Forrás: Népszava

12 karikatúrával kezdődött,

a folytatás pedig: a brüsszeli „Enlish Academy” nevű nemzetközi nyelviskola arab országokból származó, de már Nyugat-Európában állampolgárságot szerzett muzulmán diákjai ügyvédet bíztak meg, hogy bíróságon követelje az iskolában tapasztalt diszkriminálásuk megszüntetését. Indoklás: fiatal nők oktatnak angolra felnőtt muzulmán férfiakat, a hallgatók szabadon beszélnek olyan dekadens nyugati témákról, mint többpártrendszer, női egyenjogúság, vallás, szex. Az iskola vezetősége tanácstalan. Engedjen a követelésnek vagy távolítsa el az iskolából a per kezdeményezőit? Ha az első megoldást választja, feladja tanítási elveit, ha a másodikat, elveszít jól fizető tanulókat.

Nem csak a brüsszeli nyelviskola problémája ez. Nagyban, az egész nyugati világé. El kell dönteni: engedünk a terrorral támogatott diktatórikus ideológiának és feladjuk azokat az elveket, amelyekre szabad, demokratikus rendszerünk épül, vagy ellenállunk? Ne áltassuk magunkat. Az elmúlt hetek hisztérikus tüntetéseinél és a brüsszeli iskolában felmerült problémánál a vallási sérelemre hivatkozni csak kifogás. „Itt már rég többről van szó. Arról, hogy miként lehet elpusztítani a demokratikus társadalom liberális értékeit, amelyek lassan az arab értelmiségre is hatnak” (Le Figaro). Ezért fűződnek fontos érdekek a tüntetésekhez. Mindenek előtt a muzulmán vallási vezetőké, mert a demokratikus értékek térhódítása csökkenti befolyásukat a lakosságra. Másik érdekcsoportot a muzulmán országok hatalmukat féltő diktátorai, uralkodói alkotnak. Nekik is létérdekük a tömegek távoltartása minden nyugati befolyástól, értsd többpártrendszer, emberi jogok, stb. Végül jellegüknél fogva érdekeltek a gyűlölet ébrentartásában az arab terrorista szervezetek, a nemzetközi al-Kaida és palesztin Hámász. (A bejruti katolikus templom felgyújtása miatt letartóztatottak 80 százaléka szír, palesztin, vagy pakisztáni terrorista volt.)

De a tüntetések és a brüsszeli példa az is mutatja, hogy a kultúránk elleni küzdelemben minőségi változás történt. Nem csak távolból, az iszlám világból vetik el mindazt, amit „nyugati dekadenciának”, tekintenek. Mára itt nálunk, tőlünk követeli az itt élő muzulmánok egy része, hogy az ő elveikhez igazodjunk. Legyen nálunk is tilos Mohamed képi ábrázolása, a mi iskoláinkban se taníthassanak nők felnőtt férfiakat.

Ebben a felizzott légkörben nehéz józanul érvelni. Különösen olyan partnerrel szemben, aki vallási felfogását sértőnek tekinti Mohamed karikatúráit (amelyeket soha nem látott), de aki a zsidókat, vagy keresztényeket gúnyoló rajzokat a napilapok természetes tartozékának tekinti, hogy a már rítussá vált amerikai zászlóégetésekről, vagy a dán lobogó lábtörlőnek használatáról ne is beszéljünk. Ugyanakkor az is igaz, hogy a mi kultúrkörünkben – feledve a középkorban virágzó arab kultúrát – az iszlámot megvetően az elmaradott, fejlődés és tudományellenes műveletlen hőbörgők vallásának tekintik. És persze sem a Vatikán, sem a zsidó Világkongresszus nem határolta el magát soha attól, hogy Dante Mohamedet vejével, Alival, (a siiták vallásalapítójával) együtt, a pokol nyolcadik tornácára helyezze felvágott hassal bűneikért vezekelni. Sőt! A katolikus egyház „örök kárhozatra” ítélte 1442-ben a firenzei zsinaton a muzulmánokat és ezt csak a II. Vatikáni zsinat vont vissza 1964-ben.

De ha párbeszédre nem is alkalmas a mostani felajzott légkör, arra igen, hogy tisztázzuk a magunk számára, mennyire fontosak nekünk azok az értékek, amelyekről szó van: vallás, sajtószabadság.

A törvény természetesen biztosítja minden demokratikus országban a sajtószabadságot és tiltja a vallásos érzület sértését. Csak a kettő közötti határ megvonásánál mondja, gondolja, érezteti nálunk, Európában – kevés hazai kivételtől eltekintve – a konzervatív és liberális sajtó egyformán, hogy in dubio pro sajtószabadság. A konzervatív német Frankfurter Allgemeine Zeitung írja, hogy „a sajtószabadság, amely a vallási kérdéseket tabunak tekinti, nem sajtószabadság”. Az ugyancsak konzervatív francia Le Figaro szerint „ha csak olyan véleményszabadság lenne, amely nem sért érzelmeket, nem lenne rá szükség”. A liberális angol Independent pedig a sajtószabadság határait „az emberi jogok tiszteletbetartásában” jelöl meg.

Kérdés, hogy túllépték-e a Mohamed karikatúrák ezeket a határokat. Az egyik legvitatottabb, amely Mohamedet egy füstölgő kanócú, bombára emlékeztető turbánban ábrázolja. De nem Allah és Mohamed nevében küldik egyházi és világi felbujtóik halálba az öngyilkos merénylőket? A másik sokat kifogásolt karikatúrán Mohamed azzal fogadja a paradicsomba érkező öngyilkos merénylőket, hogy „állj, elfogytak a szűzlányok”. Tudjuk, a Korán szerint azt, aki Allahért, vagy a prófétájáért áldozza fel életét, 12 szűz várja a paradicsomban. (Tudtommal az öngyilkos nők fogadóbizottságáról nem esik szó a szent könyvben.) A jordániai Sihan című napilap kétségbe vonta, hogy a karikatúrák miatt joggal sértődtek meg a muzulmán tömegek. Két kérdést tett fel: „Mi a rosszabb? 12 karikatúra, vagy 12 öngyilkos merénylő?” A másik kérdés: „Ki árt többet az iszlámnak? Aki lerajzolja a prófétát, vagy aki egy esküvői társaságban felrobbantja magát és megöl 121 muzulmánt?” (A lap főszerkesztőjét és a vele szolidaritást vállaló helyettesét azonnal menesztették, bírósági tárgyalás vár rájuk, az esedékes büntetés 3 év börtön.)

A karikatúra kultúrkörünkben olyan műfaj, amely per dedfinicionem túlzás. Nem kiegyensúlyozott vélemény, hanem gyakran tudatos provokáció. De mint ilyen (is) demokratikus berendezkedésünk fontos, védelmet érdemlő pillérének, a sajtószabadságnak része. Kétségtelen, a hívő embert a mi társadalmunkban is bántja, sérti, akár felháborítja egy a vallását kigúnyoló írás, kép, karikatúra. De aki sértve érzi magát, bírósághoz fordul. Nálunk ez a dolgok rendje.

És még egy szót a szolidaritásról. Nemzeti és nemzetközi újságíró szövetségek sem állak ki a jordániai kollégák mellett, akikre börtön vár, nem tiltakoznak a France Soir főszerkesztőjének elbocsátása ellen, aki utánnyomásban közölte a karikatúrákat. Az EU parlament és az egyes kormányok amolyan „jó, jó sajtószabadság, de azért…” álláspontra helyezkedtek. Ahogy a politika, úgy a közvélemény. A németek kétharmada gondolja, hogy „jobb nem provokálni az arabokat”. Feltételezem, hogy másút is hasonló a helyzet. Itt már nem vallási érzelemről van szó, hanem egy megfélemlített, öncenzúrára hajló közvéleményről. Ha olcsó megalkuvásból, kényelemből, félelemből ma feladjuk demokratikus rendszerünk sajtószabadságnak nevezett alapelvét, holnap a női egyenjogúságról való lemondást követelik tőlünk, holnapután …

12 karikatúrával kezdődött, brüsszeli nyelviskolával folytatódott. Hogy mivel fog végződni, rajtunk múlik.

Kiemel: A karikatúra kultúrkörünkben olyan műfaj, amely per dedfinicionem túlzás. Nem kiegyensúlyozott vélemény, hanem gyakran tudatos provokáció.