Forrás: ÉS

BÁRON GYÖRGY

Lendületben

Dübörgött a filmszemle bő egy héten át, négyszáz mozgókép vagy tucatnyi vetítőhelyen, követhetetlenül, huszonnégy egész estés film a versenyben, meg még néhány azon kívül, vagy száz kísérleti, kisjátékfilm és dokumentum, bejutni vágyó tömegek tanácstalan toporgása, izgatott suttogások; forró fesztiválhangulat lengte be a pláza sivár, hideg fényű tereit, átfűtöttebb, mint tavaly, s ha magyarázatot próbálunk találni erre, az aligha lelhető föl másban, mint magukban a filmekben, vagyis abban, amiről egy filmfesztiválnak szólnia kell, s ez szólt is. Volt nagy mű egy-kettő, sok jó, kis hibákkal, még több közepes, becsülendő erényekkel, s jó néhány csapnivaló, így van ez rendjén.

Mindent végignézni lehetetlen volt, koncentráljunk ezért most a versenymezőny játékfilmjeire (emlékezetünkben megőrizve néhány parádés rövid- és dokumentumfilmet – adósság a nyári napokra), abból is főként az újakra, elvégre a már bemutatottakról (közülük alighanem Mundruczó Johannája érdemli a legtöbb figyelmet) annak idején részletesen szóltunk.

Van ok ünneplésre, nemcsak a most látott művek okán, hanem azért is, mert az adatok szerint jó évet zárt a magyar film. Az idén érződik először a filmtörvény hatása, amely kedvezményekkel csábítja azokat a megszállottakat, akik minálunk filmbe fektetnek. Tavaly a filmgyártásra fordított összeg jó fele már nem az állami zsebből jött, vagyis formálódóban egy egészségesebb, sokcsatornás finanszírozási rendszer. Ez előbb-utóbb remélhetően leveszi a Magyar Mozgókép Közalapítvány válláról azt a nyomasztó terhet, hogy mindent neki kell finanszíroznia, csak azért, mert magyar nyelven szólal meg, a vászonra vetítik és mozog; vagyis behatóbban tud foglalkozni azzal, ami a föladata volna: az értékek létrehozásával. Ha nem is alacsony, de megfizethető ár a magánbefektetők üdvös megjelenéséért, hogy több a gagyi. Örvendetes, hogy nem csak a két közszolgálati tévé ad (szerény) summát filmkészítésre, hanem – ennél jóval bőségesebbet – a két kereskedelmi főcsatorna is: ám ezért el kell viselnünk, hogy nemcsak az értéket finanszírozzák (jólesően jegyzem meg: azt is), hanem olyan játékfilmeket, amelyek show-műsoraik folytatásai, más eszközökkel. Ha az egyik kereskedelmi nagy adó beszáll Hajdu Szabolcs újabb művébe, korrekt árnak gondolom érte, hogy az év egyik legfoglalkoztatottabb magyar filmszínésznőjévé Görög Zita lesz, bármilyen kínosan is hangzik ez.

A gyors megtérülésre hajtó píárprodukciókat gyorsan elfelejthetjük, különös tekintettel arra, hogy jó részük nem hozta be százezrével a publikumot a mozikba, márpedig ez létrejöttük egyetlen értelme, az utókor tisztelgő főhajtására aligha számíthatnak. Biztató ugyanakkor, hogy több olyan mű is szerepelt a versenyben, amely nem a szappanoperák és valóságsók nézőit célozza meg, hanem igazi mozivígjátékkal próbálkozik, elvégre ennek komoly hagyományai vannak nálunk. Ilyennek gondolom a fiatal Goda Krisztina Csak szex és más semmi, a középgenerációhoz tartozó (tavaly a Porcelánbabával az év meglepetésfilmjét produkáló) Gárdos Péter Az igazi Mikulás, valamint a veterán Bacsó Péter (ő még emlékszik az elveszett hagyományra) De kik azok a Lumnitzer nővérek? című munkáját. Nem hibátlan egyik sem: Godáé kizárólag sémákból építkezik, Gárdosé (szó volt róla e hasábokon) egyenetlen, Bacsóé (később kerül a mozikba) jó tíz-tizenöt percnyi túlsúlytól szenved – mégis, ezek táplálják a reményt, hogy a „közönségfilm” nem feltétlenül azonos a gagyival. Amúgy tavaly a leglátogatottabb magyar film nem könnyű vígjáték volt, hanem Koltai Lajos Auschwitz-drámája, a Sorstalanság. (Most olvasom az amerikai kritikákat: magyar mozgóképről régóta nem írtak ilyen lelkesen – talán Tarról utoljára.)

Az idei filmszemle, mint ezt a zsűri (ezúttal hibátlan ízléssel kiosztott) díjai is mutatják, megint a fiatalokról szólt. Jó ötlet volt külföldieket hívni bírálónak: nemcsak azért, mert így kikerülhető az elvtelen összefonódás vádja (ezt általában a kimaradtak harsogják), azért is, mert a távolból jövők mintha tisztábban látnának: nem csak a fákat, az erdőt is. A külföldi kritikusok által kiosztott Gene Moskovitz-díj minden évben biztosabb fogódzót nyújt ahhoz, mely mű volt értékes, fontos, számíthat nemzetközi fesztiválsikerekre, mint az esetlegesen összeverbuvált honi zsűrik gyakran kiegyenlítési vagy egyéb szempontok alapján megszülető, egyet ide-egyet oda verdiktjei. A mostani zsűri pontosan látta, hogy ami fontos, az a fiataloktól érkezik.

A Mesterek generációjából Bacsó mellett csak Szabó volt jelen, több mint egy évtized után megint magyar filmmel. (A Rokonok ezen a héten a mozikba került, ezért róla bővebben a következő lapszámban.) Még föltűnőbb az utánuk következő úgynevezett „középnemzedék”, a mai ötven-hatvan körüliek hiánya: őket talán csak Gárdos képviselte a mezőnyben. Pedig erős csapat ez, most kéne a legaktívabbnak lenniük. Gothár, Jeles, Grunwalsky, Szomjas, Gazdag, s ide sorolhatjuk a náluk fiatalabb Tarrt is – külföldön az egyik, váratlan nehézségekkel került szembe a másik, a filmes közösség ügyeiben ügyvédkedik a harmadik: van tehát ok, sokféle, a távolmaradásra, ám a hiány így is szembeszökő.

Sokatmondó, hogy e korosztályt két experimentális alkotó képviselte az idén, igaz, ők olyan erővel, hogy beleremegtek a Mammut bowlingpályái: Szemző Tibor és Halász Péter. Szemző filmje, Az élet vendége három művész közös munkája: a zeneszerző-rendező mellett a fotográfus Szaladják „Taikyo” Istváné (neki játékfilmje is pergett a szemlén) és az író-orientalista Sári Lászlóé. Szaladjáknak a Himaláján fölvett töredezett-fakó képei olyasfajta időtlenséget sugallnak, amilyen Forgács Péter vagy Peter Delpeut home-movie-kból összeállított filmkölteményeiből árad. A történet íve a Himalája és Székelyföld között feszül: a világutazó Kőrösi Csoma székely népi mesehős, székely parasztok regélik el az angol királlyal parolázó, a brit uralkodót tibetire megtanító magyar utazó legendáját.

Halász Péter terepasztalon játszatja el, bábokkal és valódi színészekkel, a közelmúlt magyar történelmét: a második világháborút, az ötvenes éveket, majd a forradalmat. Fölépíti gyerekkora világát: a Hermina út-Hősök tere-Liget határolta városrészt, benne a Mozgássérültek Otthonával, a Vakok Intézetével, az Állatkerttel, a Vidám Parkkal és a Széchenyi fürdővel. Papírmasé házai között megelevenedik a magyar história, egyetlen színtérre sűrítve – egyszerre ironikus és lírai ellenfényben. Halász – aki Jelessel együtt az irodalmi értékű narrátorszöveget írta – nem történelmi filmet készített: műve tiszta költészet, a magyar experimentális filmezés mesterdarabja.

Az ugyancsak a középnemzedékhez sorolható, ám Halászékénál fiatalabb évjáratból igazán kellemes meglepetést csak Pacskovszky József okozott, aki szakított eddigi játékfilmjei elegáns-finomkodó elbeszélőmódjával, s Lopott képek címmel leforgatott egy remek humorú opuszt, apró digitkamera lencséjén keresztül mutatva az eseményeket. Látszólag amatőrfilm ez, remegő, kapkodó képekkel, mégis, az egyik legprofibb munka a mezőnyben: következetesen végiggondolt és megkomponált bravurstück, amiben nagy szerepe van a kamerát kezelő Kardos Sándornak, az ismert színészeknek, akik bevállalták ezt a laza játékstílust, és a Pacskovszky Zsolttal közösen jegyzett forgatókönyvnek.

A sikerek és a kudarcok egyaránt azt mutatják, hogy tanácsos író-forgatókönyvírót bevonni a munkába. Külön öröm – s nem elválasztható e nemzedék zajos betörésétől -, hogy elsősorban a fiatal rendezők működnek együtt rendszeresen kortárs írókkal-költőkkel. Bagó Bertalan tökéletesen megformált, elegáns mozifilmet készített Csaplár Vilmos írásából (Vadászat angolokra), a Johanna librettóját Térey János és Harcos Bálint írta, Török Ferenc Garaczi László írásait vitte filmre. A Csodálatos vadállatok, amely a kisfilmes mezőnyben szerepelt, szöges ellentéte annak, amit Töröktől megszoktunk: az eredeti helyszíneket, a nyers, realista külsőket elhagyva stúdióba vonult, hogy színpadszerű, mesterséges helyszíneken és fényekben mesélje el Garaczi családi történetét, kifordítva, idézőjelbe téve a tévéjátékok szegényes-kimódolt filmnyelvét. Garaczi neve egyébként egy másik filmben is feltűnik, a pályakezdő Nemes Gyula Egyetleneim című opuszában, ám azon nem sok nyomot hagy, alighanem azért, mert író mellé rendező is szükségeltetne.

Három fontos, tehetséges film, még mindig a fiataloktól: Szaladják István, Kocsis Ági és Hajdu Szabolcs munkája. Szaladjákról megrendítően szép rövidfilmje, az Aranymadár óta tudjuk, hogy nemzedékének nemcsak az egyik legjobb operatőre, hanem ihletett rendezője is. Első nagyjátékfilmje, a Madárszabadító, felhő, szél konokul következetes munka. Története alig több néhány mondatos példázatnál: a jelentést Gózon Francisco tágas, levegős totáljai, hosszú, méltóságteljes gépmozgásai hordozzák. Tarkovszkij jut róla eszünkbe, s nemcsak a mese tárgya, az áldozathozatal okán, hanem a lassú, meditatív elbeszélőmód miatt is, amelyben orosz színészek orosz nyelven mesélik el a fiú és az atya történetét.

Az idei szemle igazi fölfedezése az elsőfilmes (rövid darabokkal már bizonyított) Kocsis Ágnes Tiszta levegője. Kocsis rendkívül erős formai fegyelemmel, már-már bressoni vagy kaurismakis visszafogottsággal meséli el történetét. Olyan mű ez, amelynek monoton, kopogó stílusa könyörtelenül maga alá gyűri a nézőt, s ez igen komoly tehetségre vall. Ám a puritán történet, a redukált nyelv feszesebb dramaturgiai szerkezetet igényelne: néhány fölösleges mellékszáltól, elkalandozástól megszabadulva a csaknem kétórás opusz hatásosabb, meggyőzőbb lenne.

Az új törekvések zászlóshajója még mindig a volt Simó-osztály (s mellettük a később végzett Mundruczó, a kívülről jött Fliegauf). Az ő történetük most arról szól, a hangos berobbanás után merre fordul a pályájuk, beváltják-e az indulásukkal keltett reményeket. E csapat két kiemelkedő alkotója Hajdu Szabolcs és Pálfi György: harmadik játékfilmjét készítette el Hajdu, a másodikat Pálfi. Mást, mint eddig, mindkettő: Hajdu a Macerás ügyek és a Tamara személyes-lírai világából kilépve „külső” történetet mesél el; míg Pálfi a méltán sikeres, ám folytathatatlan Hukkle után vérfagyasztó történelmi groteszk-horrorral lepett meg.

Hajdu előző két játékfilmje csekélyebb figyelmet keltett, mint amit megérdemelt; őt nem kényeztették el a nemzetközi fesztiválok. Kis költségvetésű, barátokkal-családdal leforgatott, személyes művek voltak azok, finoman cizelláltak, humorral és szeretettel átszőve. Új játékfilmje, Fehér tenyér Hajdu tornász bátyjáról szól, itthoni gyerekkoráról, majd kanadai edzősködéséről, világbajnok tanítványáról-riválisáról, végül visszavonulásáról gyermekkora színterére, a cirkusz világába. Hajdu ezúttal is fölényes biztonsággal mesél, gördülékenyebben, mint korábbi munkáiban. Ám, amit nyerünk a réven, elveszítjük a vámon: a mű első része lassan indul, a kezdő bő negyven perc csak fölvezetés a kanadai részhez, hősünk és tanítványa történetéhez. Kevés idő marad így a két tornász viszonyának kidolgozására: a szükségesnél kevesebbet tudunk meg motivációikról, kapcsolatukról, arról, hogy mit miért tesznek. Hajdu a bravúrosan megoldott fináléra koncentrál, amelyet a lendületesen öszszevágott, feszült nagyjelenet után kurtán-furcsán fejez be, tanácstalanságban hagyva a nézőt. Mindezt azért érdemes megemlíteni, mert Hajdu Szabolcs nagyon magasra tette a mércét, tőle hibátlan dolgozat fogadható csak el, még ha szigorú iskolamesterként tudjuk is, hogy ez nem mindig megy.

Pálfinak második játékfilmjével, a Taxidermiával sikerült meg- (talán túl-) ugrania azt a magasságot, amelyet a Hukkléval átvitt. A néma Hukkle után a Taxidermia beszélő film. Három nemzedék történetét meséli el, nagyapáét, apáét, fiúét, három csúnya halállal végződő életsorsot. Az első – de Sade Justine-jára emlékeztetően – a szex köre, a második az evésé-ürítésé, a harmadik a halálé. Történelmi horror ez, csak erős idegzetűeknek – bár azokat, akik John Watersen, Peter Greenawayen edződtek, aligha sokkolja. Nem is volna szerencsés, ha a filmről szóló közbeszédet eluralná a szörnyűségek fölemlegetése, mert a Taxidermia több botrányfilmnél. Arról szól, amiből vagyunk: az anyagról. Nemi szervekről, belekről, húsról, bőrről, zsírról, csontokról, evésről, hányásról, ürítésről, maszturbálásról és kúrásról. Meg arról is, ami több a múlékony-érzékeny anyagnál: vágyról, ambícióról, szerelemről, féltékenységről, gyűlöletről, szeszélyesen változó történelmi helyzetekben, kiszolgáltatottan a kintnek és a bentnek, a rettentő körülményeknek és az esendő testnek. Parti Nagy Lajos szövegeinek finom iróniája az erős képek fényében lidérces hahotába csap át: a műből „görcsös szépség” sugárzik, ahogy a szürrealisták azt megálmodták.

Buñuel alighanem imádná a Taxidermiát: a gyerekévé fogadná, s lázas manifesztációkban zengené dicsőségét.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 06. szám