Forrás: Magyar Hírlap

Tiszteletre méltó a kezdeményezések szándéka, s a nagyszabású rendezvények előtt fejet hajtva, felvetődik a kérdés, vajon e ritualizálódó emlékezés a legmegfelelőbb módja-e a hiány tudatosításának

Alighogy elmúlt az ENSZ nemzetközi holokauszt-emléknapja, közeleg a tavaszi auschwitzi Élet menete. Dicséretes a törekvés, hogy a vészkorszak minél mélyebben égjen bele a világ emlékezetébe. Ahogy múlik az idő, mind több a jele, ahogy a hiánnyal birkózik az utókor. Sokatmondó adat, hogy a világtörténelem többi eseményéről közel sem írtak annyit, mint a holokausztról, melyről 2006. február 19-én a Google keresőprogramjában 34 400 000 találatot könyvelhettünk el. (Ugyanezen a napon a gulag 2 190 000 címszóval van jelen ugyanitt.)

A holokausztnak zsidó vallási, illetve izraeli emléknapja mellett magyar állami s immár ENSZ-emléknapja is van. Január 27., az auschwitzi haláltábor 1945-ös felszabadításának napja. (Egyébként ugyanaz az ENSZ nyilvánította ki a holokauszt emléknapját, amely „a palesztin néppel való szolidaritás”-nak is nemzetközi emléknapot szentelt. Ugyanaz az ENSZ, amely 326-szor ítélte el Izrael államot a biztonsági kerítés építéséig, s amely sohasem ítélte el a palesztinokat egyetlen terrorakcióért sem, noha több ezer meghiúsított merényletkísérlet közepette, sok tucat „sikeres” akcióban izraeli polgári személyek ezrei – köztük gyerekek százai – váltak áldozatává az évek során a fanatikus, öngyilkos merénylőknek. Ugyanaz az ENSZ, melynek Biztonsági Tanácsa egykor nem ítélte el a müncheni olimpia izraeli áldozatainak palesztin gyilkosait sem, csak a megtorló akciót.)

Sok alkalom van immár az emlékezésre, kérdés: mit érnek, mi a hatásuk?

Emléknapok egymás után

Magyarországon néhány éve létrejött az Élet Menete Alapítvány, és látványos eredményeket ért el azzal, hogy közismert személyiségeket is mozgalma mellé állítva, a vészkorszak tavasszal rendezett izraeli emléknapján magyarországi zarándokok ezreit vitte el az auschwitz-birkenaui haláltáborba, hogy leróják kegyeletüket. A zarándokutat immár magyar politikusok is megjárták, a nyugati világ államférfijaihoz hasonlóan jelezve, hogy Auschwitz elutasítása demokratikus legitimációjuk egyik sarokköve.

Az Élet Menete Alapítvány tavaly az útról filmet készített, és vetítéssel egybekötött emléknapot rendezett a tavaszi emlékmenet résztvevőinek és azoknak, akik nem vehettek részt a zarándoklaton. Emléknapot szenteltek az emlékmenetnek.

Most pedig, az ENSZ holokausztemléknapján a Parlament előtt nagyszabású megmozdulást szerveztek, részt vettek rajta – fontos fejlemény – különféle pártállású politikusok, egyházi vezetők, túlélők és fiatalok, hogy közösen emlékezzenek az áldozatokra. Ágy tettek tavasszal is, amikor megindító utcai élőláncot, fáklyás felvonulást rendeztek.

Tiszteletre méltó a kezdeményezések szándéka, ám a nagyszabású rendezvények előtt fejet hajtva, felvetődik a kérdés, vajon e ritualizálódó emlékezés a legmegfelelőbb módja-e a hiány tudatosításának.

Közös tanácstalanság

Vajon milyen más eszközöket is lehetne és kellene alkalmazni, hogy kifejezhető legyen a gyász, ám a közös szomorúság és a múlttal való szembesítés mellett mélyebben is tudatosodjon a veszteség? S végül talán a legnehezebb kérdés – mely e sorok írójának is fejtörést okoz, így korántsem kioktató jelleggel hozza szóba, hanem inkább a vélhetően közös tanácstalanság részeként -: a holokausztra való emlékezés, mint a zsidó közösségi tevékenység egyik leggyakoribb formája, nem kényszerű módja-e a közösségteremtésnek, a szerves zsidó élet folytatásának nehézségei helyett?

Az európai zsidó-keresztény kultúrában az élet szent. Az áldozatokra nemcsak mint áldozatokra tömbben kell emlékeznünk, hanem egyedi életükre (elzsidótlanodott falvak, városok egykori lakóira), ami holtukban is visszaadja személyiségüket. Érdeklődést kell kelteni, és pozitív tudást adni, ami valóban érzékletessé teheti – elsősorban a mai iskolás generációnak – a veszteséget, melyet elpusztításukkal a zsidóság és az emberiség elszenvedett. Ehhez azonban a megölt zsidók életére, és egykori szellemi jelenlétükre kellene emlékeznünk: a zsidó nép történetére, vallására, szokásaira, az együttélés és a hasonulás folyamatára, másrészt a kereszténység zsidó gyökereire, melytől nem szabadulhat, épp ebből származik permanens identitásválsága, melyből antijudaizmusa s közvetve az antiszemitizmus is ered. A történelem- és irodalomtankönyvek legtöbbjének a zsidóságról szóló ismeretanyaga igen szegényes és felülvizsgálandó, mert korántsem teszi világossá a gyerekeknek, miért alakulhatott ki a pogány, majd a keresztény zsidóellenesség, hogyan született meg a modern antiszemitizmus, miként történhetett meg a holokauszt, és mi az, ami a zsidóellenességet alkalmasint ma is újratermeli, és például Izrael ellen fordítja.

Kétséges hatékonyság

Nem esik szó jelenünk fenyegető jelenségéről, a terror mögöttes okáról, az iszlám fundamentalizmus mártírkultuszáról sem, mely távol áll az élet szentségének nyugati eszményeitől, és olyan tényező, mellyel napjainkban éppúgy, mint a jövőben, az euroatlanti világnak számolnia kell. Minderre nem elegendő egy-egy emléknap.

Sokasodnak a holokausztmegemlékezések, ám hatékonyságuk kétséges, amíg nem teszik világossá a diákoknak a saját kultúrájukban gyökerező előítéleteiket, s legfőképpen nem teszik számukra élményszerűen ismertté a zsidóságot, és saját kultúrájuk feloldhatatlan kapcsolódását hozzá – személyesebbé, átélhetővé téve így a veszteséget is. Mert nem bűntudatot kell kelteni a múlt miatt, hanem együttérzésre késztető tudást nyújtani a jelen és a jövő érdekében, így teremtve védettséget bármiféle pusztító eszmével szemben.

Szántó T. Gábor

író