V. Nagy Viktória, reflektor@hetivalasz.hu
172 sárospataki könyvből 136 került vissza Oroszországból, ráadásul hazánknak fizetnie kellett a kötetet őrzéséért és tárolásáért.
A sárospataki református kollégium unikális könyveinek, nyomtatványainak múlt heti hazatérésével lezárult egy több mint hatvanéves történet egyik fejezete, ám korai lenne teljes diplomáciai sikerről beszélni. Egyrészt, mert a 172 pataki könyvből csak 136 került vissza Oroszországból – annak ellenére, hogy a kilencvenes években 146 kötetet azonosítottak -, másrészt mert az orosz restitúciós törvény alapján Magyarországnak fizetnie kellett a kötetek őrzéséért és tárolásáért. Arról már nem is beszélve, hogy a hazánkból kivitt legértékesebb műkincseket valószínűleg soha nem láthatjuk viszont.
Furcsa, már-már komikus helyzet, hogy fizetnünk kell a könyvek tárolásáért, hiszen magyar részről senki sem kérte Oroszországot, illetve a Szovjetuniót, hogy múzeumok raktárait, bankok és pénzintézetek trezorjait kifosztva magyar műkincseket raboljanak el, és őrizzék őket. És furcsa az is, hogy éppen a kampány hajrájára időzítették a sárospataki kötetek visszaszolgáltatását. Még akkor is, ha sokak szerint Putyin orosz elnök e heti látogatása nem más, mint testvéri segítségnyújtás a Gyurcsánykormánynak. Az 1992-ben felállított restitúciós bizottság első számú szakértője, Mravik László művészettörténész már 1996-ban óvott attól, hogy a sárospataki könyvekért cserébe a magyar tárgyaló delegáció lemondjon arról a hatvanezer műtárgyról, amelyet a szovjetek a háború végén hurcoltak el Magyarországról.
MŰKINCSEK TEHERAUTÓKON
A szovjet „műkincsgyűjtés” átgondolt koncepción alapult: egy új Sztálin Múzeum létrehozása céljából a diktátor már 1941-ben listát állíttatott össze azokról a műtárgyakról, amelyeket mindenképpen meg akart szerezni a majdani gyűjteménybe. Ezen a listán szerepeltek például a budapesti Szépművészeti Múzeum reneszánsz festményei, sőt, valamilyen oknál fogva rákerült Konsztantinosz Monomakhosznak a Nemzeti Múzeumban őrzött koronája is. Mindez szervesen kapcsolódott egy másik elgondoláshoz, amely szerint a németek által elpusztított szovjet kulturális javakért kárpótlásul olasz, magyar, román és finn múzeumokból kell műkincseket szállítani a Szovjetunióba. Felettébb érdekes, hogy ezen ötlet gazdája az 1871-ben Budapesten született festőművész-építész-történész Igor Grabar volt, akinek nevét az a moszkvai intézet viseli, ahol többek között a Magyarországról elhurcolt műkincsek egy részét ma is őrzik. És bár a Sztálin által elgondolt terv nem valósult meg, a megszálló szovjet csapatokat semmi sem tartotta vissza – például az sem, hogy hazánk 1944 végén hadat üzent Németországnak, 1945 elején pedig fegyverszüneti egyezményt kötött a Szovjetunióval – a műkincsek jogtalan begyűjtésétől.
Mravik László művészettörténész-muzeológus, a Nemzeti Galéria tudományos főmunkatársa 1989 óta kutatott-kutat az elhurcolt műtárgyak után. Minden alkalommal hangsúlyozza, hogy a jól szervezett szovjet különítmények célja nem egyszerűen a műkincsek zsákmányolása, hanem Magyarország gazdasági megbénítása és a szovjet katonai igazgatásnak való teljes alárendelése volt. A megszállók valóban nem tétlenkedtek: nem sokkal azután, hogy a Vörös Hadsereg január 18-án elfoglalta a főváros pesti részét, a nagy pénzintézetek előtt megjelentek a teherautók. A legtöbb műtárgyat – letétként – négy nagy bankban őrizték: a Magyar Kereskedelmi Bankban, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankban, az Első Hazai Takarékpénztárban, valamint a Leszámítoló és Pénzváltó Bankban. A letétesek javát a magyar zsidó gazdasági elit tagjai – így például a Herczog, a Hatvany, a Kornfeld család – képezték, de képviseltette magát a magyar főnemesség is.
Ugyanakkor nemcsak a fővárosi bankokban őrzött műtárgyak estek a szovjet különítmények zsákmányává, az alakulatok nem kímélték a kastélyokat, a közraktárakat, a magánlakásokat, a vidéki pénzintézeteket, sőt a templomokat sem. Éppen ez az egyik oka, hogy lehetetlen pontosan megmondani az elhurcolt műtárgyak számát. Mravik László mégis kísérletet tett erre, és 1998-ban angol nyelven megjelentette The „Sacco di Budapest” and depredation of Hungary 1938-1949 című vaskos munkáját, melyben listát közölt a szovjet katonák által elrabolt műkincsekről. Mravik szerint minimum hatvanezer, többségükben válogatott darabról van szó, ékszerekről, faliszőnyegekről, szobrokról, könyvekről, festményekről, köztük Tintoretto, Goya, Velázquez, El Greco, Renoir, Manet, Corot, Degas, Schiele, Munkácsy, Rippl-Rónai és Csontváry remekműveiről.
JELCIN ÉS ANTALL: REMÉNY A MEGEGYEZÉSRE
Magyarország először 1972-ben szerzett közvetett bizonyítékot arról, hogy valóban a Szovjetunióban található a háború alatt kifosztott bankszéfek, lakások, kúriák tartalmának jelentős része, ám ezt akkoriban nem volt ildomos szóvá tenni. A szovjet kulturális minisztérium azonban – mindenki számára váratlanul – kiemelt a Grabar Intézet állományából tizenöt, főleg magyar és osztrák festők által készített tájképet, melyeket Brezsnyev egy Kádár-látogatás alkalmával visszaajándékozott hazánknak. (A képeket a Nemzeti Galériában és a Szépművészeti Múzeumban helyezték el.) Ezután évekig tartó titkolózás, tagadás következett, és a Szovjetunió csak a kilencvenes évek elején ismerte el, hogy vannak a területén a II. világháború idején hadizsákmányként szerzett műkincsek. (Az igazi áttörést két művészettörténésznek, Konsztantyin Akinsának és Grigorij Kozlovnak az Art News című nemzetközi folyóirat 1991. áprilisi számában megjelentetett tanulmánya hozta, melyben a náci Németországból elhurcolt és még mindig a Szovjetunióban lévő műkincseket mutattak be.)
Ám szovjet beismerés ide vagy oda, a külföldről elkobzott műkincsek restitúciójára (azaz visszaszolgáltatására) vonatkozó törvény kidolgozása rendkívül lassan haladt, az 1998-as végeredmény pedig meglehetősen érdekesre sikeredett. Kimondta ugyanis, hogy kompenzációs restitúció jogán a Szovjetunióba szállított összes kulturális érték az Oroszországi Föderációt illeti, és szövetségi tulajdont képez függetlenül attól, hogy kinek a tulajdonában voltak a műkincsek, illetve miképpen jött létre a birtoklás. Kivételt jelentenek azok a tárgyak, amelyek eredetileg a faji vagy vallási alapon üldözöttek magánvagyonát gyarapították, illetve amelyek egyházi vagy jótékonysági intézmények tulajdonát képezték. Fontos megjegyezni, hogy a hazánkból elvitt műtárgyak mindkét kritériumnak megfelelnek, hiszen azok jórészt zsidó családok magángyűjteményeiből vagy – mint a sárospataki könyvek is – egyházi tulajdonból származtak. A műkincstörvény megvétózására tett sikertelen kísérlete után Borisz Jelcin orosz elnök azonnal az alkotmánybírósághoz fordult, mondván: a jogszabály sérti a nemzetközi jogot, és ellentétes Oroszország érdekeivel is, mivel elfogadása esetén a viszonosság elve alapján nem tenné lehetővé a II. világháború idején külföldre került orosz kulturális értékek visszaszármaztatását.
A magyar álláspont kezdettől fogva az volt, hogy a restitúciót a nemzetközi jog szerint kell lefolytatni. Az 1907-es hágai egyezmény elvei alapján a szárazföldi háborúk során eltulajdonított kulturális javak visszaszerezhetők és visszaszerzendők, vagyis nem minősülnek hadizsákmánynak. Elmozdulást jelentett a holtpontról, amikor Borisz Jelcin és Antall József kormányfő 1992-ben megállapodást írt alá a restitúció ügyében, melynek folyományaként 1993-ban elkezdte munkáját a kétoldalú, vegyes restitúciós bizottság. (1992-es látogatásakor egyébként Jelcin két festményt is magával hozott: egy Csók- és egy Karlovszkyképet.) Nem sokkal később magyar szakembereknek sikerült azonosítaniuk több, Magyarországról a Szovjetunióba hurcolt értéket: a Grabar Intézetben például közel 130 magyar eredetű képet találtak, Nyizsnyij Novgorodban pedig rábukkantak a sárospataki könyvtár darabjaira. Úgy tűnt, felgyorsulnak a tárgyalások, és több optimista nyilatkozat is elhangzott a magyar kincsek mielőbbi hazatérésének lehetőségéről, mígnem az oroszok buzgalma hirtelen alábbhagyott. Bár mérföldkőnek számított, hogy 1995-ben Moszkvában, a Puskin Múzeumban bemutatták a 127 festményt tartalmazó Hatvany-gyűjteményt, nem maradt kétség afelől, hogy megmerevedett a műkincsek visszaadásával kapcsolatos álláspont, olyannyira, hogy az orosz parlament le is állította a háborúban zsákmányolt kulturális értékek visszaszolgáltatását. Mindezek ellenére Magyarország 1999 októberében átadott egy 60 ezer tételből álló jegyzéket az orosz külügyminisztériumnak a hazánkból elhurcolt és valószínűsíthetően Oroszország területén fellelhető magyar kulturális kincsekről.
KÖLCSÖNÖSSÉG, ÜRES ÁGÉRETEK
Az 1995-ben megfeneklett orosz-magyar restitúciós tárgyalások történetének következő állomása az volt, amikor Vlagyimir Putyin 2000-ben aláírta a restitúciós törvényt módosító jogszabályt. E szerint különbséget kell tenni a Szovjetunióval ellenséges, valamint a szövetséges, illetve semleges országok műkincsei között. Ezzel egy időben viszont orosz részről felerősödtek azok a követelések, hogy Magyarország is fogadjon el olyan törvényt, amely lehetővé teszi a magyar katonák által tőlük elhurcolt javak visszaszolgáltatását. Ennek bizonyítása azonban meglehetősen problémás, mert bár a háborúban ukrán területeken harcoltak magyar csapatok, szervezett műkincsgyűjtés részükről nem folyt (a magyar hadseregnek soha nem voltak olyan speciális, műkincseket begyűjtő egységei, mint a németeknek vagy a szovjeteknek). A tárgyalások során egyébként a magyar fél többször is kérte Moszkvát, hogy nevezzen meg, ha tud, a háború során hozzánk került műkincseket, melyeket a magyar állam kész visszaadni. Noha ilyen lista máig nem érkezett, a magyar Országgyűlés idén áprilisban határozatban nyilvánította ki, hogy soron kívül visszaszolgáltatunk Oroszországnak minden olyan, magyar területen előkerülő kulturális értéket, amely a II. világháború során jutott oda, és az orosz kulturális örökség részét képezi.
Mindemellett Moszkvában az elmúlt években ismét népszerűvé vált az a nézet, hogy annak idején hadizsákmányként kerültek a szovjet hadsereghez azok a műkincsek, amelyek aztán például Nyizsnyij Novgorodban kötöttek ki. Egyes álláspontok szerint Moszkva semmivel sem tartozik Budapestnek, mivel semmit sem rabolt el Magyarországról, ugyanakkor hazánk a békeszerződésben nemcsak lemondott a háborúval kapcsolatos minden követeléséről a szövetségesekkel szemben, hanem kötelezettséget vállalt a nácizmus üldözötteinek kártérítésére is.
És ezzel el is érkeztünk a restitúciós ügyek másik kényes pontjához, amit egy orosz szakember, Alekszej Vlagyimirov, a Grabar Intézet vezetője 2002 tavaszán röviden így fogalmazott meg: „Ha Magyarország visszakapná ezeket az alkotásokat (főleg a festményeket – a szerk.), milyen erkölcsi alapja lenne rá, hogy ne szolgáltassa vissza azokat a Herczogok, a Hatvanyak vagy a Kornfeldek örököseinek? Sőt, milyen alapon nem szolgáltatná vissza azokat a képeket, amelyeket a negyvenes évek végén államosítottak, és ott függenek a Szépművészeti Múzeum vagy a Nemzeti Galéria falain? Az örökösök közül ma sokan külföldön élnek, ezek az alkotások tehát újra kikerülhetnének az országból. És még csak nem is a múzeumokat, hanem a senki által nem látogatható magángyűjteményeket gazdagítanák.”
A PATAKI KÖNYVEK ÁRA
Az orosz restitúciós törvény értelmében Magyarország több mint 80 millió forintot fizetett ki a sárospataki református könyvtár köteteinek őrzéséért és tárolásáért a Nyizsnyij Novgorod-i Lenin Könyvtárnak. Emellett – az államközi gesztuspolitikán túl – kompenzációnak számíthat, hogy a Mol Rt. oroszországi alapítványa két múzeum helyreállításához közel egymillió dollárt adományozott a voronyezsi területen, amelynek megszállásában 1942 nyarától 1943. eleji megsemmisüléséig a második magyar hadsereg is részt vett.
