Forrás: Népszava

Olaszországban csak egy hét óta tart a választási kampány, amely az április 9-én és 10-én megrendezendő parlamenti voksolással zárul, de az már most biztos, hogy olyan választási hadjáratot élhetnek át az olaszok, mint korábban még soha. Silvio Berlusconi miniszterelnök ugyanis mintha minden mértéket elvesztett volna: egyik nap nagyobbnak mondta magának Napóleonnál, máskor pedig az olasz politikai élet „Jézus Krisztusának” nevezte „szerény” személyét.

Carlo Azeglio Ciampi államfő múlt szombaton oszlatta fel a törvényhozást, s tette közzé a választások időpontját, a hadjárat azonban már nemhogy hetek, hanem hónapok óta zajlik. Berlusconi mintha minden egyes megnyilatkozásával a nagy megmérettetésre készülne. Láthatóan mindent feltesz arra, hogy újabb öt éves mandátumot szerezzen. Aligha kétséges, annyit még egyetlen olasz miniszterelnök sem költött a kampányra, mint ő. De hát megengedheti magának, hiszen ne feledjük: ő hazája legtehetősebb embere 10 milliárd eurósra becsült vagyonával. Ráadásul az eltelt évek alatt minden törvényt igyekezett úgy meghozatni a törvényhozással, ahogy az érdekeit legjobban szolgálja.

Ha a legutóbbi felméréseket vesszük alapul, Berlusconira nehéz feladat vár, mert az Európai Bizottság volt elnöke, Romano Prodi által vezetett balközép pártok koalíciója néhány százalékkal népszerűbb a jobboldali Szabadság Házánál, a Cd-nél. De az is biztos, hogy a hátrány egyáltalán nem behozhatatlan.

A 69 éves Berlusconit eddig sem lehetett krónikus önbizalomhiánnyal vádolni, de az utóbbi hetekben tett kijelentései arra engednek következtetni, hogy felettébb távol került a realitásoktól. Kétségtelen tény, egy rekordot sikerült felállítania: 2001 májusa óta ül a miniszterelnöki bársonyszékben. Ő az első kormányfő, aki egy teljes választási ciklust túlél anélkül, hogy kabinetjét át kellett volna alakítani. Feszültségek persze voltak a kormányban, de a Gianfranco Fini-vezette Nemzeti Szövetség, az északi országrész önállósodását pártoló Északi Liga és a kereszténydemokrata UDC is legfeljebb csak ijesztgette a koalíció legnagyobb pártját, a Forza Italiát.

Közismert, hogy az olasz belpolitikát a II. világháború óta állandó kiszámíthatatlanság jellemzi: az 59 év alatt ugyanennyi kormánya volt Itáliának. A leghosszabb ideig Alcide De Gasperi mondhatta magát Olaszország miniszterelnökének: 1945 decemberétől 1953 júliusáig. Berlusconi most már az ő rekordját kívánja megdönteni.

Berlusconi már a kampány első napjaiban egészen elképesztő kijelentésekkel hívta fel magára a figyelmet. Egy televíziós műsorban nem kevesebbet állított, mint hogy nagyobb formátumú személyiség Napóleonnál. Szó szerint így fogalmazott: „Csak Napóleon tett többet nálam. De én mindenképpen nagyobb vagyok nála”. Alfonso Pecoraro Scanio, a Zöldek első embere ezzel kapcsolatban ironikusan megjegyezte: Berlusconi mint Napóleon? Akkor biztosan Waterloo lesz számára a választás.” Berlusconi később már nem kevesebbet állított, miszerint ő a politika „Jézus Krisztusa”.

A kampány eddig azt hozta, amit várni lehetett: a politikusok sokkal inkább filmszínészekként viselkednek, mintsem felelős, a jövőért aggódó személyiségekként. De hát Berlusconi igazi színész, aki képtelen elviselni, ha akár csak néhány órán át nem rá vetül a reflektorfény. Sokat beszél – szexről, zenéről, s természetesen önmaga dicsőségéről -, de valójában nem mond semmit. Politikai ellenfeleit egytől egyig kommunistáknak bélyegzi, akik a múltban „annyi kárt okoztak az országnak”.

A csapból is…

Ha egy derék olasz állampolgár úgy dönt, szabadidejét televíziózással tölti, felettébb csekély az esélye annak, hogy a képládában ne fusson össze Silvio Berlusconival, aki fáradhatatlanul ecseteli saját nagyszerű tulajdonságait. Az országos televíziókban nyoma sincs semmiféle politikai kiegyensúlyozottságnak. A közszolgálati RAI nem válhatott független orgánummá, a további három földi sugárzású csatorna, az Italia 1, a Canale 5 és a Rete 4 pedig a Berlusconi által fémjelzett Mediaset tulajdona, így e programok hírműsoraikban már megalakulásuk óta a médiamágnást pártfogolták. Az olasz televíziós testület nem díjazza a roppant egyoldalú hírközlést, a Rete 4-et például 150 ezer eurós büntetés befizetésére kötelezte. A miniszterelnök igencsak szívére vette a döntést, s a kommunisták intézményének bélyegezte az ORTT olasz megfelelőjét. (Mellesleg arról már elfelejtkezik, hogy a testületet ő maga hívta életre.)

Valóban nem lehet elképzelésünk arról, mennyit szerepel a médiumokban. A rádiókban például sokszor zengedezték a „Ciucculata e café” című, nápolyi dialektusban írott, s persze általa előadott dalt, amelyet a déli-itáliai muzsikussal, Mariano Picellával szerzett. A szám Berlusconi megfogalmazása szerint egyfajta „nápolyi szamba”. Mindezidáig a brazil kormány nem tiltakozott az elnevezés ellen.

A Berlusconi-shownak mintha sosem akarna vége szakadni. A miniszterelnök még a közlekedési hírekben is feltűnt: „Mindenkinek jó utat kívánok” – közölte az éter hullámain keresztül. Egy papnak február elején azt ígérte, a választásig önmegtartóztató életmódot folytat, s nem él szexuális életet. Miután a világsajtóban valóban jót mulattak a miniszterelnök újabb kijelentésén, Berlusconi mindenkit megnyugtatott: csak viccelt. Saját állítása szerint amikor a barátjának tartott Vlagyimir Putyin orosz elnöknek beszámolt az esetről, mindketten roppant jót mulattak.

Mulatságból tehát akad bőven az olasz választási hadjáratban, de azért az is feltűnő, hogy Berlusconi csak ellenfél nélkül vigad a képernyőn: csak úgy lép fel, ha senki sem mond ellent neki. A balközép ellenzék erre maró gúnnyal jegyzi meg: na igen, Arkhimédesz sem szerette, ha köreit zavarták. Ha néha mégis arra vetemedik, hogy vitapartnerekkel veszi körül magát, a műsor moderátora igyekszik mindent megtenni azért, hogy miniszterelnök otthon érezze magát. Az egyik legismertebb jobboldali újságíró, Bruno Vespa például átrendeztette a teljes díszletet, mert Berlusconi kellemetlennek érezte, hogy egyik vitapartnere jobbra, a másik pedig tőle balra foglal helyet.

Ágéretdömping

A miniszterelnök a kampány első napjaiban olyan ígéretdömpinget zúdít a választókra, hogy ki tudja, milyen hatást vált majd ki ezzel. Valóban minden apait-anyait belead. Kilátásba helyezte például, amennyiben a választók ismételten megtisztelik bizalmukkal, akkor kormányzásának első száz napja után 551-ről nyolcszáz euróra emeli a minimálnyugdíj összegét. S hogy minek köszönhető nagyvonalúsága? Sajátos módon mindezt azután jelentette ki, hogy a Nyugdíjasok Pártjának (PPE) elnöke, Carlo Fattuzzo bejelentette: megvonja támogatását Berlusconitól, mert ha a kormányának öt év nem volt elég arra, hogy teljesítse a kormányprogram nyugdíjasokra vonatkozó passzusait, akkor miért éppen a következő ciklusban változna a kabinet hozzáállása? Fattuzzo azt is közölte, hogy a mintegy nyolcmillió nyugdíjas elvesztette türelmét, ezért azt javasolja, Prodi pártszövetségére adják a voksukat.

Az egyébként alig ismert politikus szavait nem lehet egyből lesöpörni az asztalról. Az öregségi járulékból élők ugyanis akár el is dönthetik a választás végkimenetelét. Igaz, egyáltalán nem biztos, hogy Prodiéknak sikerülne gyógyírt találni gondjaikra. Itália a Brüsszel által előírt kényszerpályán mozog: a lakosság átlagéletkora folyamatosan nő, ezzel együtt a nyugdíjasok száma is folyamatosan gyarapszik. A nyugdíjreform elkerülhetetlenné vált, az intézkedést azonban roppant nagy ellenszenvvel fogadták Olaszországban. A 2008-ban bevezetendő törvénycsomag például előírja, hogy a nyugdíjkorhatárt a férfiaknál 65 évre, a nőknél 60 esztendőre emelik, és legalább negyven év munkaviszonyhoz kötik. Eddig átlagosan 57 éves korban mentek nyugdíjba az olaszok, és elegendő volt 35 évnyi járulékfizetés. A kormány szerint 2030-ra tarthatatlan helyzet alakulna ki az országban, változtatások nélkül összeomlana a költségvetés, függetlenül attól, hogy akkor jobb- vagy baloldali kormánya lesz-e Itáliának.

Ami Berlusconi további monumentális ígéreteit illeti, természetesen a munkahelyteremtés terén is valóságos csodát ígér. Lelki szemei előtt egymillió új munkahely jelenik meg. „A munkaerőpiac rugalmasabbá válását elősegítő reformoknak köszönhetően minden korábbinál alacsonyabb, nyolc százalékos lett a munkanélküliség aránya. Egymillió honfitársunk, főleg fiatalok és nők juthatnak majd munkához a következő megbízatásom végéig. Teljes foglalkoztatottságot érünk majd el”.

Arról már elfelejt említést tenni, hogy a szociális- és adópolitikában nem teljesítette korábbi ígéreteit, s a gazdaság terén nyújtott teljesítménye is elmarad a várakozásoktól. Az államháztartási hiány és az ország adósságának mértéke magasabb a Brüsszel által előírtnál.

Berlusconi sajátos stílusában előadott féligazságokkal próbálja meg elkápráztatni a közvéleményt. Igaz, akadt példa olyanra is, amikor a miniszterelnököt egyértelmű hazugságon kapták. Egy tévéshowban például azt állította, soha nem találkozott a „tiszta kezek” akció vezéralakjával, Antonio di Pietróval. Később azonban valahogy kitudódott, hogy 1994-ben egyenesen a belügyi tárcát ajánlotta fel számára.

Megszokták a lódításokat

Persze ezekkel a kis lódításokkal nem foglalkozik senki. Annyira hozzátartozik a hétköznapokhoz az események „félremagyarázása”, hogy efféle „apróságok” fel sem tűnnek senkinek. Mintha már a szeptemberben hetvenedik születésnapját ünneplő „Cavaliere”, a „Lovag” sem lenne képes különbséget tenni a költészet és a valóság között, s ezt a sajátos attitűdjét el is fogadtatta a közvéleménnyel. Itáliában manapság csak a nagy szavak számítanak, ki tud lehengerlőbbet mondani a másiknál.

Romano Prodi szerint a helyzet távolról sem annyira bíztató, ahogyan azt a miniszterelnök láttatja. A balközép koalíció vezetője szerint Berlusconi olyan munkahelyeket teremtett, ahol már néhány hónap után kirúghatják az alkalmazottakat. Prodi szerint egyértelmű, hogy megbuktak a „Lovag” munkaügyi reformjai. A bolognai professzor szerint a megoldást az jelentheti, ha a csökkentik a munkabérhez járuló költségeket. Meglátása szerint ez a gazdaság felélesztéséhez vezetne, s nem azt a „munkaügyi vadnyugatot” idézné elő, mint Berlusconi reformjai. A miniszterelnök élesen bírálta Romano Prodi elképzeléseit, amelyek szerinte minden alapot nélkülöznek, s kijelentései csak „a választási propaganda részei”. Prodi úgy véli, hogy a mérleghamisítást ugyanúgy három éves börtönbüntetésre kell ítélni, mint 2002 előtt. Berlusconit egyebek mellett éppen mérleghamisítással vádolták, ám – nem túl meglepő módon éppen miniszterelnöksége alatt – felmentették.

Prodi közölte azt is, hogy a középbal „Unione” koalíció diadala esetén kivonja az olasz csapatokat Irakból, s véget vet a világ legnagyobb függőhídja, a Messinától Szicíliáig ívelő kolosszus építésének. A becslések szerint hatmilliárd eurót felemésztő beruházásról így vélekedik: „Rendkívül csábító elképzelésekről van szó, de jelenleg fontosabb bajokra kell gyógyírt találnunk”.

Az Unió egyebek mellett azt tervezi, hogy önálló hivatalt hív életre, amely a politikában felmerülő érdekkonfliktusokat orvosolja majd (ez is nyilvánvaló fricska Berlusconinak). Prodi ígéretet tett a lakbérek csökkentésére, ám az üresen hagyott lakásokra nagyobb adót vetne ki. Ugyancsak emelné a tőzsdén szerzett nyereségre kivetett terheket. A Moody”s nem tartja légből kapottnak Prodiék elképzeléseit, a londoni hitelminősítő intézet szerint a pártszövetség halatomra kerülése esetén valóban van esély arra, hogy új lendületet adjanak a gazdaságnak.

Azért a balközép ellenzéknek is akadnak olyan indítványai, amelyek felettébb megosztják a közvéleményt. A kommunisták például azt követelik, hogy mindazok, akik több mint egy ingatlannal rendelkeznek, fizessenek ingatlanadót. Prodi 274 oldalas programjában az együtt élő párok kapcsolatának törvényessé tétele is szerepel, ami ellen többször emelte fel szavát az Olaszországban köztudottan befolyásos katolikus egyház.

Külpolitikában az iraki kérdést kivéve nincsenek jelentősebb különbségek a két formáció között. A balközép koalíció nyilván nagyobb távolságot tart majd Washingtonnal szemben, de aligha állhat Prodiék érdekében, hogy e tekintetben teljesen új utakat keressenek. Berlusconi jó kapcsolatokat ápolt Oroszországgal, illetve Izraellel. Ez utóbbi kapcsán Rutelli megjegyezte: „ugyan kevés jó fűződik a Berlusconi-kormány nevéhez, ám ez mindenképpen azok közé tartozik”.

Az ellenzéki csoportosulás amúgy felettébb sokszínű. Sokáig éppen azzal vádolták az Uniót, hogy túlzottan széthúzó, sok kérdésben képtelen közös nevezőre jutni. Legerősebb pártja a Baloldali Demokraták (DS), amelyet a mérsékelt Piero Fassino irányít. Második legerősebb tömörülése a Francesco Rutelli által vezetett Margherita. (A 2001-es választás idején az óriási Lazio-drukker hírében álló Rutelli állt a balközép koalíció élén.) A koalíció további tagjai: a kereszténydemokrata Udeur, a Zöldek, a kommunista PDCI, valamint az újonnan alakított Rosa nel Pugno („Rózsa az ökölben”). Ez utóbbi a radikálisok és a szocialisták egyvelege.

Egyelőre megjósolhatatlan a választások végkimenetele. A két nagy tömb között túl kicsi a különbség, s kétségtelen tény, hogy Berlusconi példátlan médiaoffenzívája egyáltalán nem hatástalan. Az új választási rendszer egyértelműen a jobboldalnak kedvez: sikerült ugyanis meggyengíteni a hagyományos baloldali fellegvárakat. A közelmúltban elfogadott törvény egyébként sok meglepetést hozhat. Előfordulhat akár az is, hogy a szenátusban a bal-, a képviselőházban pedig a jobboldal szerez többséget.

Rónay Tamás

KERET

Filmben figurázzák ki a kormányfőt

Enrico Deagliót hazájában az olasz Michael Moore-nak nevezik. Néhány napja vetítik ugyanis a Berlusconiról szóló alkotását az olasz mozikban. A film hatalmas politikai viharokat kavarhat, hiszen kevés jó szót veszteget a narcisztikus szokásairól ismert kormányfőre. Deaglio, aki az Il Diario című baloldlai liberális lap főszerkesztője, visszautasít minden a Fahrenheit 9/11 című filmmel kapcsolatos összehasonlítást, mert szerinte az ő műve jóval kevésbé agresszív. „A film úgy mutatja be a Berlusconi-érát korszakot, mintha annak már rég vége szakadt volna”. A RAI egykori munkatársa szerint több olyan részlet derül ki Berlusconiról, amely eddig ismeretlen volt hazája közvéleménye előtt.