Forrás: NépszavaA bori munkaszolgálatos visszaemlékezési alapján messzebbnek gondoltam a várostól a bajai Pandúr szigetet. A Sugovicának nevezett Duna-ág és a Ferenc-csatorna által körülölelt hajdani Kis-Pandúr – mai nevén Petőfi – szigeten több száz munkaszolgálatost tartottak fogva 1944-ben. A jelenleg nagy átalakítás alatt álló bajai főtérrel, a Szentháromság térrel szemben lévő hatalmas szigetnek most is csak egyetlen hídja van. A mai híd mellett, hídszintje alatt mintegy három méterrel volt az akkori, az 1956-os nagy árvíz által elvitt híd, amin a boriak százada is a szigetre ment. Az egykori híd melletti magas platánsor ma is pontosan mutatja a méreteket és az útvonalat.
Az 1943 és 1944 nyarán összesen mintegy 6 000 zsidó és 200 Jehova Tanú, reformadventista és nazarénus munkaszolgálatos került a szerbiai Borba és a környékén felépített lágerekbe. A nehéz körülmények között végzett bányamunka és vasútépítés gyötrelmei után, az oroszok előretörése nyomán, 1944 szeptemberében két lépcsőben indították gyalogmenetben haza a boriakat. A második lépcsőben hazaindulók szerencsések voltak, mert a partizánok felszabadították őket, viszont az első lépcsőben, szeptember 17-én elindulók, a Zomborig és azután Bajáig gyalogolók csak nehezen leírható szenvedéseken mentek keresztül. Az első lépcsőben elinduló mintegy 3 000-3 200 munkaszolgálatosból (muszosból) a vajdasági Cservenkáig a magyar keret fegyvereitől többszáz zsidó, Cservenkán a német SS-katonák golyóitól körülbelül 700 zsidó halt meg. A vérengzés előtt Cservenkáról kétszer 500 fős muszos egységet tereltek tovább Zombor felé, ahonnan szintén gyalogmenetben mentek tovább Mohácsra. A cservenkai vérengzés másnapján (október 8.) a megmaradt zsidókat együtt indították útnak a kisegyházak tagjaiból álló „hívő századdal”, szintén Zombor felé. Itt a hívőket elkülönítették és őket vonattal azonnal Szentkirályszabadjára vitték, míg a zsidókat – továbbra is német felügyelet és kegyetlenkedések mellett – mellékúton Bajára hajtották. Számuk 800 és 1500 között lehetett. A bajai Wozdeczki Anna, korabeli szemtanú leírása szerint csak a Vaskút-Baja között alig 10 kilométeren 9 muszost lőttek tarkón a németek, majd legurították őket az útszéli árokba. Az állandó halálfélelemben menetelők október 11-én délután haladtak át Baja belvárosán. Schlesinger Ávrahám bajai túlélő úgy írt erről később, hogy „az SS-ek ordítozására kiszaladt a nép. Ilyen élőhalott menetet még nem látott a város.” Őt magát pedig a korábbi ismerősei őrültnek nézték, mivel „csontvázak voltak, rongyosak és piszkosak”. A menet átment a vasúti síneken és elérte a város nyugati szélén lévő zsidó temetőt. Schlesinger annyit írt erről, hogy „Cservenka után megértettük, hogy ez mit jelent”.
A zsidó temető ma is egy jól körülhatárolható kis dombtetőn fekszik, a ma is forgalmas út mentén. A rendbehozott főbejárat mellett vezet az út a temető valódi bejárata felé. A zsidókat a temető főkapuján hajthatták be, mert a budapesti Palásti László újságíró, a bori történetét később könyv formájában is megörökítő muszos „egy vasrácsos kapuról” tett említést. A temető melletti úton befelé haladva derül csak ki, hogy itt két zsidó temető van: jobbra a régi, és balra az új. A nagy kiterjedésű, szépen gondozott régi temető gyönyörű sírköveinek tanúsága szerint, a boriak ideérkezésekor már majdnem minden sír állt. Az átellenben lévő, hasonlóan nagy új temetőben azonban még ma is jelentős szabad területek vannak. Ez nem is csoda, hiszen a háború előtt a bajai hitközség adófizetőinek száma 350-360 volt, míg 1946-ban – a szórványban élőket is ideszámítva – mindössze 181. A hiányzók a bajai gettóban, míg a Baját súlytó három deportálás során elvittek Auschwitzban haltak meg. A gettóban meghaltakat itt temették el és néhány sírfelirat tanúsága szerint az Auschwitzban elpusztítottak közül is itt leltek néhányan végső nyugalomra. A folytonosság viszont megszakadt. A bori zsidók csak itt, az új és nem a régi zsidó temetőben lehettek – ahogyan azt Wozdeczki Anna is leírta, – hiszen csak ebben a temetőben férhetett el ennyi ember. Az új temető már zártabb egységet alkot, hiszen távolabb esik a közúttól, attól még a szépen helyreállított zsidó ravatalozó és a temetőőr épülete is elválasztja. A temető most békés és nyugalmas annak ellenére, hogy végéről már a várost elkerülő forgalmas útra látni. Akkor azonban sem elkerülő út nem volt, sem pedig nyugalom nem honolt a temetőben, hiszen a kis híján a cservenkaihoz hasonló tömeges kivégzés színhelyévé vált. Erről a drámai helyzetről a ma Budapesten élő, 85 éves bori túlélő, Mayer Rudolf úgy számolt be nekem, hogy „a helyi magyar katonai parancsnokság nem akart átvenni minket. Azt mondták: „Itt a papíron 3 000 munkaszolgálatos volna. Hol van a többi? Nem vesszük át!” Nem akartak szóba állni ezekkel az SS-ekkel. Amikor az SS-ek távolabb álltak, akkor odamentünk mi a magyar katonákhoz, letérdeltünk és azt mondtuk, hogy „Tessék átvenni minket, mert ezek kivégeznek, megölnek! A többieket is megölték!”” A helyzetre jellemző, hogy Palásti László azt jegyezte fel, hogy a bajai Füredi elindult megkeresni saját nagyapjának, egy fa tövében lévő sírját, mondván, hogyha meg kell halnia, legalább „az ő sírjánál öljék meg”.
A zsidó temetőben halálra készülő zsidók sorsa azonban más fordulatot vett. A más vidéki városokhoz képest a zsidókat jóval nagyobb arányban mentő bajaik ugyanis nem hagyták német kézen a boriakat. A boriakról gyorsan tudomást szerzett – a később a Világ Jámbora kitüntetettje – Bernhart Sándor polgármester is, akinek nevét ma, a zsidó temetőhöz vezető utcát is érintő utca neve is őrzi. A városparancsnok, Manhold alezredes még az esetleges kivégzés előtt odaért a temetőhöz. Kifaggatta a bajai muszosokat. A boriakat kísérő németeknél nem volt írásos parancs, ami megnehezítette a helyzet rendezését. Ezután gyorsan peregtek az események: Maros Tivadar őrnagy megkereste a helyi Wehrmacht parancsnokot, aki a német katonákat a parancsnokságára rendelte. Ezzel egyidőben, a koraesti órákban a bajai magyar katonák vették át a muszosok őrzését. A katonák gulyással és csajkákkal érkeztek. Utóbbira azért is szükség volt mert muszosok addig a sírokon talált vázákból itták a vizet. A helyi Rapcsák Vilmos édesapját is beengedték és odaadhatta fiának a kenyeret és a lekvárt. Az indulás óta eltelt közel egy hónap, de lehet, hogy az egész bori munkaszolgálatuk alatt most először ehettek annyit, amennyi beléjük fért.
A város polgári és katonai vezetése a temetőt több szempontból sem tartotta alkalmasnak a muszosokat őrzésére, és még aznap éjszaka átkísértették őket a Pandúr szigetre. A második világháború után Budapesten, a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság által felvett jegyzőkönyvek tanúsága szerint a német koncentrációs táborokat is megjártak közül többen is beszámoltak a pandúr-szigeti élményeikről.
Kellner Aladár budapesti panziótulajdonos az mondta, hogy a szigeten egy Bánffy nevű hadnagy fogadta őket. Fleischmann György balatonalmádi péksegéd azt jegyzőkönyveztette, hogy megengedték, hogy a szigeten lévő „zsidó weekendházakat feltörjék és a kabinokban szálljanak meg”. Benedek László budapesti hentes elmondása szerint „szereztek egy élő borjút”, ami ő vágott le. Ő mondta azt is, hogy „a polgármester kinyittatta a zsidó lakásokat és onnan adott” nekik ruhaneműt. A budapesti, Noéh Gábor budapesti orvostanhallgató DEGOB jegyzőkönyvében az olvasható, hogy „a legnagyobb megdöbbenéssel és meghatottsággal” fogadta őket a lakosság, hogy „a bajai nem zsidó lakosság élelmet, ruhát hozott”. Mayer Rudolf, aki szintén megjárta a német koncentrációs táborokat, a vele készült interjúban azt mondta, hogy „a bajai magyar katonai parancsnokság és az árkász alakulat katonái lemondtak a napi kenyéradagjukról, hogy tudjanak ételt behozni” nekik. A muszosok olyan éhesek voltak, hogy „sokan ráugrottak az ételre, széjjeltépték”.
A Szegedről október 12-én vagy 13-án, szintén a Pandúr szigetre irányított katonai büntető munkásszázad tagjaitól is élelmet kértek. A sárga karszallagos, büntetett zsidókból, politikai és vallási elítéltekből álló munkaszolgálatos század tagja volt a fegyverfogást elutasító, 66 hónapos börtönre ítélt, nazarénus Hevesi János is. A késsőbb Baján letelepedett, ma 85 éves Hevesi János találkozásunk során elmondta, hogy a bori „zsidók a Sugovica parton, az elkerített csónakgarázsoknál” „a sziget északi, város felőli oldalán, a piaccal szemben voltak”. A boriakat őrző katonák nem engedélyezték a két muszos társaság közötti beszélgetést, de a nazarénus Guttwein Jakab így is felismerte egyikükben a péterrévei zsidó osztálytársát. Az akkor 16 éves bajai Bácskai Sándor – későbbi ciszter szerzetes – bátyjával két alkalommal vitt be élelmet a szigetre. A boriaknak az itt töltött négy nap alatt élelemben biztosan nem lehetett hiányuk.
A munkaszolgálatosok nagy élménye a Duna ivóvize volt. Palásti, az első szigeti nap reggeléről azt írta, hogy „körülöttünk megmozdultak a földön szanaszét fekvő szomjasak. Visszhangzott a szó: a Duna”. Levendel László budapesti orvostanhallgató, a későbbi híres orvos, az 1989-ben megjelent visszaemlékezésében azt írta, hogy „begázoltam a Dunaágba” „teleittam magam Dunavízzel”.
Az emberséges bánásmód, az emberi kapcsolatok, a németet felváltó magyar katonaság, a bőséges élelmezés és Duna vize ellenére többen továbbra is azt hitték, hogy csak a főbelövésük színhelye változott meg: nem a temetőben, hanem a Dunában végeznek velük. Ennek azonban – ismét – éppen az ellenkezője történt: voltak akiket a hozzátartozóik, voltak akiket a halászmesterek szöktettek meg, de volt szervezett szöktetés is. Rapcsák Vilmost saját édesapja hozta ki a szigetről, míg a szigeten nyaralóval rendelkező Jelich Mihály ügyvéd négy, Kellner Imre ottani halász 2-3, egy ismeretlen halász pedig egy muszost mentett ki. Schlesinger Ávrahámot és barátját a szigeten dolgozó „jóakaratú, egyszerű emberek” hozták ki a szigetről. Palástit a helyi bankigazgató szöktette meg kalandos módon. Földes Miklós, akkor szolgálatot teljesítő katona 1982-ben kelt leírása szerint a helyi századparancsnok nyílt parancsot állított ki arról, hogy a boriakat ellátó pékhez, Nievel Jánoshoz muszosokat vigyenek ki dolgozni. Földeséknek „legalább húsz alkalommal, összesen 100-120 embert sikerült” kimenekíteniük és egyben el is bujtatniuk.
A beteg muszosokat – 20-28 főt – a bajai kórházba vitték, ahol már legalább 20, máshonnan megszökött zsidó munkaszolgálatost bujtattak. A boriak között volt Rubovics Imre, a helyi hitközség kántorának a fia is. A Szálasi-puccs napján azonban a kórházat kiürítették és a betegeket elvitték a pécsi katonai kórházba, ahol ismét nem sok hiányzott ahhoz, hogy kivégezzék őket. A bajai kórházba diftériás beteget kísérő Levendel László azonban a fertőző osztállyal együtt ottmaradt Baján. Őt már a szovjet csapatok szabadították fel október 19-én vagy 20-án. Összességében talán 200 bori muszosnak sikerült Baján megszöknie és egyben életben maradnia.
A szökni nem tudó vagy nem akaró muszosokat a Horthy-proklamáció napján, a magyar katonák a lakosság támogatását élvezve kísérték a dunai komphoz, majd a túloldalon nyitott ajtajú marhavagonokban indították el őket az ország belseje felé. Azt mondták nekik, hogy fertőtlenítés után két hét szabadság vár rájuk vagy leszerelik őket. A városparancsnok nemcsak a dombóvári étkeztetésüket ígérte meg előre, de még a bori parancsnokaik elleni eljárás megindítását is. Az első ígérete teljesült, a másik azonban nem, mert közbeszólt a másnapi Szálasi-puccs. Dombóváron „a jó keretet” nyilas keret váltotta fel, a vagonok ajtaját behúzták és ismét szigorú őrizet alá kerültek. Mayer Rudolf úgy beszélt erről, hogy „akkor már nem tudtunk meglógni, míg addig bármikor leugorhattunk volna a vonatról. Az uticél most már Szentkirályszabadja lett, ahol ismét megjelentek a bori magyar keretlegények”. Felvidéki István bajai krónikás 1984-ben megjelent tanulmányában arról írt, hogy a Pandúr szigeten maradt, ott bujkáló bori muszosokat a németek október 17-én reggel összeterelték és sejteni engedi, hogy el is pusztították őket. Leírását azonban más forrás nem támasztja alá.
A Baját megjárt muszosok és a Mohácson áthajtott valamint a Zomborban vasútra tett hívők Szentkirályszabadján találkoztak ismét. Itt további kényszermunka várt rájuk. Különböző időpontokban, de egyaránt innen gyalogoltatták őket tovább Szombathelyre. Sokan kerültek közülük németországi koncentrációs vagy szovjet hadifogoly táborokba.
Csapody Tamás
