Forrás: Magyar Hírlap

Sztankay István Kossuth-díjas színész kedden lesz hetvenéves. Sokat játszik a József Attila Színházban, ahová régóta köti a szerződése

– Édesapja lelkész volt, állítólag hasonló hangja volt, mint önnek…

– Neki jobb hangja volt; ő az eredeti, én vagyok a másolat.

– Miben volt jobb?

– Gyönyörű volt az énekhangja. Nyolcan voltunk testvérek, én vagyok az utolsó gyerek. Öt testvérem korán meghalt, hármat felneveltek. Vallásos, de nem bigott nevelésben részesültem. Apám remek szónok volt, tetszett, hogy annyira szuggesztíven beszélt.

– Már-már előadóművész volt?

– Nemhiába mondják a színészekről, hogy Thália papjai. Az istentiszteletben is vannak színjátékelemek.

– Nem akart pap lenni?

– Gyerekkoromban sokat ministráltam.

– Eljátszotta netán otthon, hogy pap?

– Volt kis kelyhem, füstölőm, játszottam velük, és közben játszottam a gondolattal, hogy lelkész leszek. Aztán elvittek cirkuszba, később moziba, majd színházba. Először a zenebohóc bája, tragikomikuma, kedvessége babonázott meg. A cirkusz után a színház felé orientálódtam, Shakespeare-t kezdtem olvasni, az Operettszínházban pedig elbűvölt Latabár Kálmán.

– Otthon ezt nem fogták föl úgy, hogy elfajzott a gyerek?

– Nem. Volt elég bajuk. Apám mint világi lelkész, mint görög katolikus a legrosszabb társadalmi kategóriának számított. Megtűrten, a fal mellett jártunk. Apám azt mondta: „Édes fiam, ne dicsekedj velem sehol, de ha kérdezik, ne tagadj azért le.” Szóval a származásom nem volt jó ajánlólevél. Ha nem jön 1956, éppen akkor, amikor húszéves voltam, máshogy alakul az életem. A forradalom után, „57-ben fölvettek a főiskolára különböző származású embereket, többek közt engem is. Már korábban is próbálkoztam, 1955-ben, 1956-ban.

– Politikai okok miatt nem vették fel, vagy nem tartották hősalkatnak?

– Lehet, hogy nem is tetszettem nekik.

– De járt Makay Margithoz, Rózsahegyi Kálmánhoz is színészetet tanulni.

– Hofival, Sas Józsival, Mécs Karcsival együtt. Kálmán bácsi rendkívül egyszerűen, tőmondatokkal tudta megvilágítani, mi a jó és mi a rossz. Nála is levizsgáztam egy előadásban, a partnerem Kertész Lilla volt, aki ma előadóművész. De a főiskola volt a nagy ajándék. Nagyszerű tanáraim voltak. Pártos Géza osztályába kerültem. Tanított Ádám Ottó, Sulyok Mária, Básti Lajos, Ungvári László is. Hegedűs Géza olyan izgalmasan tudott beszélni a görög drámákról, mintha pengős regények lennének. Pártos Géza pedig külön-külön, személyre szabottan, mindenkinek a színészi fantáziáját nyitotta meg. Megmutatta például, hogyan kell bevonni egy kelléket, mondjuk pogácsát vagy női cipőt egy szituációba, beszélgetésbe. Hogyan kell egy nő kesztyűjét, tányérját annyi áhítattal, érzékiséggel megfogni, hogy szinte udvarlással érjen fel. Nem elég csak mondani a szöveget, hiszen a mögött rengeteg rejtett érzés van. Szeretet, szerelem, gyűlölet, közömbösség. Pártos nagy mestere volt annak, hogyan adjunk elő telítetten, érzéssel szöveget. Ádám Ottó is meghatározó személyiség volt az életemben. A Nemzeti Színházban játszottam tizenegy évig. Soha nem jöttem volna el, ha ő nem mondja azt, hogy a Madách Színházban lett igazgató, és menjek át, ha akarok, szívesen lát. Nem ígért konkrét szerepeket. Úgy éreztem, azért hív, mert érdekes vagyok neki, engem pedig izgatott, milyen színházat csinál.

– Akadt gondja a termetével, hogy nem szabályos alkat: alacsony, tömzsi?

– Hát hogyne. Százhetven centi voltam, ma talán már annyi se vagyok. Soha nem gondoltam arra, hogy ezzel az alkattal eljátszhatom Rómeót.

– Akart volna százkilencven centis, szép szál legény lenni?

– Biztosan gondoltam arra, hogy jó lenne magasabbnak lenni. De az adottságaimmal kellett boldogulnom.

– Aztán csak eljátszotta Rómeót.

– Major Tamás úgy gondolta, játsszam el Törőcsik Mari partnereként.

– Félig-meddig bukás volt az előadás.

– Hát igen.

– Major lehántotta a darabra rakódott édeskés mázt, elvette a nézőktől a szép Verona látványát, szürke dobozokat rakosgattak a színpadon díszletelemekként.

– Igen. Egy kietlen rendőrállamban játszottuk a történetet, zord rendőrök jöttek gumibottal.

– Voltak, akik lelkesedtek a koncepcióért, de sokan felháborodtak, hogy megfosztották őket a pacsirtadalos Veronától. Hogyan élték meg ezt játék közben?

– Éreztük, hogy a nézők nagy, romantikus történetet várnak, virágokkal, girlandokkal. Kaptak egy lecsupaszított színpadot. De legalább olyan hőfokon kellett játszani, mintha tele lett volna virágoskerttel a színpad. Ma már gyakori a hasonló rendezés. A világ is arról szól – ahogy Karinthy Frigyes ezt gyönyörűen meg is írta a Cirkusz című novellában -, hogy hiába van valakinek a lelkében egy dallam, ha csak egyszerűen elénekli, nem érdekli az embereket. Ha viszont fölmászik a kupolába, és már inog vele a kötél, életveszélyben van, holtsápadt mindenki, akkor előveheti az addig elrejtett hegedűt, és elkezdheti azt a dallamot, ami egész életében szorította a lelkét, a szívét. Ekkor már meghallgatják.

– Tehát ha kunsztokat csinál, jelképesen bukfencet vet, akkor figyelnek a színészetére?

– Ha már mindenki rám figyel, mindenki feszült attól, amit csinálok, egyszer csak elmondhatok három olyan mondatot, amelyért esetleg érdemes volt a pályára jönnöm.

– Ez a Madách Színházban valószínűleg még nem volt így. Sütő András Csillag a máglyán című darabjában Kálvin János alakja emblematikus szerepévé vált. Politikai szempontból is erős volt a produkció. Akkoriban nem kellett kunsztokat csinálni a színpadon.

– Az kemény előadás volt. Sok mindent el kellett játszanom előtte, hogy a hitújító Kálvint jól adhassam. Az előadás arról szólt, hogy ki kell lépni a szokványos, megrögzött dolgokból, és újabbakat kell teremteni. De vannak olyan értékek, amelyek általánosak, el kell őket fogadni. Ilyen például a három fő vallás, a keresztény, a zsidó és az iszlám.

– Szintén emblematikus szerepe George a Jövőre veled ugyanitt című bulvárvígjátékban, csaknem ötszázszor játszotta. Ez már maga a „bukfencezés”, de jól állnak önnek az ilyen bohóságok.

– Tényleg négyszázkilencven-valahányszor játszottuk. De ezzel nem ért véget a sikerszéria, Schütz Ila szerepét Kiss Mari, az enyémet Lesznek Tibor vette át. Majd Szirtes Tamás rendező kitalálta, hogy amikor még a darab szerint fiatal a pár, azt játsszák ők, majd idősebbekként, a második felvonásban bejöttünk Ilával mi.

– És állandó színpadi pár lettek Schütz Ilával.

– Valósággal összeboronáltak bennünket. Rengeteget játszottunk együtt, szinte naponta találkoztunk. Fájó erről beszélni, mert Ila sajnos úgy döntött, kilép az életből.

– Miért ment át a József Attila Színházba?

– Mert Ádám Ottó nyugdíjba vonult. Átadta a Madách Színházat. Jöttek sorra a musicalbemutatók. A Madách Színházból lassacskán elszerződtek a prózai színészek. Amikor Léner Péter, akit régóta ismerek, igazgató lett a József Attila Színházban, szólt, nincs-e kedvem odaszerződni. Tizenhat éve odaszegődtem.

– Illik önhöz a József Attila Színház?

– Remek szerepeket játszottam, kitűnő rendezőkkel és nagyszerű társulattal. Vendégként még előfordulok itt-ott, de már befordultam egy sarkon, és kicsit ködös utcát látok, nem tudom, mi a vége.

– A lánya, Sztankay Orsolya személyében van utódja a pályán.

– Imádom a lányomat, most Pécsett játszik. A fiam, Ádám, újságíró. Nagyon drukkolok nekik, mert borzasztóan akarnak valamit, nem csak tengenek-lengenek.

– És van még, amit ön akar?

– Én már mit akarhatok? Öreg színész még nem voltam. Most ez a korszak következik, akár kis, néhány mondatos szerepekkel.

Pályakép

Sztankay István 1936-ban született Budapesten. A miskolci színház, a Nemzeti, a Madách tagja volt, hosszú ideje a József Attila Színházban játszik. Fontosabb szerepei: Arturo Ui, Rómeó, Viktor, Agárdi Péter, Sebők Zoltán, George, Kálvin János, Kohlhaas Mihály, Prozorov, Orsino, Szellemfi, Svejk, Corbaccio, Fekete Salamon, Sztálin. Fontosabb filmjei: Hattyúdal, Húsz óra, A hamis Izabella, Bors (tévé), Ismeri a szandi-mandit?, Csillag a máglyán, Retúr.

Bóta Gábor