Forrás: Népszava

Business as usual

Most, hogy már egy ideje eldördült a startpisztoly, és beköszöntött végre a rendes, hivatalos, ráadásul még csak nem is túlzottan hosszú kampányidőszak, immár nyugodtan elcsodálkozhatunk, hiszen az előzetes várakozásokhoz képest egyelőre igazán nincs ok panaszra. Csendes, kulturált, barátságos kampány folyik, és ha lehet mégis valami kifogásunk ez ügyben, akkor minden szál kákán gordiuszi csomót kereső kritikusokként legfeljebb azt mondhatjuk, az egész egy kicsit unalmas.

Végtére is vezető pártjaink, és népszerű politikusaink nem a híveikkel akarják elvitetni és megnyúzatni az ellenfeleiket, hanem rendőrséggel, ügyészséggel, mentelmi bizottsággal, ami – lássuk be – nem más, mint jó öreg jogállami magatartás, szavunk se lehet ellene.

Egyébként is nyilvánvaló, hogy mára utolértük a legfejlettebb demokráciákat. Igaz, mindössze egyetlen szempontból, tudniillik, nálunk is négy éven keresztül tart már a kampány, kormányalakítástól választásokig. Száz naptól száz lépésig.

Persze ez a jobbik része a dolognak, hiszen ezzel legföljebb csak az a baj, hogy kissé kampányszerűen történnek a dolgok, miközben hiányzik a hosszú távú tervezés biztonsága.

Ha azonban a negatív kampánynak a közvélemény által nem szeretett jelenségeit vesszük sorra, akkor látszik, hogy D 209-től tokaji szőlőskerteken, előnyösen adott-vett ingatlanokon át öltönyöket, órákat, sőt – azért csak fejlődünk, nem? – helikoptereket vizslató „független” lapokig, obligát kalandregényekig – és még ki tudja mi mindenig – tart már a négyéves, kölcsönös karakter-gyilkosság is.

No de hát barátaim: business as usual.

Tudniillik így fejezik ki az állítólag hidegvérű angolok, hogy történjék bármi, fessen bárhogy is a helyzet, legyenek bármilyen riasztóak a környülállások (magyarul: cirkumstanciák), az üzlet (értsd: az élet és a munka) csak megy tovább a maga megszokott útján.

Winston Churchill igen élvezetes, bár kezelhetetlenül vaskos, Az angol nyelvű népek története címen magyarul is nemrégiben megjelent művében több helyen utal erre a flegmatikus alapigazságra. Például akkor, amikor megemlíti, hogy a Rózsák Háborújának (a York és a Lancester ház ádáz trónviszályának) évtizedekig tartó, az egész angol nemességet szó szerint vérbe borító időszakában, amikor az ország nagyjai úgy aprították egymást – mi több, hogy a visszacsapást amennyire lehet megelőzzék: egymás családját és kiskorú ivadékait is -, mint a répát, a falusi és városi emberek viszonylag zavartalanul élték a maguk megszokott mindennapi életét, igencsak tisztességes mértékben fejlődve és gyarapodva közben. És ezt a tényt még az akkori ellenzék se vitatta.

Az emberek rájöttek ugyanis, hogy a vad, vérszomjas, barbár bárók hatalmi harcai, intrikái, sértődései és csatái egyáltalán nem róluk szólnak. Intézzék hát el egymás között – gondolták -, falják föl egymást, legalább annyival kevesebb népnyomorító marad nekünk. Legyintettek hát, és vállat vonva mentek, azaz dolgoztak tovább.

Ám, ha már a középkornál tartunk, stílszerűen felülhetnénk mindjárt fordítva is a lóra, és azt mondhatnánk: a politika nem csak ezekben az amúgy is véres és ezért barbárnak tekintett korokban, hanem valójában soha és semmikor sem vetette alá magát emberbaráti megfontolásoknak. Még eredeti formájában sem.

A polisz (a város, akkoriban egyúttal: az állam) ügyeivel való foglalatosság ugyanis már a kicsi athéni demokráciában sem nélkülözte a hatalomért való versengés és a hatalom megtartásáért folytatott küzdelem nemtelen eszközeit. Hiszen nem csak a politika, de a demagógia szavunk is tőlük származik, és – példának okáért – a cseréptörés szokása se mindig a közérdek ellen vétők jogos megbüntetését szolgálta.

Hogy mást ne mondjak, politika volt az is, amikor az erősen befolyásolt és emiatt igencsak elfogult közvélemény (Areioszpagosz) a bürökpohár kiivására ítélte minden idők talán legszelídebb, pusztán csak tisztázó szándékú kérdéseket feltevő filozófusát, Szókratészt.

Egyszóval a hatalmasok, illetve a hatalomra szomjazók meg-megújuló, sokszor kíméletlen küzdelmei láttán nyugodtan legyinthetünk: ősrégi, megszokott dolog ez. Business as usual.

Noha állítólag csak az éremnek van harmadik oldala, a lónak viszont nincs, mégis hosszú időn keresztül dívott mindenfelé a női nyergek használata, amelyekben a hölgyek sem nem előre, sem pedig fordítva, hanem oldalvást ültek a hátas állatokon. Olyannyira, hogy aki nem így tett, igencsak pórul járt. Példának okáért szegény Jeanne D”Arc óvatlanul beleesett a csapdába, amikor fogsága idején ravasz egyházi bírái váratlanul visszaadták kedvenc ruháját, páncélját és hátaslovát. Nyomban férfi módra pattant nyeregbe, ami elsőrangú bizonyítéknak számított a megégettetéséhez vezető perben. Hiszen tetszik tudni, a politika már csak ilyen. Ravasz és cinikus. Mert hát persze ez is politika volt.

Egyszóval, hogy egy újabb nézőpontot tegyünk a magunkévá – legyen az akár az érem, akár a ló harmadik oldala -, vizsgáljuk meg alaposan, mielőtt még a szép új kampányban átadnánk magunkat a várhatóan paroxizmusig fokozódó politikai háborúságok miatti terméketlen kesergéseknek és sóhajtozásoknak, hogy a mi mindennapi életünk, valamint imádott utódaink jövője szempontjából mi is számít igazán lényegbevágó, valóban meghatározó eseménynek.

Az például eléggé, hogy valóban sikerült-e előállítani az AIDS ellenszerét, ahogy egy minapi hírben olvashattuk. Nem kevésbé, hogy vajon megtalálja-e időben a mi kissé elaggott-elkényelmesedett, görög-zsidó-keresztény gyökerű civilizációnk a megmaradás keskeny ösvényét a harcos iszlám, a reménytelenül nyomorogó afrikai éhségövezetek, az agresszív és elvtelen kalandorállamok, valamint a csendes pozícióharcban verhetetlen távol-keleti hatalmak nyomasztó négyszögében.

Aztán, hogy itthon is körülnézzünk egy kicsit, érdekes kísérletnek ígérkezik úgy növelni a magyar lakosság életszínvonalát, foglalkoztatottságát, munkahelyi és egzisztenciális biztonságát, hogy közben ne veszítsük el nyereségtermelő, azaz tőkevonzó képességünket. Ez minden kormány feladata, színezettől függetlenül.

Ha pedig vitathatatlanul jó ügyekért szeretünk izgulni, bátran megtehetjük azt is: áttörés előtt áll a tudomány számos életbevágóan fontos területen. Talán sikerül elvonszolni és módosított pályára állítani az utunkba kerülő veszélyes méretű meteorokat, lehet, hogy hamarosan őssejtek pótolják majd működésképtelen, elaggott szerveinket, és az örök ifjúság áhított fluiduma helyett színre léphet a gyakorlati génterápia.

Akinek pedig – és sajnos nem kevesen vannak ilyenek – a hivatásos szorongás a mindennapi kenyere, annak ezúton is felhívom a szíves figyelmét, hogy a zairei hegyi gorillák helyzete és jövője éppen elég aggodalomra ad okot mostanában.

Körülöttünk tehát zajlik már a választási kampány. Mögöttünk pedig ott van sok ezer év higgadtságra intő, bölcsességet érlelő tapasztalata. Igaz, hogy, mint mindig, végső soron most is a mi bőrünkre megy a játék, ennek ellenére e csúfos csetepatéban legfőképp a kedélyünket veszíthetjük.

Attól pedig Isten őrizz!

A szerző újságíró

Kiemel: népszerű politikusaink nem a híveikkel akarják elvitetni és megnyúzatni az ellenfeleiket, hanem rendőrséggel, ügyészséggel, mentelmi bizottsággal