Forrás: Magyar Hírlap

A világháborúban elvitt magyar műkincsek sorsa

A sárospataki könyvtár hazatérése után is felbecsülhetetlen értékű, a második világháború végén hadizsákmányként Magyarországról elvitt műkincs maradt Oroszországban. A szakemberek véleménye megoszlik arról, hogy ezeket vissza lehet-e még szerezni.

1944 őszétől 1945 tavaszáig, amíg Magyarország hadszíntér volt, mintegy 200 ezer dokumentált műtárgy tűnt el – mondta lapunknak Mihály Mária, a Szépművészeti Múzeum főigazgató-helyettese. Volt közöttük szinte minden: könyvek, festmények, szobrok, szőnyegek, gobelinek, kerámiák, hangszerek, arany ékszerek, ötvösművészeti alkotások, numizmatikai gyűjtemények. Nem lehet pontosan tudni, hogy ezek közül mennyit vitt el a szovjet hadsereg, hiszen volt, amit a visszavonuló nácik hurcoltak magukkal, volt, ami megsemmisült a harcokban, és magyar parasztok is kifosztottak több főúri kastélyt, kúriát a Dunántúlon. „Az is előfordult, hogy még sokáig meisseni porcelán étkészletből etették-itatták a tyúkokat” – említ egy bizarr példát Mayer Rita, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának vezető főtanácsosa.

Kerülő úton Moszkva felé

Léteznek egyértelmű esetek is. Például azok a nagy értékű gyűjtemények, amelyeket budapesti bankokban helyeztek el tulajdonosaik, biztosan szovjet kézre jutottak: a páncéltermeket ugyanis a fővárost elfoglaló csapatok robbantották be és fosztották ki. Mravik László művészettörténész szerint a szovjetek pontos listákkal érkeztek, főleg múzeumi anyagokra, köztük ószláv emlékekre vadásztak. Ezeket azonban nagyrészt Nyugatra menekítették a front közeledtével, így végül jobbára azt zsákmányoltak, amit sikerült. „Ide nem jutott annyi szakember, mint Németországba” – jegyzi meg a kutató, arra utalva, hogy a berlini múzeumok anyagát sokkal tervszerűbben és precízebben válogatták ki a szovjetek.

Ám az elvitt műtárgyak sem mind érkeztek meg a Szovjetunióba, útközben értékes darabok kerültek le a vagonokból. Szlovák területen például egy nemi beteg orosz katonatiszt az őt gyógyító helyi orvost ajándékozta meg két festménnyel Mravik László adatai szerint. A nyomokat követve a kutató még varsói múzeumokban is talált magyar eredetű képet, ezért valószínűnek tartja, hogy a hadizsákmányt szállító, német és magyar földről érkező szerelvényeket Lengyelországban kapcsolták össze, és indították tovább Moszkva felé.

Csodás festmények

A diplomáciailag korrekt kifejezéssel „elszármazott” kincsekről évtizedeken át semmit sem közöltek. A hetvenes években visszajuttatott ugyan néhány darabot a magyar államnak a szovjet vezetés, ám gyűjtemények keresése, azonosítása és összeírása csak a rendszerváltás, illetve a Szovjetunió megszűnése után kezdődhetett meg. A hatalmas munkát közösen végezték el orosz és magyar szakemberek, az úgynevezett restitúciós vegyes bizottság, 1993 és „98 között. Ekkor találták meg a sárospataki könyveket a Nyizsnyij Novgorod-i könyvtárban. Ugyanott azonosították Kornfeld Móric híres gyűjteményének csaknem hetven darabját is, 17-18. századi köteteket; némelyikben tenyérnyi ex libris árulkodott az eredeti tulajdonosról – mondja Mayer Rita, aki maga is részt vett a feltárásban.

A Nyizsnyij Novgorod-i múzeumban 131 festményt azonosítottak. Ezek eltérő kvalitásúak: vannak köztük csodás El Greco-, Manet-, Goya-, Renoir-, Corot- és Munkácsy-művek, kevésbé jelentős alkotások, illetve jóformán értéktelen képek is. Ugyancsak a Kornfeld-műgyűjteményből való nyolc gótikus faszobor. A helyzetet bonyolítja, hogy ezek több helyen vannak: nagyobb részük Nyizsnyij Novgorodban, néhány a moszkvai Puskin Múzeum állandó kiállításain, illetve a restaurálással foglalkozó Grabar Intézetben. Ezek eredetét az orosz fél elismerte, de visszaadásukról még nem tárgyaltak.

Titkos a trófealista

A kutatók sok más Magyarországról származó műalkotást is jegyzékbe vettek, kiállítottakat és raktárakban őrzötteket egyaránt, a fegyveres erők múzeumában például egy meglehetősen rossz állapotú 1848-as honvédzászlóra bukkantak. További közvetett információik és sejtéseik is vannak, de nem juthattak be mindenhová; az orosz illetékesek időnként válaszra sem méltatták őket. Mravik László biztosra veszi, hogy a háború utáni úgynevezett trófeabizottság nyilvántartása ma is megvan, csak nem mutatják meg külföldieknek. „Ezzel ugyanis azt ismernék el az oroszok, hogy katonáik fosztogattak, ami háborús bűncselekmény.” Mayer Rita tapasztalatai szerint a fogadtatásban nagyok a helyi különbségek: a Nyizsnyij Novgorod-i múzeumban és a Grabar Intézetben például korrekt és kollegiális a magyar és az orosz szakemberek együttműködése, másutt néha ellenséges a légkör.

Az ezredforduló táján hozott törvények háborús jóvátétel címén orosz állami tulajdonnak nyilvánították a világháború után hadizsákmányként hazavitt kincseket. Csak két kivételt tesz a jogszabály: az egyházi javakat (ilyen volt például a sárospataki könyvtár), illetve a fasizmus áldozatainak értékeit visszaadhatják eredeti tulajdonosuknak. Némi reményt adhat, hogy a magyar kincsek nagy része ez utóbbi kategóriába tartozik: a Herzog-, Hatvany- és Kornfeld-gyűjtemények tulajdonosai ugyanis mint zsidók a náci rendszer üldözöttjei voltak. Elvileg tehát van esély újabb értékek visszaszerzésére, „ehhez azonban mindig politikai akarat kell” – emlékeztet a Szépművészeti főigazgató-helyettese, Mihály Mária. Mayer Rita arra figyelmeztet, hogy a hazai közvéleménynek tekintettel kell lennie az orosz fél érzékenységére, különben nehéz helyzetbe kerülnek azok, akiknek Moszkvában kell tárgyalniuk.

Sokkal borúlátóbb Mravik László, aki a kilencvenes években vezette a kutatást. „Soha semmi sem fog már hazatérni” – jelentette ki lapunknak. Szerinte hiba volt fizetni a sárospataki könyvekért állagmegóvás címén, mert ezzel a magyar állam precedenst teremtett. Legközelebb hasonló helyzetben újra pénzt követelhet az orosz kormány, méghozzá a mostani négyszázezer dollárnál akár nagyságrendekkel nagyobb összeget.

MH-összeállítás