abu Assad palesztin rendezővel két nappal az Oscar-gála előtt
Népszabadság * Návai Anikó * 2006. március 4.
Európában elmúlt a légszomja A palesztinok is emberek, akik ugyanúgy családot, békét és prosperitást akarnak, mint az izraeliek. Partnerként, nem pedig ellenségként. Természetes, hogy az erőszakmentes megoldásokban hiszek, s azt is tudom, hogy ennek a kulcsa csakis a párbeszéd lehet.
Nincs mit kertelni: leszámítva két férfi szerelmét (Brokeback Mountain – Túl a barátságon), Hollywoodban 2005-ben a Közel-Kelet volt a sláger. Nem mindennapi látványsportban lehetett része a közönségnek, ahogy Az amerikai szépségről híres Sam Mendes (Bőrnyakúak), a Traffic forgatókönyvétől zseniális Steve Gaghan (Sziriana) és az életműve minden darabjáért áldott-szidott Steven Spielberg (München) ugyanabból a drámai mézesbödönből próbálta kihalászni az év filmjét és rendezőjét megillető kritikai babérokat és kollegiális paskolásokat.
Csak hát belépett az ajtón egy olajos szemű palesztin, és azóta mindentudóan somolyog. Teheti. Először is azért, mert az ő portékája (Mennyország most!), A hivatalosan benevezett palesztin film csupán 60 külföldi és nem 260 amerikai filmmel vívott csatát a Golden Globe-díjért, majd az Oscar-jelölésért. Aztán meg azért, mert bármilyen kilúgozott okoskodással hozakodott is elő a világnak arról a békétlen szögletéről a három nagy hollywoodi mágus, ő csípőből jobban tudja. Izraelben, Názáretben született, Hollandiában él, és a közel-keleti öngyilkos merénylőkről szóló történetéhez Park Cityben, a Sundance filmfesztiválon talált német, francia és izraeli finanszírozót. Meg persze amerikai forgalmazót (Warner Independent), amelyik fülön csípte, elcibálta egy Beverly Hills-i luxushotelbe, és a végső győzelem (értsd: a március 5-én átadásra kerülő Oscar-díj) reményében órára-percre tuszkolja elé a riportereket.
Hany Abu Assad azzal kezdi, hogy nem hajlandó megmondani, hány éves. Ennek ugyanis szerinte semmi köze a történethez, mely két jobb sorsra érdemes palesztin srác dialógusszegény, de képgazdag pszichológiai és egzisztenciális kálváriáját osztja meg a vallási fanatizmus kiszámíthatatlan terrorcselekményeitől rettegő nézővel.
– Semmit sem tudunk magáról. Hogy honnan jött, hogy lett filmes és hol áll politikailag?
– Muzulmán családban születtem, tehát palesztin vagyok Izrael kellős közepéről. Jómódban nőttem fel egy csóró országban. Aztán Hollandiába küldtek egyetemre. Ágy lettem külföldi Európában. Idegen Hollandiában. És arab mindenütt. Bárhova utazom, azonnal kiszúrnak. Vágyálom, hogy beolvadjak a tömegbe. Először azzal tanultam meg élni, hogy mindig mindenünnen kilógok. Hogy nem tartozom sehova és senkihez. És csak aztán kezdtem fölfejteni, hogy tulajdonképpen ki is vagyok. És hogy kik a többiek.
– Mikor döntött Hollandia mellett?
– Közvetlenül érettségi után. Repülőgépmérnök akartam lenni, le is diplomáztam és el is helyezkedtem a szakmában. Csak hát jött egy szerelem, az illető kikosarazott, és azt hittem, ha átváltok a filmrendezésre, biztos rájön a kedves, mekkorát mulasztott. Ágy lettem filmes. Amitől a nevezett hölgynek még jobban kinyílt a csipája. Azóta fel-alá meséli, hogy hajtotta el Hany Abu Assadot, a híres filmrendezőt.
– Lehet, hogy se holland nem lett, se európai, de már nem is igazán palesztin. A megszépítő messzeségből biztos másképp látja a szülőhazáját.
– Minden és mindenki változik, és nemcsak azért, mert az idő dirigál, vagy a földrajzi szélességi fokok cserélődnek. Az ember olvas, beszélget, él, tapasztal. Azt hiszi, okosodik, pedig csak változik. Én országot cseréltem. Eljöttem onnan, ahol demográfiai fenyegetésnek számítottam, aki veszélyezteti az állam biztonságát. Fojtogatott a fogolytudat, megpróbáltam levegőt venni. Európában elmúlt a légszomjam. Ülök a buszon, és nem merednek rám. Cserélgethetem a barátnőimet. Úgy érzem magam, mint aki kiszabadult a börtönből. Más kérdés persze, hogy az az úgynevezett szabad világ sem szabad világ…
– Ezt meg hogy érti?
– Hogy mindenütt meg van kötve a kezünk. A világ nem az emberekről, hanem a fogyasztókról szól. A McDonald”sokról, a felhőkarcolókról, az autópályákról, a robbanásszerű fejlődésről, ami biztos gyönyörű és szükségszerű, de teljesen kiirtja a természetet, és riasztó perspektívát kínál húsz-ötven éves távlatban. Hollandiában, Amerikában, Izraelben, Palesztinában, mindenütt.
– De mint a filmje bizonyítja, mégsem tud megszabadulni a gyökereitől. Vagy nem is akar?
– Hazajárok, sőt az időm felét otthon töltöm. Ágy jött ez a filmötlet is. Van egy Jeruzsálemben élő palesztin ügyvéd, aki izraeli fogságba került sikertelen öngyilkos merénylőket véd. Tőle tudom, min mennek át ezek a fanatikusok, akik politikai megfontolásból vállalták volna a halált, de valami gikszer folytán hiába oldották ki a testükre csatolt kézigránátot. Életben maradtak, izraeli börtönbe kerültek, ötszörös, tízszeres, hússzoros életfogytiglannal. Persze a közelükbe nem lehet jutni, de ez az ügyvéd annyi részletet mesélt, hogy 1999-ben összeállt a film alapötlete.
– Aztán jött 2001. szeptember tizenegyedike…
– …és az öngyilkos merénylők belakták a világ tévéképernyőit. Azóta olyan tragikusan sokszor, hogy már elcsépelt rutin. Elfektettem az ötletet, de gyűjtöttem a producereket. Először Hollandiában találtam, aztán egy német partner szerzett pénzt, majd egy francia és végül egy izraeli barátom próbált felhajtani finanszírozást, de nem járt sikerrel. Tőle végül mégis többet kaptam, mint anyagiakat. Logisztikai segítséget szerzett ahhoz, hogy az izraeliek engedélyezzék a forgatást Nabluszban, Názáretben és Tel-Avivban. Ezért tekintem társproducernek.
– Véletlen, hogy az imént csak politikai megfontolást említett, miközben a világsajtó a terroristák vallási fanatizmusáról beszél?
– Először én is azt hittem, hogy a kamikaze merénylőket a vallási megszállottság hajtja, és így akarják megváltani a belépőjüket a mennyországba. De minél jobban beleástam magam a témába, annál világosabbá vált, hogy az igazságtalanságot és a megszállást akarják megtorolni, mert tehetetlennek érzik magukat. Szó sincs mennyországról. És arról sincs szó, hogy konkrétan gyűlölnének valakit. Izrael állammal van bajuk, vagyis azzal, hogy nap mint nap elviselhetetlen megaláztatásnak vannak kitéve. Ezzel az elvi-érzelmi állapottal nehezen lehet vitatkozni.
– Ön sem vitatkozik?
– Dehogynem. A civilizáció története azt bizonyítja, hogy nem az számít, kinek van igaza, hanem az, hogy ki mennyire hajlandó rászánni magát dialógusra, és mennyire tudja civilizált körülmények között higgadtan érvényesíteni az álláspontját. Csakhogy ennek alapfeltétele, hogy a beszélgetőpartnerek egyenrangúnak tekintsék egymást, s első napirendi pontként kimerítően körüljárják az öngyilkos merényletek ellen szóló összes okot és érvet. A maga módján ehhez adalék az én filmem is, persze úgy, ahogyan a valóságban ritkán vagy sohasem látjuk. Én nem fogadom el, hogy egyik faj értékesebb, mint a másik, mint ahogy azt sem, hogy az államnak joga van különbséget tenni a határain belül élő etnikai csoportok között, mert az a véleményem, hogy minden állampolgár egyenrangú. S ezzel a felfogással aligha vagyok egyedül. Ne felejtse el, hogy a filmem egyik producere izraeli, és a filmemet több izraeli városban játszották nagy sikerrel. Ez is azt igazolja, hogy Izraelben sokan – és főleg a fiatalok – belátják, a félelmet az irracionalitás gerjeszti, mert a palesztinok is emberek, akik ugyanúgy családot, békét és prosperitást akarnak, mint az izraeliek. Partnerként, nem pedig ellenségként. Természetes, hogy az erőszakmentes megoldásokban hiszek, s azt is tudom, hogy ennek a kulcsa csakis a párbeszéd lehet. Kialakulhat egy állam két néppel, vagy két állam két néppel. A párbeszéd kimenetele egyelőre attól függ, hogy Izrael mennyire ragaszkodik a vallásállami koncepcióhoz, illetve mennyire hajlandó elfogadni a határain belül élő kisebbségek egyenjogúságát. Engem bármilyen békés megoldás érdekel, s ebből a szempontból optimista vagyok. De hangsúlyozom: csak a békés megoldás érdekel.
– Most izraeli útlevéllel jár-kel a világban.
– Igen.
– Vagyis izraeli állampolgár?
– Pontosan fogalmaztam. Még mindig megvan az izraeli útlevelem.
– És hol érzi otthon magát?
– A bőröndömben.
Hollywood, 2006. március
