Forrás: ÉS

BUDA PÉTER

Hamasz

(félhold)fényes győzelem

A palesztin választásokon bekövetkezett politikai földcsuszamlás új korszak bekövetkeztét jelzi a közel-keleti válság alakulásában. Az elemzők legalábbis ezt állítják, s minden bizonynyal van is ebben igazság. Kérdés, hogy tudják-e, tudjuk-e, miben áll e fordulat lényege. Félő, hogy a Hamasz iszlamista mozgalom győzelmét megjósolni nem képes szakértők a jövő mérlegelésénél sem veszik figyelembe a térség vallási, jelesül iszlamista trendjének azon sajátosságait, melyek tudatosítása alapján talán a választások eredményének előrevetítése is pontosabb eredményt produkált volna. Mindenesetre tanulságos, hogy a világ egyik leghíresebb és legmisztikusabb titkosszolgálatával és biztonsági apparátusával rendelkező Izraelben a mérvadó szakértők és nyilatkozók nem voltak képesek a Hamasz győzelmét megjósolni. A közvetlenül a palesztin választások előtt sorra került herzlijai konferencián, ahol az izraeli politikai, titkosszolgálati, biztonsági és tudományos elit jön össze minden évben, a legmértékadóbb hírszerző illetékesek sem számoltak Hamasz-győzelemmel. Az izraeli belbiztonsági szolgálat, a Sin Bet korábbi igazgatóinak tanácsosa saját szavai szerint az „idősebb Cato” módjára próbálta figyelmeztetni a politikai és biztonsági establishmentet a szemléletváltás szükségességére. Matti Steinberg – ahogy az a Haárec című izraeli napilapban a választások után látott napvilágot írásból kiderül – a palesztin-izraeli konfliktust szélesebb horizonton vizsgálva ismerte fel, hogy a Hamasz növekvő népszerűsége, túl a fennálló rezsimmel szembeni elégedetlenségen, az iszlamista mozgalmak sajátosságait és dinamizmusát rejti magában.

*

Egy konfliktus vallási dimenzióinak, adott esetben az ún. iszlám újjászületésnek és az iszlamista mozgalmak anatómiájának vizsgálata az alapvetően szekuláris – és érthetően leginkább biztonsági szempontok által meghatározott – döntéshozó elit köreiben, úgy tűnik, nem tartozott a prioritások közé. Márpedig a Hamasz által megtett út sajátosságainak, dinamizmusának elemzése, és az iszlamista mozgalmakkal való analógiák vizsgálata sok mindenben módosíthatta volna a várható eredménnyel kapcsolatos képet. A mozgalom alulról való építkezése, beépülés a palesztin szociális és oktatási – és természetesen vallási – rendszerbe, az iszlamista csoportok, így elsődlegesen az egyiptomi fogantatású Muszlim Testvériség (al-Ihván al-Muszlimún) és a pakisztáni Iszlám Társaság (Dzsamaat-i Iszlámí) által kitaposott ösvényt járta végig. Egyfelől tehát a Hamasz gyökerei ily módon a társadalmi rétegek szempontjából rendkívül mélyre nyúltak, másfelől pedig a súlyos humanitárius katasztrófa élén egyensúlyozó palesztin tömegek bizalmát éppen a legkritikusabb vonatkozásban tudta megtalálni és elnyerni. Noha a Hamasz először a palesztin társadalom „underclass” rétegének és a menekülttáborok tömegmegmozdulásokra, erőszakos fellépésekre leginkább kapható, elkeseredett népességének támogatását tudta megszerezni, várható volt, hogy ezzel párhuzamosan elkezdődik az értelmiségi holdudvar kiszélesítése is. Itt legalább olyan fontos szerepet játszott az iszlamizmus felélesztése, mint a szegényebb rétegek vonatkozásában. Az iszlamista mozgalmak elindítása fölött – legyenek azok „forradalmi”, „hagyományos” vagy „modern” típusúak (Mir Zohair Huszain) – minden esetben tekintélyes értelmiségi réteg bábáskodott. Távolról sem igaz tehát az a közkeletű sztereotípia, mely szerint a mozgalmakat pusztán a lecsúszott tömegek szociális és politikai elégedetlensége tartja fenn (noha tömegbázisukat kétségkívül ők alkotják). Mindennek a Hamasz részéről a jövőben követendő stratégia megértése szempontjából különös jelentősége van. Az értelmiségiek Hamasz választási listán való felvonultatása, illetve az általuk több esetben is képviselt, a korábbinál mérsékeltebb hangnem sokakban azt a meggyőződést hívta elő, hogy a mozgalom a politika tényleges szereplőjévé válva fokozatosan feladja iszlamista jellegét. Az iszlamista mozgalmak történetét vizsgálva azonban ez a fajta „mérséklődés” nem meglepő. A Hamasz szellemi atyjának tekintett, egyiptomi Muszlim Testvériség mozgalom irányítói komoly belső kritikák – és a kudarcok – eredményeként ismerték fel, hogy egyik napról a másikra, államcsíny vagy forradalom útján képtelenség azt a társadalmi bázist megteremteni, amelynek segítségével a „totális iszlám állam” koncepciójának érvényt lehet szerezni. A felismerés szerint a mozgalomnak el kell érnie, hogy a politikai mechanizmusok szabályait alkalmazva kerülhessen a hatalom közelébe, s következetes, a társadalmi intézményrendszer strukturális szintjén megjelenő tevékenységgel érje el azt, hogy az iszlamista állam mintegy tömegigénnyé váljon. Ez ugyan kétségkívül hosszabb távú stratégiát jelent, azonban tartósabb eredményt is hozhat. A cél pedig a totális iszlám: „Az iszlamista csoportok egy központi doktrína, mégpedig a „totális iszlám” doktrínájának megvalósítása céljából jöttek létre, egy olyan iszlám megvalósítása érdekében, mely felöleli a gondolkodást, a vallást, az etikát, a gazdaságot, a politikát, a képzőművészetet, az irodalmat és az emberi élet minden aspektusát, hogy azt egy sajátos jeggyel lássák el”, idézi a neves arab kutató, Fouad Zakarijja Mítosz és valóság az iszlám mozgalomban című munkájában Ahmad Abd ar-Rahmánt.

*

Mindezeknek megfelelően komolyan számolni kell azzal, hogy a Hamasz által a választások előtt tanúsított bizonyos fokú visszafogottság pusztán taktikai eszköz volt annak érdekében, hogy a nemzetközi közösség ne ellenezze a mozgalom indulását a választásokon (ezt ugye el is érték), illetve, hogy a szekularizáltabb palesztin társadalom azon rétegeit se riasszák el, mely szívesen váltotta volna le a Fatahot, de idegenkedik egy totális iszlám állam gondolatától. A Hamasz kompromisszumokra való fogékonysága sokakat megtéveszthet. Az iszlám „harcmodorban” járatlan megfigyelő ugyanis ezt a modern, szekuláris politikai manőverezés általános szabályai szerint azzal magyarázza, hogy hatalomba kerülve mindenki feladja hangzatos választási ígéreteit, és mérséklődik. Azonban az iszlámban Mohamed óta alkalmazott és közismert intézmény az ún. hudna (határozott ideig tartó tűzszünet), melynek célja a saját erők felfejlesztése, konszolidálása. (Ne felejtsük el, hogy a Védelmi Pajzs fedőnevű hadművelet során az izraeli hadsereg 2001-2002-től kezdve gyakorlatilag szétverte a Hamasz infrastruktúráját!) A határozatlan ideig tartó tűzszünet szintén bevett intézményét pedig az iszlám tanítás szerint bármelyik pillanatban fel lehet bontani, ha a „muszlim nép érdekei úgy kívánják”. Erre a háttérre helyezve a Hamasz damaszkuszi száműzetésben élő vezetőjének, Khaled Masaalnak minapi kijelentetését – mely szerint az iszlamista mozgalom be kívánja tartani a Palesztin Hatóság és Izrael között köttetett megállapodásokat, „mindaddig, míg azok a palesztin nép érdekeit szolgálják” -, láthatjuk, már nem annyira egy választási kampányígéret visszavonásának esetével, hanem egy tudatos iszlamista taktikával állunk szemben.

Ugyanez, a fentebb már említett taktikai módszerváltás világlik ki a mozgalom egyik vezetőjének, Sejh Mohammed Abu Tirnek a szavaiból is, aki visszavonhatatlanul leszögezte, hogy az új kormány a saríát, vagyis az iszlám törvénykezést fogja bevezetni, módosítani fogja a palesztin oktatási rendszert, melynek keretében egy kifejezetten iszlamista tantervet kíván meghonosítani, illetve szakítani kíván a koedukált oktatással is. Ugyanakkor hozzátette – és itt érhető tetten a Muszlim Testvériség által korábban elsajátított módszer -, hogy a Hamasz saját példájával elöl járva kívánja rávenni a palesztinokat arra, hogy szigorúbban kövessék az iszlám tanításait.

Ahogy a fentebb említett Steinberg is felhívja rá a figyelmet, a Hamasz által jelentett fő veszély tehát nem a közvetlen katonai fenyegetésben jelenik meg, hanem sokkal inkább a nagyobb ívű politikai folyamatok szintjén, melyek a Hamasz eredményeinek, hatalmi beágyazottságának konszolidálására irányulnak. Ez „a tamkim néven ismert folyamat, melynek útján az iszlám fokozatosan hatalomra kerül az arab világban. Szemünk előtt ölt testet a Muszlim Testvériség állama.” Az iszlamista doktrína alapján nem sok valószínűsége van annak, hogy a Hamasz érdemi, végleges engedményeket tegyen hagyományos követelései és programpontjai – az iszlamista törvénykezés bevezetése, Izrael eltörlése, iszlamista állam megteremtése a Jordán és a Földközi-tenger közötti „szent iszlám földön” – terén. Szintén Steinberg szavaival: „A Hamasz vallási nézőpontból szemléli ezt a konfliktust, és szempontjai az iszlám vallási törvényből származnak. Először kerül sor egy olyan átalakulásra a történelemben, melynek során egy alapvetően politikai-nemzeti konfliktus, melyben a területi dimenziónak nagy fontossága van, olyan vallási konfliktussá válik, melynek területi dimenziója teológiai természetű. Ezért tehát alapvetően nem lehetséges olyan kompromisszum, mely legitimnek fogadná el a másik felet.”

A Hamaszt a vallási alapvetéseken kívül saját radikális tábora is megköti egy esetleges „opportunista” programváltásban. Példaként lebeghet szemük előtt Szadat egyiptomi elnök sorsa, aki jó ideig játszott az iszlamista mozgalom bizalmával és támogatásával (például az ország meglehetősen közel került az iszlamista törvénykezés bevezetéséhez is), azonban épp ez a mézesmadzag-húzogatás tüzelte fel annyira az iszlamista erőket, hogy meggyilkolták a sariát végül elutasító elnököt. A Hamasz szavazóbázisának ugyan csak 15-20 százalékát teszi a radikális iszlamista tábor, azonban ez a bázis egy fanatizált, szervezett és felfegyverzett rétege a társadalomnak, s így tényleges létszámánál jóval nagyobb befolyással rendelkezik. Berel Wein rabbi-történész a következőképp mérlegel a Jerusalem Post minapi számában: „Izrael azzal helyezte reflektorfénybe a Hamaszt, és adott neki óriási hatalmat az arabok lakta utcákban, hogy nem volt hajlandó iszlám vallási szervezetként tekinteni rá. Inkább hajlamosak voltunk a Hamaszt pusztán egy terroristaszervezetnek tartani, ami persze nem vitatható. De lényegét tekintve ez nem igaz. Ez ugyanis egy vallási szervezet.”

*

Mindez nem azt jelenti természetesen, hogy a palesztin politikai küzdelmeket és kimenetelüket kizárólag vallási szempontok határoznák meg. A Hamasz térnyerésében és győzelmében kétségkívül nagyon komoly szerepe volt a negyven évig hatalmon lévő Fatah uralkodó elitje impotenciájának, korruptságának, sikertelenségének is. Akárhogyan legyen is, egy vallási, iszlamista mozgalom ütötte ki a Fatahot a hatalomból, és nem az egyik szekulárisabb, baloldali politikai szerveződés. Ez komoly tanulságokkal szolgálhat a konfliktus anatómiájának és várható továbbgyűrűzésének vizsgálatakor. „A politikai iszlám Palesztinában a palesztin politika központi eleme marad, és lényeges, hogy ezt tekintetbe vegyük a palesztin-izraeli konfliktus bármiféle megoldása esetén. A térség biztonságának és stabilitásának megteremtésére irányuló békefolyamatok, tárgyalások, cselekvési tervek és programok, melyek ezt figyelmen kívül hagyják, végső soron kudarcot fognak vallani. A politikai iszlám elfojtása nem megvalósítható az előrelátható jövőben”, fogalmaz Beverley Milton-Edwards Islamic Politics in Palestine című, majd tíz éve megjelent munkájában. A helyzet azóta – mint láthatjuk – (félhold)fényesen igazolta a szerzőt. Kérdés, hányszor tíz évnek kell eltelnie addig, míg a döntéshozók is képesek lesznek kitörni egyoldalú, szekuláris politikai elemzéseik korlátai közül? Mikorra lesznek képesek egy olyan realisztikusabb helyzetelemzést produkálni, mely nem hagyja törvényszerűen figyelmen kívül e konfliktus egyik leglényegesebb aspektusát, mely bizony vallási természetű. E szekuláris analitikai korlátok meghaladására egyre nagyobb szükség lenne manapság, hiszen közel az idő, „amikor a vallási tényezők ezredfordulós figyelmen kívül hagyását olyannyira komikusan rövidlátónak fogjuk látni, mintha a XVIII. század elemzéséből mellőznénk a francia forradalom említését” (Philip Jenkins).

(A szerző valláspolitikai elemző, Jeruzsálemi Héber Egyetem)

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 06. szám