Forrás: Népszava

Ha egy magyar rabszolga-, vagy kényszermunkásnő 1944-45-ben nem szülhette meg a gyermekét, akkor az asszonynak, hatvan évvel később az osztrák kormány fizetett. És akkor is, ha a kényszermunkásnők különleges klinikáján szült. Ha a mezőgazdaságban dolgozott, kárpótlásként 1 ezer 453,46 eurót igényelhetett, ipari kényszermunkásként 2 ezer 543,55-t, ha pedig koncentrációs táborban volt, az ma 7 ezer 630,65 eurót ér. Persze csak akkor, ha mindezt valamivel vagy két túlélővel igazolta.

– Az öreganyám családja gazdag volt, gazdag lovári romák az úri negyedben – mondja Sztojka Kati, aki egyik alapítója volt az Európai Roma Parlamentnek -, s a nagymama gyerekkoromban gyakran vitt arrafelé. Mindig ugyanabba az utcába, de egyszer sem mondta, az a szép ház az övék volt, s hogy 1944-ben onnan vitték el őket. A kalocsai romákat kalocsai csendőrök írták össze 1938-ban, aztán „44-ben e lista alapján terelték őket össze a mostani Jávor udvarba, ahol mezítelenre kellett vetkőzniük, aztán le kellett egymást borotválniuk, aztán valamivel be kellett kenni a testüket, aztán a nők, de még a gyereklányok is injekciót kaptak. A kalocsai roma nők egy részének azóta nincsen szőrzete vagy gyermeke.

*

1944-45-ben Ausztriában vagy másfélmillió kényszermunkás dolgozott, ebből 40-50 ezer magyar volt, a nyolcvan százalékuk zsidó, a többi roma. 2000-ben az osztrák kormány azért, hogy kárpótolja a kényszermunkásokat, Megbékélési Alapot hozott létre. A magyar kényszermunkások felkutatásával a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítványt bízta meg, a MAZSÖK-öt. A zsidó igénylőkkel a közalapítványnak nem volt gondja, a túlélőkről a zsidó szervezeteknek volt listája, csak a levelet kellett kiküldeni, hogy kárpótlási kérelmüket mielőbb adják be. A munkatáborokból hazatérő romákat azonban se a határállomásokon, se a pályaudvarokon semmiféle szervezet nem várta, nem is írták őket össze csak azért, hogy később segélycsomagokat küldhessenek. (A Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány tájékoztatása alapján).

*

– Kalocsáról 372 romát vittek el – mondja Sztojka Kati, aki tíz éven át volt a magyar televízió roma magazinjának, a Patrinnak a szerkesztője -, de még soha, senki nem beszélt arról, hogyan lettek nincstelenek. Hát úgy, hogy amikor a munkatáborokból hazajöttek, a földjeik és a házaik helyett nem kaptak másikat. Magyarországon roma kárpótlás nem volt, bocsánatot a romáktól először Horn Gyula kért, és én az ő társaságában jártam először Auschwitzban. A nagyanyám nevét megtaláltam: Sárközi Katalin. A nagynénikémét is: Lakatos Anna. Csak Kolompár Rózáét nem, aki az anyám volt és akkor még csak tizenegy éves.

*

A legtöbb túlélő semmiféle dokumentummal, igazolással nem rendelkezik. Ezért állított össze az Osztrák Megbékélési Alap, az OMA egy több oldalas kérdőívet, és ezt kellett közjegyző, polgármester vagy jegyző előtt kitölteni, a túlélő tanúk adatait rögzíteni, az űrlapot aláírni, lepecsételni… Már 2003 első fele volt, és a MAZSÖK-höz elenyésző roma kárpótlás érkezett. Az osztrákok bírálták a közalapítványt, miért nem tesz komolyabb erőfeszítéseket. Végül fölkeresték a Miniszterelnöki Hivatalt, a romaügyi államtitkárt és azt tudakolták, melyik magyar roma szervezet tudna segíteni. A cigány kisebbségi önkormányzatok országos szervezetét javasolták, mert annak 1300 helyi önkormányzata van. A MAZSÖK kérésére ezt szűkítették ötven valahányra.(A MAZSÖK tájékoztatása alapján)

*

– A kalocsai cigány kisebbségi önkormányzat elnökeként – mondja Sztojka Kati – én voltam az, aki 2003 végéig nem hitelesítettem. Megtagadtam. Egyrészt mert az egyéni kárpótlást későn jöttnek és elhibázottnak tartottam – tudja, az én nagyanyám, akinek kivételesen még papírja is volt arról, hogy túlélő, amikor ezért pénzt kaphatott volna, azt kérdezte, miért? Amiért látta, hogyan szálltak el a gázban a romák? -, és mert egyre több visszaélésről hallottam. 2003 őszén szerettem volna találkozni az esélyegyenlőségi miniszter asszonnyal, kértem időpontot, ő meg olyasmit üzent, igen, hallott a problémáról, de a megbeszélésre nem igazán hajlik.

*

A cigány kisebbségi önkormányzatokra azért volt szükség, mert a roma túlélők se a pénzbe kerülő közjegyzőkhöz, se a települések jegyzőihez nem szívesen fordultak. Ez utóbbiakra azt mondták, nem úgy bánnak velük, ahogy egy átlag magyar állampolgárral, és érzik, hogy rasszisták. Ez éppen olyan, mint ma egy zsidónak avval beállítani a körzeti orvoshoz: zsidó vagyok, deportáltak, tönkrement belé a szívem, a vesém, leszázalékoltak, kérem, írja le nekem mindezt egy papírra, különben nem kapok kárpótlást. A cigány kisebbségi önkormányzatok vezetői ingyen hitelesítettek, pénzt ezért nem fogadhattak el… A roma igénylők száma 2003. végére 12 ezernél is több lett. De akkorra már a rendőrség is jelezte, a kárpótlással kapcsolatban visszaélések vannak. Az osztrákok, az OMA ekkor döntött úgy, a MAZSÖK küldje vissza, úgymond hiánypótlásra az összes kérelmet. És az igénylők levelet kaptak, ha minél részletesebben tárják föl a fogvatartás körülményeit, annál nagyobb az esélyük arra, a kárpótlást megkapják. És a MAZSÖK arról is írt, a rendőrség tud olyanokról, akik úgy igényeltek kárpótlást, hogy őket nem is deportálták. A MAZSÖK kérte, ha ezek után is úgy döntenek, az igénylésüket megújítják, akkor azt az általuk megjelölt cigány kisebbségi önkormányzatok valamelyikénél tegyék. A levél hatására a kérelmezők fele nem újította meg az igénylését. (A MAZSÖK tájékoztatása alapján)

*

– Rajta voltam a MAZSÖK önkormányzati listáján – mondja Sztojka Kati -, így 2004 márciusától nekem is hitelesítenem kellett. A romák egy része nem értette, miért nem jó az a kérelem, amit korábban közjegyzővel készíttettek, és azok az önkormányzati vezetők is rám haragudtak, akiktől a hitelesítést megvonták. Voltak, akik megfenyegetettek vagy rám támadtak. Ismert ember vagyok, még Zalából is jöttek hozzám romák, pénzt ígérve, előre kitöltött jegyzőkönyvvel, s amikor a hitelesítést megtagadtam, azt kiabálták, még megbánom, és roma létemre miért akarok a zsebükből annyi sok pénzt kihúzni. Aztán meg azt vettem észre, a kárpótlásra jelentkezők harminc százaléka nem is roma. Amikor szóvá tettem, azt válaszolták, joguk van cigánynak vallani magukat.

*

„Sztojka Katiról először 1988-89-ben forgattam dokumentumfilmet. A Vigyél magaddal! Miskolcon fődíjat nyert, bejárta az egész országot. A kapcsolatot ezt követően is tartottuk, és mivel a rendszerváltás után a romák helyzete jelentősen megromlott, úgy gondoltam, újabb filmet forgatok… Sztojka Kati már 2003 szeptemberében beszélt a roma kárpótlással kapcsolatos visszaélésekről. Azt tanácsoltam, forduljon a rendőrséghez, azt válaszolta, nem bízik bennük. Ekkor elhívtam a lakásomra R. Margitot, aki az Esélyegyenlőségi Minisztériumban dolgozott, és Sztojka Kati beszélt. Arról is, hogy fél. A fenyegetésektől. R. Margit a miniszter asszonyt tájékoztatta, én pedig, mivel akkoriban a Miniszterelnöki Hivatal főtanácsadója voltam, beszéltem … államtitkár úrral, aki a kérdést az egyik kormányülésre be is vitte. A videót, melyen Sztojka Kati megnevezi azokat, akik – tudomása szerint – a visszaélésekben benne vannak, nem feljelentésnek szánom… Az újabb dokumentumfilmet, a Hová vigyelek? címűt, melyben a roma kárpótlásról is szó van, a 2005-ös filmszemlén levetítették. Jó kritikát kapott, de televíziós ismertetésétől elálltam, mert Sztojka Katit épp akkor őrizetbe vették. (Részlet Böjte József filmrendező rendőrségi tanúkihallgatásából)

*

– 2005. február 21-én reggel fél nyolckor – mondja Sztojka Kati – még csak tanú voltam, fél óra múlva már gyanúsított. Megbilincseltek, és az előállítóba már pórázon vezettek. Meg voltam győződve, ez az egész egy nagy tévedés. De másnap már a kecskeméti börtönben találtam magamat, a 13-as zárkában, ami háromszor két méteres, van benne két stoki meg egy háromemeletes ágy. Az ágyra napközben ráfeküdni, ráülni nem szabad, de mivel a zárkában csak két stoki van, ezért valakinek mindig állnia kell. Mindent kihányok, gyomor és vérnyomásgyógyszert kapok, és azért, hogy éjszakánként aludni tudjak, nyugtatókat és altatókat kapok; nagy mennyiségben. 2005 áprilisában lezuhanok az ágyról, a háromemeletesről, attól fogva a fejem is kibírhatatlanul fáj. Egész nap a zárkában, kimenni csak fürdésre és a sétára lehet, időnként a sétához is megbilincselnek, s ha azt mondom, nem, akkor fogdára visznek. Egy üres helyiségbe, ahol megint csak állni lehet. Közben a rendőrségen, a kihallgatásokon avval gyanúsítanak, hogy „bűnszövetségben és üzletszerűen és folytatólagosan csaltam”, és hogy „a II. világháborúban Ausztria területére elhurcolt kényszermunkások és azok leszármazottai részére létrehozott kárpótlási alapból valótlan igénylési dokumentumok felhasználásával ejtettem tévedésbe az Osztrák Megbékélési Alapot.” Holott önkormányzati elnökként az én feladatom mindössze a hitelesítés volt: az adatok, a jegyzőkönyvek felvétele, és nem annak az eldöntése, hogy amit az igénylő vagy a két tanú állít, igaz-e. Nincs bennem harag. Hogyan is haragudhatnék az idős túlélőkre, akik rendőri hatásra vallják azt, úgy állítottam ki a jegyzőkönyvet, hogy ők jelen sem voltak. És mit mondjak arra, hogy a saját keresztanyám a rendőröknek azt mondja, nem ismer. A volt apósom sem. Megértem a félelmüket. Tudja, a nyolcvanas évekig Kalocsán és környékén még voltak kényszermosdatások. Rendőri segédlettel. Jöttek a fehér köpenyesekkel megnézni a cigányok fejét, haját, aztán leslagozták őket… Pár napja megkeresett egy túlélő, az Ilonka néni és azt mondta: ide figyelj, kislányom, ha téged, pedig te híres vagy, tizenegy hónapig a rendőrök bent tarthattak, akkor velünk minden megtörténhet.

*

2006. február. A Bács-Kiskun Megyei Rendőr-főkapitányság a nyomozást lezárja. Van 220 jogosulatlannak tartott igénylés 80 gyanúsítottal, a kár állítólag 200 millió forintra tehető. Az Osztrák Megbékélési Alap már nem létezik, jogutód nélkül megszűnt, a magyar zsidó közalapítvány pedig elvállalja, hogy a majdani polgári peres ügyekben – az OMA nevében és meghatalmazásával – a kárt okozó romákkal szemben eljár. Sztojka Kati sincs már börtönben, 11 hónap után az előzetes letartóztatásból elengedték. Azóta szinte folyamatosan kórházban van. Vagy pszichoterápiás kezelésen vesz részt, drogelvonón, azért, hogy leszokjon a nyugtatókról, amiket a börtönben nagy mennyiségben kapott, vagy éppen műtik, éjszakánként rémálmok gyötrik…

* * *

KERETBEN!!!!

– Kassai úr, a roma kárpótlás ügyében a nyomozást Bács-Kiskun megyében ön vezette. Hogyan sikerült a rendőröknek megállapítani, kik voltak és kik nem az osztrák munkatáborokban?

– Ez a munkánk.

– A Bács-Kiskun Megyei rendőrkapitányságnak megvan a kalocsai csendőrök által összeírt 1938-as roma listája?

– Nem, nincsen. Ezzel szemben fölkértünk egy neves történészt, aki az osztrák levéltárakat kutatta, és két olyan nevet, személyt is talált, akiket Bács-Kiskunból deportáltak. A nyomozás abból indult ki, hogy az adathalmaz, amely az igénylésen található, kapcsolható-e ahhoz a személyhez, aki igénylőként jelentkezett. Ha igen, azt néztük meg, hogy az a másik két személy, aki a kárpótláshoz tanúként kellett, összekapcsolható-e avval a személlyel, aki az igénylését leadta, illetve, hogy a két tanú igénylő volt-e. És az derült ki, hogy a kérelmezők nagy százaléka egyáltalán nem tudott olyan személyt produkálni, aki ott, kint, velük lett volna.

– Kassai úr, a rendőrség hogyan jutott a MAZSÖK által féltve őrzött kérelmezői listához?

– A MAZSÖK az eljárás megindulását követően a teljes listát a rendelkezésünkre bocsátotta.

– Önként?

– Gondolja, hogy erőszakot követtünk el?

– A MAZSÖK raktárában közel 40 ezer kárpótlási dosszié volt. Honnan tudták, melyik a roma és melyik a zsidó?

– A MAZSÖK-től. Tőlük kaptuk meg, hogy a megyében kik igényeltek az OMA-tól kárpótlást..

– Sztojka Kati nem volt igénylő, mégis közel 70 millió forintnyi károkozással gyanúsítják.

– Nézze, ha egy cigány kisebbségi önkormányzati elnök – a nyomozati anyagokban szereplő vallomások és adatok alapján – úgy igazol valamit, azzal a feltétellel, hogy ezért majd pénzt kap, akkor a bűncselekmény megvalósul. Aztán, hogy a bíróság minderről mit állapít meg, az az ő dolga.

Scipiades Erzsébet

Képaláírás (1)

Az Osztrák Megbékélési Alap 2002-től 2005-ig a magyar rabszolga-, és kényszermunkásoknak mintegy 5 milliárd forintot fizetett ki. / Egy kép a roma holokausztról szóló vándorkiállításról, mely a Centrális Galériában látható március 12-ig/

Képaláírás (2)

Sztojka Kati emberjogi aktivista, az Európai Roma Parlament egyik alapítója és tagja 11 hónapnyi börtön után

Fotók: Demecs Zsolt