Forrás: NOL

Népszabadság * Buda Péter * 2006. február 21.

Kép: Marabu Az elhíresült Mohamed-karikatúrák körüli botrány során sajnos néhány alapvető tény elkerülte a nyilvánosság figyelmét. Vegyük sorra ezeket, és mindjárt érthetővé válik, miért éppen most robbant ki, és miről is szól valójában ez a konfliktus. Az iszlám vallás alapítóját ábrázoló karikatúrákat – néhány „saját gyártású”, durvább változat kíséretében – a palesztin származású Ahmed Abdelrahman abu Laban dániai imám hozta az Arab Liga tudomására. S noha az elmúlt években is számtalan hasonló jellegű karikatúra jelent meg, éppen most robbant ki a botrány. Mégpedig nem véletlenül, hanem két meghatározóan fontos politikai-geopolitikai esemény miatt.

Az egyik a Hamasz palesztin iszlamista szervezet elsöprő győzelmét követő európai és amerikai nyomásgyakorlás, többek között a palesztin költségvetés felét (!) kitevő éves támogatás megvonásának kilátásba helyezésével. A másik az iráni atomfegyverkezés körüli csatározások kiéleződése, különös tekintettel arra, hogy éppen Dánia elnökli az ENSZ Biztonsági Tanácsát, mely hamarosan tárgyalja az ügyet. A muzulmán radikálisok feltüzelése tehát egyfajta ellentámadás, mely egyfelől a nemzetközi közösség megfélemlítésére, megzsarolására, másfelől pedig a saját tábor fanatizálására, aktivizálására irányul. Ne felejtsük el, hogy az iráni titkosszolgálat Forradalmi Gárdájának (Pashdaran) több olyan részlege van – így pl. a Quods (Jeruzsálem) elnevezésű -, melynek feladata az iszlamista forradalom külföldön való konspiratív terjesztése, a nemzetközi erők együttműködésének koordinációja. A Hamasszal való együttműködés ugyancsak részét képezi az iráni stratégiának, akárcsak a jelenleg szintén szorult helyzetben lévő Szíriával való konspiráció. A palesztin származású imám akciója tehát távolról sem egy hitében megsértett „atyafi” spontán lépése volt.

A konfliktus azonban arra is rávilágított, hogy teljes a káosz a fejekben a vallás- és szólásszabadság értelmezésével kapcsolatban is. Az ENSZ emberjogi egyezményeiben és a hasonló európai egyezményekben ugyanis – örvendetes módon – nyomát sem találjuk olyan passzusoknak, melyek előírnák más vallásának, világnézetének tiszteletét. Az egyezmények a vallás szabad gyakorlásának biztosítását írják elő, tehát ennek a jognak a tiszteletben tartását. Ahogy nemrég egy brit törvényhozási vita kapcsán megfogalmazódott, egy vallási tan kritizálása, megsértése, ócsárlása, nevetségessé tétele nem tekinthető egy vallás vagy vallási közösség elleni támadásnak. És ez így helyes. Hiszen gondoljunk csak bele, hogy ellenkező esetben a ma létező világvallások nem is létezhetnének, hiszen jórészt más vallások kemény kritikájaként jöttek létre. A zsidó és keresztény vallás megátalkodott bálványimádásként tekintett – és tekint! – az ókor – és a jelenkor – számos vallására, a reformáció és számos mai protestáns közösség ugyancsak bálványimádásnak és az Antikrisztus megtestesülésének tartja a pápaság intézményét, miközben a pápa vezette egyház istentelen, eretnek szektaként tekint rájuk. Az iszlám vallás fogantatásától kezdve más vallások és a más vallásúak hierarchikus alá-fölé rendelését, erkölcsi minősítését hirdeti, nem pusztán a tanok, hanem a nagyon is gyakorlati politika és hódítások szintjén. A nem hívőket pedig szinte valamennyi egyház bűnben fetrengő, elveszett embereknek tartja – l. pl. a katolikus püspöki kar legutóbbi körlevelét. Nem tiltakozhatnának utcai demonstrációkkal, templomok, mecsetek felgyújtásával a világnézetükben megsértett ateisták ugyanolyan joggal, mint azok teszik, akik most vallásos érzékenységükben érzik sértve magukat?

De menjünk tovább. Az ominózus karikatúrák ugyanis kétségkívül egy valós jelenségre, az iszlám fanatizmus nevében folytatott terrorizmusra hívják fel a figyelmet. Azt nem a karikaturisták találták ki ugyanis, hogy Oszama bin Laden, al-Zavahiri, az-Zarkavi és társaik az iszlám állam megteremtésének Mohamedtől kapott küldetésére hivatkozva hajtják végre merényleteiket. Az iszlamista terrorszervezetek Allah szent harcosaiként határozzák meg magukat. Ez korántsem vicces, de a maga módján igenis karikaturisztikus torzó. Mi sérti a vallási érzékenységet valójában? Az, ha valaki a vallás nevében gyilkol, vagy az, ha valaki erre a torz jelenségre a maga eszközeivel felhívja a figyelmet? Hol vannak a muzulmán fanatikusok merényletei ellen tiltakozó utcai demonstrációk? Vajon nem félrevezetően finomkodó-e „vallási érzé-kenységről” beszélni azok esetében, akik képesek ártatlan emberek meggyilkolására, elrablására, az esethez semmilyen módon nem köthető épületek dühödt felgyújtására néhány karikatúra miatt? Nem egy súlyos pszichés rendellenességből fakadó identitászavarról van szó inkább, mely az alapvető érzékenységre is alkalmatlanná teszi az embert?

A cikk elején említett politikai összefüggések, a karikatúraügyben éppen teljesen ártatlan USA- és Izrael-ellenes jelszavak, a képtelen antiszemita karikatúrák, a palesztinokat milliárdokkal támogató európai képviseletek elleni támadások és az a tény, hogy szerencsére mindezt egy láthatóan jól szervezett csoport követte el, ékesen bizonyítják, hogy a botrány a vallási-politikai – iszlamista – fundamentalizmus szervezett nemzetközi stratégiájának része. Vagyis nyilvánvaló, hogy a nemzetközi közösség immár nem kerülheti meg a jelenségnek (ti. a vallási fundamentalizmus „reneszánszának”) szisztematikus, átfogó kezelését. Szembe kell nézni azzal a társadalomtudósok egy része által immár tényként kezelt jelenséggel, hogy a közélet vallások általi rekolonializációjának korában élünk. Ennek következményei beláthatatlanok: a különböző fundamentalista mozgalmak közötti harc, a vallási fundamentalista mozgalmak erőinek egyesítése a szekularizmus ellen (erre vonatkozóan számtalan konkrét nyilatkozatról és kezdeményezésről tudunk), s ez utóbbival összefüggésben egyfajta paradigmaváltás a nemzetközi kapcsolatokban, melynek következtében a vallási legitimáció ismételten a politikai rend szerves részét képezheti.

A szerző kutató, Jeruzsálemi Héber Egyetem