Forrás: ÉS

SZ. BÁRÓ ZOLTÁN

Moszkva: új szerepek a Közel-Keleten?

Az elmúlt hetek közel-keleti fejleményei – az iráni nukleáris program körüli egyre élesebb vita és a palesztin választásokon győztes Hamasz vezetőinek moszkvai meghívása – a világ figyelemének középpontjába emelték Oroszország térséggel kapcsolatos politikáját. E politikát – mindkét ügy kapcsán – többnyire gyanakvás és értetlenség veszi körül. Ez a gyanakvás persze nem új keletű. Attól a pillanattól kezdve, hogy 1995-ben az orosz Atomenergetikai Minisztérium bejelentette a németek által még a nyolcvanas évek elején megkezdett, majd félbehagyott busehri nukleáris erőmű építésének folytatását, Moszkvára példátlan nyomás nehezedik. Mindenekelőtt Washington szerette volna elérni, hogy Oroszország hagyjon fel az iráni nukleáris program támogatásával. Az amerikai törekvések azonban csak részben jártak sikerrel, noha kezdetben úgy tűnt, Moszkva aligha lesz képes ellenállni Washington nyomásának.

*

Az első felettébb kényes, sőt – Moszkva nézőpontjából – határozottan kínos helyzet még 1995 májusában alakult ki az orosz fővárosban megtartott Clinton-Jelcin-csúcstalálkozón. Amerikai részről már ekkor felvetették, hogy az Iránnal aláírt, atomerőmű-építésre vonatkozó megállapodás olyan elemeket is tartalmaz, amelyek kétségessé teszik a program kizárólag békés rendeltetését. Washington ugyanis a program potenciális katonai összetevőjeként értékelte a megállapodásnak azt az elemét, mely szerint Moszkva 500 millió dollár értékben több ezer – az urándúsításhoz nélkülözhetetlen – centrifugát is szállít majd Iránnak. Az orosz elnök – legalábbis a tekintélyes moszkvai napilap, a Nyezaviszimaja gazeta 2000. október 11-én közétett cikke szerint – kezdetben megpróbálta tagadni a szerződésnek ezt az elemét, mire Clinton elővette a bizalmas orosz-iráni-megállapodás másolatát, és kollégája elé tolta. Ezek után nehéz lett volna bármit is tovább tagadni, Jelcin nem is tette. A megállapodásból pedig kikerült a centrifugák szállítására vonatkozó rész.

Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a centrifugák megléte önmagában még nem bizonyítja a program feltétlen katonai jellegét. Ezeknek az eszközöknek a birtokában ugyanis éppúgy lehet békés célokat szolgáló, nukleáris erőműben fűtőanyagként felhasználható alacsony dúsítású uránt előállítani, mint katonai minőségű hasadóanyagot. A két, egymástól különböző minőségű anyag előállítása közt nincs elvi különbség, ezért aztán minden olyan esetben, amikor egy állam megpróbál saját területén a teljes nukleáris fűtőanyag-ciklus „bejárásához” nélkülözhetetlen feltételeket kialakítani, ott kísért a gyanú, hogy mindez a békés program leple alatt nem szolgál-e katonai célokat. Elvileg Irán mint az atomsorompó-egyezményhez 1970 februárjában csatlakozó állam (a megállapodás 1974. május 15-ével lépett életbe), rendelkezik azzal a joggal, hogy ne csak atomerőművet üzemeltessen, de annak nukleáris fűtőanyagát is előállítsa. Teherán azonban jó ideje nem élvezi a külvilág bizalmát, és ez nem csak az iráni rendszer átláthatatlanságával, teokratikus természetével és vezetőinek kiszámíthatatlanságával függ össze. Vannak jóval kézzelfoghatóbb okai is ennek.

Ilyen, a nukleáris program békés céljait megkérdőjelező, közvetett bizonyítékként szokás emlegetni azt az elgondolkodtató körülményt, hogy Iránban lelhető fel a világ ma ismert kőolajkészletének csaknem tíz százaléka. Hogy ez az arány mennyire jelentős, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egykori Szovjetunióhoz tartozó államok területén ennél jóval kisebb mennyiség van, a feltárt készletek hat százaléka. Irán azonban nemcsak kőolaj-, de földgáz-„nagyhatalom” is, merthogy Oroszország után itt található a világ ma ismert legnagyobb tartaléka. Joggal merül fel tehát a kérdés: minek egy ilyen államnak drága nukleáris programra költeni?

A másik, a nukleáris program katonai céljait valószínűsítő, hasonlóképpen közvetett bizonyíték az iráni rakétafejlesztéssel függ össze. Nem kell katonai elemzőnek lenni ahhoz, hogy belássuk: értelmetlen minden olyan rakétatechnológiai fejlesztés – és ez már a közép-hatótávolságú rakétákra is vonatkozik -, amely nem tömegpusztító, mindenekelőtt nukleáris robbanófejeket juttat célba. E rakéták kifejlesztésének és gyártásának költségei ugyanis nincsenek arányban a hasonló tolóerejű, de hagyományos robbanófejjel ellátott fegyverek pusztító hatásával. Vagyis miért kell ezekre költeni, mint ahogyan költ Irán, ha ezek nukleáris töltet nélkül semmiféle stratégiai jelentőséggel nem bírnak?

Ezekkel a körülményekkel, természetesen, Moszkvában is tisztában vannak. Olyannyira, hogy 2003-ban megjelent könyvében (A XXI. század nukleáris konfliktusai: típusok, formák, lehetséges résztvevők) maga Andrej Kokosin, egykori honvédelmi miniszter-helyettes (1992-97), majd a Nemzetbiztonsági Tanács titkára (1998), ma az Állami Duma FÁK-ügyekben illetékes bizottságának elnöke rá is mutat minderre, sőt világosan leszögezi: Irán nagy valószínűséggel még a 2000 utáni évtizedben nukleáris fegyver birtokosa lesz (lásd: 61. o.). De éppúgy idézhetnénk Szergej Karaganovot, az egyik legbefolyásosabb orosz kül- és biztonságpolitikai elemzőt, a rendkívül tekintélyes moszkvai Kül- és Védelempolitikai Tanács vezetőjét, aki a Rosszijszkaja gazeta c. napilapnak írt cikkében (2005. november 14.) egészen odáig megy, hogy kijelenti: az iráni vezetés iránti minden tisztelete dacára maga sem hisz Teherán nukleáris programmal kapcsolatos nyilatkozatainak. Karaganov ugyanis érthetőnek, bár nem elfogadhatónak találja, ha katonai célú nukleáris programba kezd egy olyan geopolitikai helyzetű ország, mint Irán, amelynek nincsenek szövetségesei, és megfelelő külső, de biztonsági garanciák sem védik. A neves külpolitikai elemző ugyanakkor mindehhez azt is hozzáteszi, hogy Irán nukleáris fegyverhez jutása súlyosan fenyegeti mind a regionális, mind a globális biztonságot, várható következményeivel – Egyiptom és Szaúd-Arábia fölerősödő nukleáris ambícióival – pedig megroppantja a nukleáris fegyverek elterjedését gátló 1968-as atomsorompó-egyezményt.

Ezek után joggal merül fel a kérdés: ha befolyásos és tekintélyes moszkvai elemzők mindezt ilyen világosan látják, akkor miért keletkezik az a látszat, hogy Moszkva Irán-politikája kockázatosan megértő. Ez a feltűnő moszkvai „türelem” többféle körülményből táplálkozik. A hivatalos orosz politika mindenekelőtt abból indul ki, hogy Moszkva a busehri erőmű építésével, és azzal, hogy immár több hónapja ajánlja Iránnak – a nemzetközi közösség felhatalmazását is élvezve – az épülő atomerőmű nukleáris fűtőanyagának oroszországi dúsítását, továbbá, hogy korábban már szerződést kötött az elhasznált nukleáris fűtőanyagok Oroszországba történő visszaszállításáról, megtett mindent az atomsorompó-egyezmény betartásáért. Hátraléphetne ugyan, ámbár különösebb értelme nem lenne, mert azonnal a helyére lépne Kína, ha Kína nem, hát Észak-Korea, ha pedig az sem, akkor meg Pakisztántól lehetne megvenni mindazt, ami még hiányzik a sikeres katonai programhoz. Következésképpen nemcsak Oroszországnak jobb, hogy folytatja a békés célú iráni programot – hangoztatják Moszkvában -, de valószínűleg a világnak is.

Orosz részről tartják magukat ahhoz, hogy mindenképpen felépítik a busehri erőművet, ám nem azért, hogy közelükben egy új, nukleáris fegyverrel is rendelkező hatalom szülessék. Ebben a pozícióban azonban kimondatlanul ott van annak a felismerése is: Iránt aligha lehet megakadályozni abban, hogy nukleáris hatalommá váljék. Talán még el lehet némileg odázni, de semmiképpen sem katonai eszközökkel. Moszkva komoly kockázatot lát minden ilyen kísérletben. Nincs olyan mértékadó orosz elemző, aki ne emlékeztetne arra, hogy Irán nem Irak, nem 1981-et írunk, amikor izraeli vadászrepülőknek sikerült az iraki nukleáris program központját lebombázni Ozirakban. Ma más időket élünk. Irán az egész ország területén szétterítette nukleáris programjának különböző elemeit, sőt nyugati lapközlésekre hivatkozva a Nyezaviszimaja gazeta tavaly év végén tényként közölte, hogy orosz hordozórakéta segítségével 2005 őszén pályára állították Irán első kémműholdját is. Orosz részről arra is felhívják a figyelmet, hogy amennyiben mégis kísérlet történne az iráni létesítmények lerombolására, akkor az – még ha az egyébként sikeresnek bizonyulna is – beláthatatlan politikai folyamatokat generálna nemcsak Iránban, de a térség egészében. Irán valószínűleg nem tudna hatékonyan védekezni egy ilyen típusú támadás ellen, ám arra mindenképpen futná erejéből, hogy aszimmetrikus csapást mérjen ellenfeleire.

*

Moszkvai elemzők figyelmét az sem kerülte el, hogy nyugati lapok időről időre fölvetik annak eshetőségét, miszerint az Egyesült Államok – iraki nehézségei dacára – nem sebészi pontosságú csapást próbál mérni Iránra, hanem kísérletet tesz az iráni rezsim megdöntésére, és ehhez a transzkaukázusi egykori szovjet köztársaságot, Azerbajdzsánt használja majd fel kiinduló bázisul. Ezt a tervet nyilván az teszi valamilyen mértékben komolyan vehetővé, hogy a hetvenkétmillió lakosú Irán területén, annak északnyugati részén mintegy húszmilliós azeri közösség él. Ráadásul a határ mindkét oldalán élő azerik síiták – vonják le e többen a következtetést – elvileg alkalmasak lehetnek arra, hogy eszközei legyenek Irán belső destabilizálásának. Mindez azonban felettébb ingatag lábakon áll. Már csak azért is, mert ez a határon átnyúló közös etnikai elem nemcsak Iránnal szemben „bevethető”, de ellenkező irányban, Baku ellen is. Látva e kockázatokat, az Ilham Alijev vezette Azerbajdzsán, melynek összlakossága alig több mint nyolcmillió, aligha akar e történet szereplője lenni. És túl mindezen, a tavaly év végi parlamenti választások nyomán az is nyilvánvalóvá vált, hogy Baku – fenntartva amerikai kapcsolatait – egyre inkább igényli Moszkva politikai támogatását. Úgyhogy ezek a megszellőztetett tervek nem szolgálnak mást – vélik Moszkvában -, mint hogy részei legyenek az Iránra nehezedő külső politikai nyomásnak.

Oroszország persze nem csak azért tanúsít feltűnő türelmet Teherán iránt, mert szeretné a busehri erőműépítés üzleti hasznát beszedni. Ez sem jelentéktelen tétel, hiszen csaknem egymilliárd dollárról van szó. Vannak azonban ennél fontosabb körülmények, amelyek magyarázzák a Kreml magatartását. Ilyen körülmény, hogy Moszkva a nyolcvanas évek végétől, vagyis attól kezdve, hogy csapatai elhagyták Afganisztánt, azt tapasztalhatta, hogy Teherán egyre több területen kész vele együttműködni. Ez bizonyos vonatkozásokban nem annyira elszánás, mint kényszerek következménye volt. Ez utóbbi kategóriába tartozott, hogy Irán a hosszan elhúzódó Irak elleni háború után csak Moszkvától remélhette hadseregének új fegyverekkel történő felszerelését. A két állam 1989 és 1991 között négy számottevő fegyver- és hadianyag-szállításra vonatkozó szerződést kötött, amelyek egy részének teljesítése áthúzódott a Szovjetunió összeomlása utáni időszakra. Moszkva a kilencvenes évek derekától azt is érzékelhette, hogy Teherán éppúgy aggódva szemléli az afganisztáni belső helyzet alakulását, a tálibok térnyerését, mint Moszkva. És ez új lehetőségeket teremtett az együttműködésre. Ennek gyakorlati következményeként sikerült 1997-ben „lefagyasztani” a posztszovjet térség Csecsenföld melletti legvéresebb polgárháborúját, a tádzsikisztánit. Ez az éveken át tartó pamíri vérfürdő többek között azért is tarthatott oly hosszú időn át, mert közvetlen kapcsolatban állt az afganisztáni belső folyamatokkal. A konfliktus „lefagyasztása” pedig azért lehetett eredményes, mert ennek érdekében Moszkva és Teherán kész volt messzemenően együttműködni. Az is gyorsan kiderült, hogy Oroszország épp Iránnal képes a legkönnyebben kompromisszumra jutni a Kaszpi-tenger felosztásának ügyében. És mindehhez társult még egy igen fontos felismerés, az tudniillik, hogy Teherán azokat a terroristaként számon tartott és általa finanszírozott csoportokat, amelyek különös aktivitást mutattak és mutatnak a Közel-Keleten, vagyis a Hamaszt és a Hezbollahot, elfordította a posztszovjet térségtől. E döntés következményeinek értéke Moszkva számára különösen a kilencvenes évek végére nőtt meg. Ráadásul, mindez kiegészült azzal, hogy Teherán a csecsen-konfliktus valamennyi fázisában feltűnő visszafogottságot tanúsított. És végül, de nem utolsósorban Iránt azért is stratégiai jelentőségű partnerként tartja számon Oroszország, mert rajta keresztül lehet majd elérni a következő egy-másfél évtizedben – gáz- és olajvezetékekkel – Indiát. Ez ugyan első pillantásra még igen távolinak tűnhet, ám bizonyos jelekből ítélve mégsem így van. Erre utal, hogy tavaly december közepén jelentették be a teheráni hatóságok: nem ellenzik Oroszország részvételét az iráni gázt Pakisztánon át Indiába szállító vezetékrendszer kiépítésében.

Talán ebből a rövid áttekintésből is kiderült, hogy mitől oly értékes partner Oroszország számára Irán. És hogy a busehri erőmű építéséhez való moszkvai ragaszkodás inkább csak eszköz, mint cél. Annak eszköze, hogy Oroszország demonstrálja: megbízható és kitartó partnere Iránnak. Nem örül ugyan Teherán nyilvánvalóan katonai célokat követő nukleáris programjának, ám miután nem tudja azt megakadályozni, s az Irán elleni katonai fellépést értelmetlennek és megoldhatatlannak tartja, próbálja, ameddig csak lehet, megőrizni jó viszonyát az ország iszlám vezetésével. Ez azonban egyre nehezebb feladat, kiváltképp az iráni elnök botrányos megnyilatkozásai után.

*

És van itt még egy, egyre nehezebben védhető elem, mégpedig Moszkva iráni fegyverszállításai. Nehéz ugyanis magyarázatot találni arra, hogy miért kell modern fegyverekhez juttatni Iránt, miért kell növeli ezzel is magabiztosságát. Bizonyos jelekből azonban arra lehet következtetni, hogy Moszkva sem teljesen biztos a dolgában. Tavaly év végén ugyan hivatalosan is bejelentették, hogy Oroszország Tor-1M típusú légvédelmi rakétákat szállít majd Iránnak, ám orosz sajtóközlések szerint az a katonai delegáció – amelynek feladata az iráni hadvezetés által régóta remélt SZ-300-as rakéták eladásáról szóló szerződés előkészítése lett volna – arra a hírre, hogy Teherán nem akar orosz urándúsításról hallani, látványosan föláll a tárgyalóasztaltól, és idő előtt visszatér Moszkvába. Vagyis ebben a tekintetben is felettébb ellentmondásos a kép.

Ezt a képet bonyolítja tovább Putyin elnök Hamasznak címzett moszkvai meghívása. A meghívás sokakban keltett megütközést, az izraeli vezetés élesen elítélte azt. Mindez érthető, mégis az a benyomásom, hogy Putyin gesztusának vajmi kevés köze van a Közel-Kelethez. A meghívás ugyanis nem arról szól, hogy Oroszország megpróbál segíteni a térségbeli konfliktus rendezésében, hanem arról, hogy jelezze: ismét önálló játékos a régióban. És önálló marad mindaddig, amíg közvetlen környezetében fenyegetettnek érzi magát. Amíg úgy érzékeli, hogy Washington a posztszovjet térség „demokratizálásával” mozgásterét szűkíti. Sajátos válaszcsapás tehát ez. Annak jelzése, hogy nemcsak Washington keserítheti meg Moszkva életét, de akad térség, ahol ez fordítva is lehetséges.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 08. szám