Forrás: ÉS

KONRÁD GYÖRGY

Képek Halász Péterről

Ülök a szobámban, körülöttem vagy harmincan, a rézberakásos empire asztal alatt két lény kucorog, zsíros kenyeret kennek-esznek, valami fényforrás világítja át mellőlük a földig érő asztalterítőt, földön ülő gyerekeim is kíváncsiskodnak, hogy miért bújt be az a kettő az asztal alá.

„Dorka, miért?”, kérdezi Miklós, akit a világ rejtélyei felől a nővére, Dorka szokott felvilágosítani. „Zsíros kenyeret enni.” Magyarázatként enynyi legyen elég. Miklós többet akar: a konyhában is lehet zsíros kenyeret enni. Nagy, fekete szőrzetei közepén Halász Péter, ókori zsidó tanítómester a közönség körében ül és vigyorog. Megrendezte a játékot.

A másikat is New Yorkban, a huszonharmadik utcában, három házzal a Chelsea hotel mellett. A lejtős nézőtéren tétovázok, hogy mit nézzek: a színpad hátterében a kirakatüvegen át az utcát, ahol egy magas fekete kukucskál be, és ő is vigyorog, ugyanis a színpadon egy szörnyen kövér nő álldogál és lamentál pucéron, boszorkánynak állítja magát, a színpad mélyén féloldalt az utca felé fordulva nagy, fekete szőrzetei közepén Halász Péter manhattani zsidó tanítómester vigyorog. Nem az ő férfiasságába fog a lánya revolverrel belelőni, hanem a Bálint Pistiébe, méghozzá az ő lánya, ahogy illik.

Az a nekem igen tetszetős mosoly mindenütt, amikor előregörnyedve megy a Rákóczi úton, hátán a kislányával, Ráchellel, illetőleg Galuskával.

Vagy a szobájában a padlástérben, ahol egy művet vizionál, a New York Postból kivenni minden nap egy kőkemény bűnesetet. Megírni nyomban, hogyan is történhetett, és este már eljátszani, és holnap is, de már a holnapi bűnt, holnapután a holnaputánit.

Cora közben a bilin ül, és kikakálta magát. Szeretne felállni. Péter még széles karlendülettel magyarázza a művet, Cora türelmetlen, Péter megígéri, hogy nemsokára kitörli a fenekét, Cora szkeptikus. Francba az ilyen látogatóval!

Ennek a hol kopasz, hol bozontos férfiúnak sok olyasmi jut az eszébe, ami másnak nem.

Most tettem le a kagylót, Halász Péter megkért, hogy írjak róla nekrológot, és olvassam fel a Műcsarnokban, miközben ő egy ravatalon koporsóban, betakarva fekszik.

Koncepciója szerint nem sok idővel ezután valóban meg fog halni, de azt a kis eulógiát még a nagy folyó innenső oldalán meghallgatja.

Eszem ágában sincs arra biztatni téged, hogy ülj fel a koporsódban, és nyisd ki a szemed, hogy látva lásd, mint kanyarítok nagy kört az alkalomhoz illő fekete kalapommal előtted, ezzel fejezve ki meghajlásos tiszteletemet irántad.

A nagy színházmester körül koncentrikus körökben terjed a színház.

Lehet a színpadra is mindenféle köznapi limlomot felhurcolni, de azt is lehet mondani, és ez a kijelentés semmiféle cipekedést nem igényel, hogy az a hely a színpad, amelyen a lábunk tapod. Az a színpad, ahol vagy. Az ágyad, amelyen fekszel, a ravatal, amelyen fekszel.

Vicces, mondaná az egyik gyerekem, nem vicces, mondaná a másik elszomorodva.

Való igaz, ez a sok ember, akiknek a körében megfordultál, mind eljátszotta a szerepét, ahogy illik, a te szemedben.

Ennyi volt. Elég volt? Ennyi volt. Van, amiből a kevés is sok.

Abból például, hogy fogja magát, és kidobja az édeslányát az ablakon, a negyedikről. Csak úgy! És másnap is. Harmadnap is.

Galuska pedig tűkön ül, várja a percet, amikor ő jön, és a nevető szemű papa jön, magasba kapja, emeli, és aztán kiejti az ablakon, amelyen kívül kitárt karral áll a mama, és elkapja Galuska kisasszonyt.

Abban a házban élnek, ahol játszanak, és az egész társulat egy család.

Ülhet a nép, színjátszók, barátok és kíváncsiak a publikumból, szanaszét a nagy közös lakószobában, ahol üstben fő a leves, anyák halásszák ki a tumultusból a gyerekeiket, s viszik lefektetni őket.

A sokaság előbb-utóbb eloszlik, de már reggel újra van, aki odaül a jó helyekre. Letelepedhetsz egy csendes francia mellett, aki metronómpontossággal ingatja jobbra-balra a jobb lába meglepően hosszú nagyujját, és ezt nemcsak műveli, de nézi is. Én is nézem. Péter is nézi. Megnyugtató az ilyen szabályos mozgás, viszi a hátán az időt.

Nem muszáj beszélni. Semmit sem muszáj. Lehet egy szót sem szólni az idelátogató és szerényen érdeklődő, neves színházi kritikushoz. Annak a másik szamárnak sem kell mondani semmit sem, aki később tűzoltók után kiáltoz az avantgárd hetilapban közölt cikkében.

A lányok mindennap felmossák a házat, és ruháskosárban hozzák az ennivalót, mindenki dolgozik, vagy nyög, vagy sörözik, vagy füstöl, este meg játszik, aztán holnap megint ugyanazok a nagy szobában. Milyenek voltunk? Mennyi a kassza? Abból utal Anna kinek-kinek finoman mérlegelt szükségletek szerint.

Mindennap betoppanhat egy vendég Budapestről, ha elvergődött New Yorkig, akkor felbukkan ebben a szobában. Péter kellemes házigazda, semmi túlzás, tartózkodás, figyelem, társalgókészség.

A vécéfülkéknek nincs ajtajuk, a tushoz létrán kell a pincébe leereszkedni, hallod fölötted az úttesten dübörögni a nagy teherautókat.

Az is színház, ahogy kinézel az ablakon. De mert abból a helyiségből, ahol én alhattam, nem nyílott ablak, jön Halász Péter tudós mosollyal meg egy fűrésszel, kopogtatja a falat, és láss csodát, jókora ablakot vág rajta. A fekete-arany plasztikfolytonosság megszakad, egy korábbi melegbár labirintusa félig-meddig visszavedlik polgári lakássá.

Esténként mi okosabbat tehetne a vendég, mint hogy részt vesz a ház életében, krumplit pucol, mondatot igazgat, lemegy a nézőtérre, és mindig mást figyel meg, mert most éppen az történt, hogy a színpadra beállított televízió képernyőjén borzalmas katasztrófa látható, tűzvészben hajolnak meg az égre törő tornyok.

Van ugyanis a járdán egy hokedli, azon egy láda, abban festett viaszépületek, amelyek egy kis tüzecskétől megolvadnak, meg egy kis kamera, amely belülről és alulról lát, a járókelők meg azt nézegetik felülről.

Sok minden történik a huszonharmadik utcában, amióta a Chelsea hotel mellé beköltözött egy magyar avantgárd színtársulat, kommuna, mondhatnánk, akiknek nincs kollektív szerződésük, de lehet Annától egy plasztiküveg sörre valót kikuncsorogni.

Kapja meg Petya a magáét, sörözhessen a parkban, de ne igyon túl sokat, és maradjon annyi, amennyi a kicsiknek kell.

Az innenső járdán fehér szmokingban Péter, a túlsó járdán ugyancsak fehér szmokingban Pisti, mereven kinyújtva karjukat pisztolyt szegeznek egymásra.

Szörnyű tűzpárbaj ígérkezik, durrognak a vaktöltények, rendőrautó jön varázsütésre, Péter és Pisti széttárt karral dőlnek a rendőrkocsira. Ezek a nagy bajuszú, coltos férfiak nem gondolják, hogy a színházat ki kellene terjeszteni az utcára.

A kelet-európai szabadságvágy olykor illúziókba csapott át.

Hullámok jönnek, hullámok mennek, ami Budapesten működött, az a Manhattanben darab idő múltán már nem működött.

Ha nem kommuna, akkor Halász Péter számos megnyilvánulásában, egyetlen és páratlan személyiség, nagy kezdeményező.

Valóban mások voltunk, de nekem ez az ember mindig tetszett, akármit művelt, akármit eszelt ki, mert minden cselekedetét bekeríti egy nagy mosoly, csirkefogós bizonyára, unaloműző is, és kétségbevonhatatlanul helybenhagyó is. Életismeret volt benne. Ez nem tud hülye lenni, okos hülyeségre sem hajlamos, megismeri a hamisítványt.

Örültem a létezésének, Halász Péter hunyorításai mindig jól jöttek.

(Elhangzott 2006. február 6-án, a Műcsarnokban)

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 06. szám