Forrás: ÉS

KOLOZSI LÁSZLÓ

Levél Eszternek

Három héten át esett az eső. Azon a napon állt el – este hat óra tájban – amelyiken Balla József alhadnagy megtudta, hogy a volt felesége teherbe esett. mm Az alhadnagynak mintha a torkán akadt volna a szomorúság. Végigsétált a kihalt polgármesteri hivatal folyosóin, lekapcsolta a lámpákat. Amikor megszólaltak a harangok, megállt egy ablaknál, kinyitotta – úgy érezte, megfullad – kinézett az utcára, és azt dörmögte: a kurva életbe, elállt.

Az esőtől minden nyirkos lett, a kopasz fák a főutcán, a kopott kabátokban biciklizők, az alkonyati, fénylő aszfalt. Vayktornya olyan csöndes volt, hogy mindenhol már csak az esőt lehetett hallani. Mindenki behúzódott az eső elől a befűtött a szobákba, és akinek volt társa, az is szótlanul ette meg a vacsoráját. Már senki sem számolta, mióta tart az eső, és már meg sem fordult a fejükben, hogy el is állhat. A levegő friss volt, metsző, hideg. Ha két ismerős találkozott, elkapták a tekintetüket. A kocsmákban sem szólt már a rádió. Aki betévedt, bekapott egy felest, aztán továbbállt, vagy csak egy cigarettányi időre ült le az ablak közelében. Amikor az eső elállt, nem könnyebbültek meg. Azt hitték, az ég csak átmenetileg tisztult ki, hogy aztán egy minden addiginál nagyobb eső kezdődjön, vagy egy minden addiginál nagyobb havazás, ami végleg elvágja őket a közeli városoktól. Hogy nemsokára eljön az az idő, amikor már a mentők sem tudják megközelíteni a falut, a boltokba tartó kisteherautók sem, a határőrök sem: hogy eljön az az idő, amikor már csak magukra számíthatnak, és maguk határozzák meg azt is, hogy milyen dátum álljon a naptárban. A gyerekek már nem tudnak hazatérni a kollégiumból, a telefonok már nem csengenek, és nem lesz zsibongás az óvoda udvarán.

Balla Józsefet bosszantotta, hogy elállt az eső, mert rosszkedvét már nem tudta az esőre fogni; meggyújtotta az utolsó cigarettáját; nem tudott dolgozni; képtelen volt megírni egy rövid jelentést, de hazamenni sem volt kedve, fehér falú, alig néhány négyzetméternyi irodájában ült, gondolta, ír egy levelet Eszternek. Kivette a fiókból a kék levélpapírt, amit jobb idők reményében, egy újabb kapcsolatban bízva, vett a városban – a levélpapír szélére nefelejcseket nyomtatott – de csak egyetlen mondatot írt le: „a te örömöd fontosabb nekem, mint az, hogy veled legyek, és most már megígérem neked, hogy nem foglak többet zaklatni, ezt veheted biztosra is”, nem tudta folytatni, lassan írt, gyerekes nagy betűkkel, körbenézett a szobában, felállt, körbejárta a szobát, egy pillanatra megállt a térkép előtt, visszaült, és csak éjfél után vette észre, hogy már a körmére égett a bánat. A házáig vezető ötperces utat is kíméletlenül hosszúnak érezte, legfőképpen a hideg miatt, nyögdécselve kelt fel a recsegő székből, felvette majdnem bokáig érő posztókabátját, aminek a zsebében talált egy szál, megviselt cigarettát. A folyosón pattogott a neon, bezárta az ajtót és a vasrácsot, égett a szeme a fáradtságtól. Odakinn fénylett az aszfalt a hidegtől és a ráfagyott esőtől, egy kutya vakkantgatott, ímmel-ámmal; Balla József rágyújtott, zsebre rakta a kezét, a cigaretta lógott a szájában, begombolta a kabátját, és arra gondolt, mivel már egyetlen lámpa sem égett a környéken, hogy ő maradt egyedül Vayktornyán. A trafiknál megállt, és elolvasott egy hirdetést. Kiköpte a cigit, és rátaposott. A saroknál, amikor befordult a Bajcsy utcába, meglátott egy csálén bicikliző, kalapos alakot. Most zárhatott be a Topogó, gondolta.

A konyhában nem fűtött, a konyhaajtót becsukta, hogy ne menjen ki a szobából a meleg. A kabátját a konyhaajtó melletti kiságy fölé akasztotta, nyáron, ha nagyon berúgott, a kiságyon aludt. Letette a zakóját egy szék támlájára, bement a szobába, és hátát a cserépkályhának támasztotta. Felmelegedett; cipőben és ruhában feküdt le aludni, de éjjel felébredt, és miután megevett egy nagykanálnyi porcukrot, hogy elűzze az álmában rátámadó éhséget, levetette a cipőjét és az ingét; a hosszú ujjú, felül gombos fehér pólójában, és vászonnadrágban aludt tovább. Amikor Marika, a bejárónő, aki hetente háromszor jött el hozzá, felébresztette – Már háromnegyed kilenc van, várják benn, mondta Marika, megint fogtak valakit a határon -, keresett egy inget a szekrényben, meg sem mosakodott, felkapta magára a kékcsíkos inget, aminek a mandzsettája már elrongyolódott, és a kabátját a gangon magára kapva rohant az irodába. A Városháza előtt két etióp férfi gubbasztott, összebilincselve; Gábriel Morgenstein, a határőrség tizedese, akit Balla József ki nem állhatott, nézte őket. A két etióp férfi fázott, csak egy zeke volt az egyiken, a másikon legalább egy fekete bomberdzseki is. Jó reggelt, mondta Balla József, Na mi van?, mondta Gábriel, már egy órája várjuk téged. Semmi, mondta Balla József. Iszogat?, kérdezte Gábriel, aki egyetlen nyelvet sem beszélt jól, az anyja román volt, az apja ukrán zsidó, és csak fél éve élt Vayktornyán. Balla József egy vállrándítással felelt. Nem csak Gábriel Morgensteinnel, mással sem szívesen beszélt volna azon a reggelen. Gábriel az álcanadrágján át vakargatta a tökét. Mocsok hideg, mondta, ezek itt tegnap jöttek át. Majd elviszem őket a tornacsarnokba, mondta Balla József.

A menekülteket télen a tornacsarnokban helyezték el, volt, hogy tizenegy afgán, két iraki és három afrikai ült egymás mellett, közel a kályhához. Balla József bevitte a két etióp férfit az irodába, leültette őket az íróasztalával szemben, kiment, főzetett egy kávét és két adag teát Zsófiával, a titkárnővel, aki éppen a körmét reszelte, amikor Balla József kilépett az ajtón. Zsófia nem zavartatta magát, bólintott, Öt perc, mondta, és ásított. Jegyzőkönyvet diktálok majd, mondta Balla József, Minek, mondta Zsófia, úgy se tud belőlük kiszedni semmit. Balla József visszaült az asztala mögé, és a két férfi felé biccentett. Na, mondják, mondta, bár tisztában volt azzal, hogy a két férfi nem érti őt. Az etióp férfiak egymásra néztek. Olyan feketék vagytok, mint a szenes ember körme, tudjátok, mondta Balla József.

– Na mi van, ne nézzetek, van nekem elég bajom. Papír van? Nem érted, paper? Van?

Az egyik férfi elővett néhány gyűrött lapot a zsebéből. Balla József a sárga, nedves és foltos papírlapokat nézegette, amikor Zsófia behozta a kávét. A teát majd nekik legyen szíves, sok cukrot tegyen bele, ha kérhetem, mondta Balla József.

Miután átvitte a két férfit a tornacsarnokba, és odaláncolta őket a bordásfalhoz, ahol a két férfi szótlanul leült, Balla József cigarettát vásárolt Kálinál a trafikban, pár szót váltott csak Kálival, elmesélte neki, hogy az éjjel megint etiópokat fogtak, majd komótosan visszasétált az irodába. Azt meséltem?, mondta Zsófia, miközben felakasztotta Balla József kabátját, hogy volt egy dombegyházi barátnőm, aki összejött egy ilyen fekete faszival, mint amilyenek ezek voltak, Pesten, mert Pestre járt főiskolára, lejött vele Dombegyházára, ahol még nem láttak négert, és kimentek a kukoricaföldre, együtt, a barátja segített neki kukoricát egyelni, meglátta őket a szomszéd, és a barátnőm, a Juci hallotta, hogy a szomszéd azt mondja, nézd már a Vargáéknak olyan jól megy, hogy rabszolgát tartanak. Tudja, akkor ment az a sorozat a tévében, a Kuntakintés. Emlékszik rá? Nem érdekel, ne haragudjon, Zsófika, mondta Balla József rezignáltan, és bement a szobájába. Nem hallotta Zsófia méltatlankodását: Most mi baja van már megint?

Balla József felhívta a megyei rendőr-főkapitányságot, hogy mikor jönnek a két etióp férfiért, Talán ünnepek után, volt a válasz, mire Balla József felsóhajtott, De addig még két hét van hátra; Henczi századost kérte, az idegenrendészeti alosztály vezetőjét – tíz perc múlva kapcsolták -, aki rövid hallgatás után azt mondta: Megpróbálok tenni valamit, de nem ígérek semmit. Balla József legyintett, majd hátradőlt, kiütögetett egy szálat a pakliból. A paklit úgy dobta vissza az asztalra, hogy az végigszánkázott a lakkozott asztallapon, és nekikoccant az asztal szélén álló naptárnak. Rágyújtott. Kihúzta az asztalfiókot, amibe az éjjel megkezdett levelet tette, lepöccintette a hamut a földre. Arra gondolt, hogy sokakat ismer, akiket a gyermeknemzés, egy embert, akit a költészet, de egyetlenegyet sem, akit a szerelem mentett meg a halandóságtól. Áthúzott mindent, amit addig írt, és csak egyetlen szót írt fel újra és újra a papírra: a vallomása tömör összefoglalását: kurvakurvakurva. Arra gondolt, hogy még sohasem érezte ennyire, hogy semmi értelme az életének, és hogy itt fog megdögleni ebben a riadt, határ menti városkában, ahol mindennap, mintha utoljára állna meg a vonat, mert már évek óta nem érkezett senki.

Arra gondolt, hogy kimegy az állomásra, és az első vonattal elmegy Makóra vagy Szegedre. De mind a két város nagyon távolinak tűnt. Mintha Makó vagy Szeged csak az álmaiban létezett volna már. Áthúzta, amit írt, összegyűrte a lapot, és mintha már elutazott volna, hogy soha többé ne térjen vissza, és sajnált volna mégis mindent, amit otthagyott, és azt gondolta volna, de hát az volt az életem, mégiscsak az én életem volt: sírt.

Úgy érezte, akárhová is megy, egyre távolabb kerül Esztertől. Tudta ugyanakkor azt is, hogy csak akkor fejezi be a levelet, ha újra elered az eső. És hogy az az eső már nem fog elállni.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 08. szám