Forrás: ÉS

GEREBEN ISTVÁN

Az új magyar államfő első hat hónapja

Tavaly júniusban az elnökválasztás körül kialakult visszásságok során szomorúan vettem tudomásul a magyar politikai elit csődjét. Az a homokozóban játszó gyerekekhez hasonló magatartás, ami az elnökválasztás kapcsán a pártok, a parlament és a jelöltek részéről tapasztalható volt, nagyfokú politikai éretlenségről, erkölcsi érzéketlenségről, kamaszos hetvenkedésről és a demokrácia fogalmának zavaros értelmezéséről tanúskodott. Ennek a ripacsok főszereplésével zajlott tragikomédiának nincs nyertese.

Az a cinizmus, amellyel a Fidesz az első fordulóban távol maradt a szavazástól, és az a megfélemlítés, amely a szavazatok titkosságának szemérmetlen, nyílt és minden törvényszerűséget nélkülöző megsértésében félreérthetetlenül jelen volt, a két világháború közötti vidéki választások során alkalmazott tekintélyuralmi módszereket idézi emlékezetembe.1

Az a dölyfös, csakazértis magatartás, amely az MSZP-t az elnökválasztás előtt és alatt jellemezte, bebizonyította, hogy a magyar politikai elit képtelen megbirkózni azzal a politika élenjáró szereplőit és pártjait jellemző egyre elviselhetetlenebb habitussal, amely az ambícióikat egyre inkább az ország érdekei fölé helyezi.

Az SZDSZ a szavazástól való tartózkodását mesterkélt érvekkel magyarázva pedig azt bizonyította, hogy nem érti azt az alapvető, demokratikus kötelezettséget, amely az államelnök választása során egy parlamenti párt képviselőire hárul: a szavazás felelősségét.

A végül győztes elnökjelölt Sólyom László ambíciói erősebbnek bizonyultak önérzeténél, a választás alkotmányhű lebonyolítása melletti elkötelezettségénél. Az első forduló megaláztatásának elviselése, majd kétségkívül létező tekintélyének következmények nélküli, látszólag önkéntes feláldozása – az Orbán által vezényelt, a Fidesz-képviselők megfélemlítését szolgáló, a választás titkosságának kijátszására irányuló ügyetlen detektívmunka oltárán – megkérdőjelezi az elnökségével szembeni elvárások hiánytalan teljesítésére tett ígéreteinek hitelességét.

Az elnökválasztás napjai megingatták bennem azt a több évtizede vallott, különböző nemzetközi fórumokon hirdetett meggyőződésemet, hogy a magyarnak csak szabadság kell, szabadon megoldja minden régi és új problémáját. Nem így van. A jelenlegi magyar politikai és társadalmi elit a fortélyos infantilizmus és a kamaszos kekeckedés zilált állapotában játszik nemcsak saját, de az ország jelenével és jövőjével is. S emellett, mint minden kamasz, azt hiszi magáról, hogy a legszebb, legokosabb, legeredményesebb legény a környéken.

*

Érdemes felidéznünk, hogy a Kerekasztal-tárgyalások során Sólyom László az ellenzék alkotmányjogi szakértőjeként kulcsszerepet játszott az 1949. évi XX. törvény (A magyar alkotmány) az államfő funkcióit meghatározó szakaszainak módosításában. A jelenlegi köztársasági elnök akkor, 1989-ben, javaslattevője volt a jelenlegi, gyenge, főleg protokolláris funkciók ellátásra hivatott államfői funkciónak.2

Az alkotmány vonatkozó paragrafusait és a beiktatása alkalmával általa kinyilatkoztatott, államfőként követendő irányelveket szembeállítva értékelhetjük az elmúlt hat hónap alatt tanúsított magatartását, megnyilatkozásait.

*

A Sólyom László elnökségének első hat hónapját értékelő elemzéshez elengedhetetlen áttekinteni az Alkotmánybíróság tagjaként tett, majd három turnusra megválasztott elnöki szerepléseit.

Egy új magyar alkotmány létrehozását ellenző érvei és magatartása figyelemre méltó, elnökségét is meghatározó gondolkodásmódot tükröznek. Az Eötvös Károly Intézet által És mi lesz az alkotmánnyal? címmel megrendezett szimpóziumon tartott előadásában így érvel: „A történelem iróniája, hogy a békés rendszerváltást, a jogi folyamatosságot az tette lehetővé, hogy az 1949. évi XX. törvény [a jelenlegi magyar alkotmány törvénytárban használatos neve – G. I.] tökéletes weimari alkotmány volt. Nem szerepelt benne megváltozhatatlan rendelkezésként az állam szocialista jellege, sem a marxista-leninista párt vezető szerepe és a társadalmi tulajdon domináns volta sem. A sztálini alkotmány magyar kópiájának leple alatt, alkotmánymódosítás formájában meg lehetett dönteni ugyanezt az alkotmányt. Ezt megkönnyítette az a magyar közjogi hagyomány, amely nem különböztetett – legalábbis eljárásilag – alkotmánymódosítás és alkotmányozás között…”3

Sólyom érvelését Ludassy Mária filozófiatörténész így kommentálta: „…csak félszívvel teszem fel a kérdést: vajon ugyanez a weimari jelleg – amennyiben semmit sem köt ki megváltoztathatatlan normaként, így a parlamentáris demokrácia alapintézményeinek tiszteletben tartását sem – nem bizonyulhat-e túl sebezhetőnek a direkt demokrácia megnyerő álorcájában jelentkező populista és tekintélyuralmi törekvésekkel szemben.”4 Érdemes komolyan elgondolkodni a felvetett gondolatokon.

Az Európát tragédiába taszító weimari alkotmány példakénti megemlítését jobb lett volna kihagyni, mind az 1989-ben, mind azóta, a magyar alkotmány körül folyó vizsgálódásokból. Mindannyian tudjuk, mi történt a weimari alkotmány következményeként. A pozitívnak szánt hasonlat alkalmazásából elővillanó érzéketlenség a történelem iránt, reméljük, nem lesz Sólyom László elnöki turnusára is jellemző.

Az új államfő nem látott és ma sem lát visszásságot abban, hogy a jelenleg érvényben lévő alkotmány a Rákosi-korszakban fogant, és magában hordozza annak génekben fellelhető hagyatékát.

Az Alkotmánybíróság volt elnöke említi az idézett előadása során: „1989 óta bekövetkezett mintegy harminc alkotmánymódosítást nem tartom alkotmányfejlődésnek.” Az 1989-ben módosított alkotmány az alkotmánybírók összeférhetetlenségére utaló 32.