Forrás: Heti Válasz. évfolyam . szám,
Égetik a dán, a norvég, a francia zászlókat a muzulmán világban. A zászlóégetés általánosan megszokott véleménynyilvánítási forma az iszlám országok többségében, de az utóbbi években, évtizedekben főként az amerikai és izraeli lobogók váltak a tűz martalékává. A Közel-Keleten és az iszlám világ egyéb területein ezt a két országot tekintik a fő ellenségnek, minden baj forrásának. A muzulmán országok egy része már hosszabb ideje egyre inkább az EU felé fordult az amerikai-izraeli „tengellyel” szemben, hogy ellensúlyozza az egyoldalú amerikai politikai és katonai nyomást. E tendencia azonban most szinte egy csapásra megváltozott, és az iszlám világ igazolva látja azt a sokak által már régóta hangoztatott nézetet, hogy Európában erősen élnek a muzulmánellenes érzelmek. Először még szeptemberben a dán Jyllands-Posten vidéki hetilap közölte a Mohamed prófétát ábrázoló gúnyrajzokat. Olyan lapról van szó, amelyet csak szűk körben olvasnak, példányszáma még országos viszonylatban sem jelentős, külföldön sem terjesztik. Tulajdonképpen a világban azt sem tudták, hogy ilyen sajtótermék egyáltalán létezik. A lap szerkesztőinek azonban tudniuk kellett, hogy a hazájukban élő több százezres muzulmán közösség figyelmét nyilván nem kerüli el a publikáció. Ágy is történt. Az ügy azonnal diplomáciai síkra terelődött, tizenegy iszlám ország Dániában akkreditált nagykövete tiltakozni kívánt Anders Fogh Rasmussen miniszterelnöknél. Ám a dán kabinet feje nem fogadta a nagyköveteket, hivatalos állami bocsánatkérésről pedig hallani sem akart. Érezhető volt, hogy a helyzet könnyen elmérgesedhet. A karikatúrákat nemrég ismét publikálták, ezúttal Norvégiában, egy ugyancsak kis példányszámú protestáns hetilap, a Magazinat oldalain. Az előzmények ismeretében nehéz feltételezni, hogy a lap szerkesztői nem voltak tisztában a várható tiltakozásokkal, bár lehet, hogy globális érzelmi kitörésekre még ők sem számítottak. Szaúd-Arábia és Szíria visszarendelte koppenhágai nagykövetét, és óriási tiltakozási hullám vette kezdetét. Még az sem segített, hogy a botrányt kiváltó dán lap bocsánatot kért a muzulmán világtól a sértő publikációért. A Gázai övezetben a mérsékeltnek tartott Fatah fegyveresei megrohanták az Európai Unió székhelyét, a világ számos pontján rendeztek több tízezer fős tüntetéseket, felgyújtották a skandináv országok nagykövetségeit, a muzulmán világban bojkott alá vették a norvég és dán termékeket. A Közel-Keleten eddig jelentős piaccal rendelkező, tejtermékeket forgalmazó Arla dán-svéd közös vállalat már a bojkott első napján 175 embert volt kénytelen hazaküldeni a kényszerű termelés-visszafogás miatt. A dán Jyske bank elemzője, Claus Brim Jensen szerint hosszú távon tizenegyezer munkahely kerül veszélyben Dániában. A skandináv ország elvesztheti teljes éves exportjának egy százalékát, ami arányaiban talán nem sok, de még így is legalább 1,3 milliárd dolláros kiesést jelenthet. Louis Honore, az Arla szóvivője elkeseredetten mondta: negyven évig tartott, hogy kiépítsék üzleti kapcsolataikat a Közel-Kelettel, és most mindez öt nap alatt semmivé vált. Az események szinte órák alatt játszódtak le. Ezek után érthetetlen, hogy az európai sajtó szinte „gőzhengerszerűen” – legalábbis a muzulmánok így látják – sorozatban jelentette meg az inkriminált karikatúrákat. Olyan jelentős lapok közölték a gúnyrajzokat, mint a francia France Soir, igaz, főszerkesztőjét másnap elbocsátották, a német Die Welt, az olasz La Stampa, a spanyol El Periodico, a holland Volkskrant. A következmények most már előre kiszámíthatók voltak. Az európai média nagy része a sajtószabadságra hivatkozik a karikatúrák közreadását magyarázva, sőt, a Frankfurter Algemeine Zeitung még a bocsánatkéréstől is óv. A lap szerint „az emberek általában hajlanak a bocsánatkérésre ebben az ügyben, de ez aláásná a sajtószabadságot és a művészet autonómiáját”. TÖMEGES BEVÁNDORLÁS A muzulmánok dühe, amely eddig csak a skandináv országok ellen irányult, most totális Európa-ellenes gyűlöletbe csapott át. Nemcsak az iszlám világban voltak ennek egyértelmű jelei, hanem Európában is, ahol már évtizedek óta parázslik a feszültség az egyes országok polgárai és a különböző államokból, más-más okokból és időpontokban bevándorolt iszlám vallású tömegek között. Ezek az ellentétek az utóbbi időben a franciaországi zavargásokban is megnyilvánultak. A hatvanas-hetvenes években az egyre növekvő európai gazdaságnak jól jött az olcsó munkaerő. A bevándorlást segítette, hogy az egyes európai országokban időről időre hatalomra kerülő baloldali-liberális kormányzatok a „te is más vagy, te sem vagy más” jelmondat jegyében támogatták a bevándorlást. Ám kiderült: a bevándorló muzulmánok mégiscsak mások. A betelepülést segítők azzal számoltak, hogy az újonnan jöttek hamar beilleszkednek választott hazájuk társadalmába, de kiderült, ez nem is olyan egyszerű. EU-KÖTELEZETTSÉG Ezzel szemben kiépültek a párhuzamos társadalmak, enklávék, külön vallási és oktatási központok, a bevándorlók nyelvét használó önálló média jött létre. Európa nem tud mit kezdeni a területén élő tizenötmilliós muzulmán tömeggel. Az Európai Unió a Közel-Kelettel kapcsolatban csak nagy késéssel alakította ki politikáját. Az EU és a mediterrán térség külügyminiszterei 1995-ben Barcelonában tartottak tanácskozást, ahol az EU hivatalosan dokumentumba foglalta, hogy „a közösség számára kulcsfontosságú és elsődleges a kapcsolatok megszilárdítása a Földközitenger térségével”. Ettől kezdve vállalt az EU kötelezettséget, hogy aktívan részt vesz a közel-keleti békefolyamatban, pénzügyileg támogatja a térség országainak különböző fejlesztési programjait, illetve társadalmi, kulturális, humanitárius partneri kapcsolatokat épít ki a Közel-Kelet országaival. Az idő egyre szorította az uniót, mivel a 2004-es bővítéssel két mediterrán ország, Málta és Ciprus – igaz, egyiknek a lakossága sem muzulmán vallású – csatlakozott az EU-hoz. Brüsszel Közel-Kelet-politikája egy évtized alatt meghozta gyümölcsét, mert az egyoldalú amerikai-izraeli politikával szemben alternatívát kínált a muzulmán országok számára. Ez még akkor is jelentős, ha hatékonysága Washington politikájától elmaradt. A nem kellő hatékonyság legfőbb oka, hogy a tagállamok nem voltak egységesek a megoldásra váró feladatok megítélésében. Erre a legjobb példa az Amerika vezette Irak elleni támadás, ami megosztotta az európai közösséget. Az ellentétek és ellentmondások ellenére az EU mégiscsak rugalmasabb politikát folytatott a térségben, mint az Egyesült Államok. Az USA például szóba sem akar állni a palesztin választásokon győztes Hamasszal, mert terrorista szervezetnek tartja. Washington kifogásolta, hogy Brüsszel kapcsolatot keresett a Hamasszal, mire az EU székhelyéről azzal válaszoltak, hogy nem tehetnek mást, ha egyszer az unió szerepet vállalt a Gázai övezetben és az egész békefolyamatban, akkor valamilyen együttműködést ki kell alakítani a szervezettel. FIGYELMEZTETÉS Mindez egyáltalán nem váltotta ki Washington tetszését, mert nem felejtették el, hogy az Irak elleni támadás során két legnagyobb európai szövetségesüket, Franciaországot és Németországot nem sikerült csatasorba állítaniuk. Washington két akkori támogatója, Madrid és London pedig terrorcselekmények célpontja lett. És ez bőven elég figyelmeztetés volt az európai kormányoknak, hogy jobb a veszélyes ügyektől távol maradniuk, a dolgokat árnyaltabban kezelniük. Szeptember 11-e után az amerikai politika egyre keményebbé és egyértelműbbé vált. Rice amerikai külügyminiszter tavaly decemberi, négy európai országot érintő körútja előtt újságíróknak kijelentette: mindenkinek választania kell, hogy támogat-e minket ebben a harcban (a terrorizmus ellen), vagy sem. Most merőben új helyzet alakult ki. Az Európai Unió botladozó közel-keleti politikája olyan sebet kapott, amelyet nem fog egyhamar kiheverni. Az amerikai diplomácia megint versenytárs nélkül maradt a térségben. Ugyanakkor nem kerülhető meg az a kérdés, amelyet az al-Arabíja hírtévé egy interjú során tett fel Rasmussen dán miniszterelnöknek: a tavaly szeptemberi publikációt követően miért csak hónapokkal később váltott ki az esemény ilyen világméretű reakciót? A dán kormányfő adós maradt a válasszal. A LEGSZERENCSÉTLENEBB PILLANAT Egy évvel azután, hogy Gyurcsány Ferenc terroristáknak nevezte a szaúdarábiai labdarúgó-válogatott játékosait, ismét feszültté vált Magyarország és az arab, illetve az iszlám világ viszonya. Két országos napilap, a Népszabadság és a Magyar Hírlap is közölte azokat a karikatúrákat, amelyek felháborodást keltettek a muzulmánok körében. A magyar miniszterelnök most lényegesen óvatosabban foglalt állást, mert azt mondta: a sajtószabadság nem terjedhet tovább mások valláshoz, nemzeti hovatartozáshoz, politikai meggyőződéshez fűződő személyiségi jogainál. Gyurcsány Ferenc viszont azt is kijelentette, hogy nem kér bocsánatot. A Berlinben nyilatkozó Sólyom László szintén az egyéni érzékenységeket nevezte a szólásszabadság határának. Az államfő úgy vélekedett, hogy a szólásszabadság mellett ki kell tartani, másrészt a szabadság magában foglalja a felelősséget, ám az nem tartalmazhatja az alapjogok korlátozását, még a terrorizmus elleni harcra hivatkozva sem. Somogyi Ferenc külügyminiszter a dán hírügynökségnek, a Ritzaunak viszont már azt mondta, hogy „egyes muzulmán tényezők” nem megfelelő módon reagáltak a Mohamedet ábrázoló karikatúrákra. A nyilatkozatból kitűnik: a Mohamed-karikatúrák ügye szerencsétlen pillanatban pattant ki. Somogyi szerint éppen akkor, amikor az Európai Unió külügyminiszterei megpróbálják felmérni, hogy a Hamasz mozgalom miként használja ki győzelmét a Palesztin Hatóság területén. A Magyarországi Muszlimok Egyháza és az Iszlám Egyház arra kéri a magyar kormányt, határolódjon el az iszlám vallást és a muszlimokat sértő sajtókampánytól.
