Forrás: NOL

Népszabadság * Bächer Iván * 2006. február 11.

Kép: Móricz Simon Állok a marosvásárhelyi Kultúrpalota előterében, kezemben a mikrofonnal, és roppant figyelmesen hallgatok. Riporter vagyok ugyanis éppen. Életemben először.

Amikor a hírlapírói pályára léptem, eltökéltem, hogy más szavát soha leírni nem fogom, csakis a magamét, ha már.

Elég sokáig tartottam is magamat ehhez a fogadalomhoz, s tulajdonképpen most sem szegem meg nagyon, hisz nem újságnak riporterkedem, hanem televíziónak.

Állok a gyönyörű térben, mellettem a riportalany, aki kicsit darabosan, de annyira azért folyékonyan beszél, hogy nem kell mindenféle kérdésekkel megakasztanom, nem is kell nagyon figyelnem, a velünk szemben álló kamera fölvesz mindent, az a fő, hogy legyen sok anyag, amit majd összevissza vágnak úgyis az értők.

Állok, nézem figyelmesen a mellettem álló alanyt, állunk félig egymás felé fordulva, a kamera felé ferdítve másik felünket.

Míg az alany beszél, én azon gondolkodom el, hogyan is keveredtem ide, miféle ember- és cikkláncolat kulcsolódása kellett ahhoz, hogy itt most elkészítsem életem első riportját.

Az ember belebotlik valamibe, fölveszi, kiegészíti, építgeti, megmutatja másnak, az is hozzátesz valamit, és egyszer csak minden összeér, öszszeáll, kikerekedik.

Tizenöt éve írtam egy cikket Komor Marcel építőművész lakóházáról, és most itt állok Komor főművében, a Kultúrpalotában, és filmezem azt, és elmélázom azon, mi minden bír öszszesűrűsödni egy házban; egyáltalán, milyen fontos, alapvető, sorsdöntő tud lenni egy épület.

Marosvásárhely sok minden volt alighanem, de száz éve ez: a Kultúrpalota. Ahogy megépült, azonnal úgy is becsülték; 1915 nyarán Bernády polgármester egyenesen oda vitte a várost vizitáló Adyt, mutogatta neki a csudapalotát órákon át.

Ez a ház nem csupán a magyar szecessziónak tán legtökéletesebb remeke, de egy városnak is a fundamentuma lett. A Kultúrpalota megváltoztatta a város külső képét és meg a belsőt; mértéket adott, kötelezett, nevelt. A két pesti építőművész kizárólag helyi iparosokkal, mesterekkel végeztette a kivitelezést; aki pedig egyszer e házakkal kapcsolatba került, az onnantól egy kicsit más ember lett, mint volt annak előtte.

Marosvásárhelyen ma is több mint százötven szecessziós épület szemlézhető.

Okosan nézem a beszélgetőtársam arcát, és közben arra gondolok, hogy én, aki mégiscsak egy építészgyerek volnék, igazánból csak most fogom fel, hogy mire lehet képes egy építész.

Komor Marcel és társainak kisugárzása eljutott a város legeldugottabb zugába is. Előző nap messzi városszéli temetőben bóklásztunk, és ráleltünk a palotát építő egyik iparosdinasztiának, a Réti családnak kis mauzóleumára. Bizony tulipánok és rózsák, a Kultúrpalota motívumai szövik, lepik keresztül-kasul a zsidó ortodox temető hatalmas szürke sírkövét.

Lépünk még párat és megállunk

Állunk Körösfői-Kriesch Aladár Székely mesemondó című nevezetes falképe előtt. Én már tudom, hisz Spielmann Mihály író és történész barátom felmondta már a filmre, ki mindenki került a finom képre föl. Beszélgetőtársam aligha tudja, érti ezt, de hát neki nem is ilyes dolgokról kell beszélnie, ő az intézmény mostani életét, programjait ismerteti, reméljük.

Ő aligha tudja, hogy a mesemondó hölgyet a megrendelő polgármester, Bernády György második asszonyáról mintázta a művész, az előtte lévő kisgyermek meg annak fogadott dede, a kobzos, Vida Géza festő Károly papája, a bajszos Ugron Gábor, és a többi ősszékely is a száz évvel előtti helyi notabilitások vonásait őrzi. Kivéve egyet. Az ősmagyar csoportosulásban Csokonai Vitéz Mihály hosszúkás, téveszthetetlen orcája lóg ki. Spielmann Mihálytól tudom azt is, hogy a költő Marosvásárhelyi gondolatok című költeménye okán merült, került ide föl.

És bizony ez nagyon is jó ok volt.

Amikor ott állok, kezemben a mikrofonnal, nemigen tudom magamban a verset felidézni. De később, hazatérve fellapoztam, és elhűltem, mégpedig erősen; hát kétszáz éve minden, minden ugyanarról szól e tájon.

Te vagy hát, óh Maros jámbor magyar vára, / Hol összvefut a jó s gonosz határa / Te vagy a pont melynél a vadság eltűnik, / Te vagy, hol az ember érezni megszűnik. / Vigyázz, mert közel van a homálynak partja, / Elnyél, ha az észnek fénye meg nem tartja, / Akinek díszére építsél templomot…”

És száz évvel Csokonai intése után Vásárhely felépítette ezt a templomot.

Mert a Kultúrpalota templom. A magyar szellem temploma, az igazi magyarság temploma, a megmaradás temploma, mert a magyar kultúra temploma.

Kétszáz éve minden ugyanarról szól e tájon.

Hogy ugyanis: mi a nemzet? Szó, írás, kép és zene, avagy kard, kereszt és hatalom. Mi a nemzet? Kultúra, avagy vér.

Csokonai, Ady, Bernády, Komor Marcel életüket az előbbire tették. Meg is fizettek érte, persze; így vagy úgy, ki rövid élettel, ki keservvel, ki pályájának reccsenésével, ki életével de valamenynyien megfizettek ezért.

De művük megmaradt.

A Kultúrpalota áll, a legmagyarabb házak egyike épen, gyönyörűen pompázik ma is.

Igaz, igazgatója magyarul nem beszél már.

Én állok előtte, tartom a mikrofont szája elé, és mélázok nyugodtan, hisz amit mond, azt nem értem úgysem. Tolmács nincsen kéznél, minek, majd a filmhez aláfordítanak, ha kell, nem kellett egyébként, ebből az anyagból a filmbe egy kocka sem került.

Állok a magyar házban, hallgatom a román szót, és nem csodálkozom, hisz tudom, hogy az egykor szinte színmagyar Marosvásárhely magyar lakosságának aránya napjainkban csökkent az ötven százalék alá. A folyamat nem tűnik megállíthatónak. A magyarok mennek, évente több ezren, a lélekszám viszont nem változik.

„Hátha még ez a vár, mellyen andalgok most, / Vagy ledől, vagy őriz messzeföldi lakost?”

Csokonai kétszáz éve föltett kérdésére most születik a válasz.

Lehet, hogy marosvásárhelynek húsz év múlva nem lesz magyarul beszélő polgára. De magyar háza lesz akkor is.

Köszönhető többek között egy nagy magyarnak, Komor Marcelnek, akit a nyilasok csak megöltek, de akit nem a nyilasok taszajtottak ki a magyarság kebeléből, hanem Horthy, Bethlen, Teleki.

De a taszajtás csak törvényi gesztus lehetett; szellemi, lelki értelemben nem volt véghezvihető, és nem is lesz az, amíg a palota áll.

A palota áll, és állunk benne mi is.

Én hallgatok, társam beszél, de aztán csak elhallgat ő is egyszer.

A riport véget ért.

A direktor mosolyogva néz rám, mosolygok én is, nyújtom kezem:

– Multumesc!