A „döntőbe” jutottak közül ma Spiró György írót és Szenczy Sándort, a Baptista Szeretetszolgálat vezetőjét mutatjuk be
Spiró György író
Csaknem két évtizedig írta Spiró György a 2005 tavaszán megjelenő Fogság című könyvét. A történelmi kalandregényben a szerző az európai kultúra egyik gyökeréhez nyúlt, a Krisztus utáni első századhoz, a kereszténység kialakulásának korához, ami önmagában is bátor vállalkozás. A Fogság úgy lett történetileg minden szempontból alátámasztott, hiteles mű, hogy közben megőrizte a kaland-, a fejlődés-, a beavatásregény összes ismérvét. Olvasmányos, lebilincselő, és ami talán a legfontosabb: a szöveg folyamatos párbeszédet folytat a mai korral. A főhős, a csetlő-botló Uri szemszögéből láttatott ókori hétköznapok épp csak technikai fejlettségükben különböznek a 21. századtól: Spiró szereplőinek ugyanazokkal problémákkal, így a korrupcióval és a szűklátókörűséggel, illetve ugyanazzal a transzcendentális bizonytalansággal kell szembenézniük, mint a mai kor emberének.
Az idén hatvanéves Spiró György az ELTE bölcsészkarán tanult, magyar-orosz-szerbhorvát szakon szerzett diplomát. Dolgozott szerkesztőként a Corvina kiadónál, két évig az MTA Kelet-európai Kutatóintézetének munkatársa volt, 1978-tól az ELTE Bölcsészettudományi Karának tanára. (Tanulmányának hatására fedezte fel a szakma például Kertész Imre Sorstalanság című művét.) Spiró az Ikszek című regényével robbant be az irodalmi életbe, ezért kapott 1982-ben József Attila-díjat is. A közönségsikert Az imposztor hozta meg. 1986-ban Zsámbéki Gábor rendezésében és Gobbi Hilda főszereplésével mutatták be a Katona József Színházban a Csirkefejet, amely aztán a legtöbbet emlegetett Spiró-mű lett: nyelvének roncsoltsága, sivár környezete és vegetáló, barbár karakterei a teljes elbizonytalanodás hírnökei. Az újabb drámák – mint a Vircsaft, a Honderű, a Szappanopera, az Elsötétítés és a Koccanás – groteszk látomások a közerkölcsökről, a dicstelen múltról és a sivár jelenről.
Spiró most a Fogságból készülő dokumentumfilmen dolgozik, a hatrészes sorozatban a regény helyszíneit járják végig, és Krisztus korának tárgyi emlékeit mutatják be.
Szenczy Sándor, a Baptista Szeretetszolgálat vezetője
Szenczy Sándor – miként egy éve is – idén is megkerülhetetlen volt az Év Embere-jelölésnél. Bár azt mondja, a humanitárius munka ritkán kecsegtet hatalmas, látványos eredményekkel, a Baptista Szeretetszolgálat elmúlt tíz évének talán legsűrűbb évét hagyták maguk mögött. A dél-ázsiai cunami után Srí Lankán és Indonéziában segítettek, ott voltak az erdélyi és a vajdasági árvizeknél, a hurrikán sújtotta New Orleansben, a földrengés után Pakisztánban. Colombóban tavaly adták át a magyar árvaházat, jelképes örökbefogadási programjukat pedig már mintegy tizenötezren támogatják.
Szenczy Sándort viharos ifjúsága akár más irányba is sodorhatta volna: elvált szülők gyermekeként utcára került, sokáig a Nyugati pályaudvaron, holtvágányra tolt vasúti vagonokban lakott, lázadt és különcködött. A katonaság alatt ismerkedett meg a vallással, ezután pedig soha nem lett az a Szenczy Sándor, akit rokonai, ismerősei korábban ismertek.
Feleségével, Szenczy Katalinnal 1996-ban alapította a Baptista Szeretetszolgálatot. „Én lennék a legboldogabb, ha munka nélkül maradnék” – mondta egyszer, a világ azonban nagyon sok feladatot ad a baptista lelkésznek, aki nem tudja, lehet-e valamikor is elégedett. Mindenesetre az elmúlt tíz év munkája, amelyet az olykor lehetetlennek tűnő körülmények ellenére is folytattak, beérett. A szeretetszolgálat profizmusát bizonyítja, hogy katasztrófa esetén órákon belül készen állnak az indulásra. Megvalósították régi nagy álmukat is: létrehoztak egy nemzetközi kutató-mentő csapatot.
Szenczy Sándor nevét és arcát hamarabb ismerték Kambodzsában, Csecsenföldön vagy Észak-Koreában, mint Magyarországon. Most már az Egyesült Államokban is fejet hajtottak teljesítményük előtt, ahol kétszáz amerikai szervezet mellett – egyedüliként Európából – az Év Segélyszervezete címre jelölték a szeretetszolgálatot.
mg,vé
