Forrás: Népszava(részletek egy internetes naplóból)
Február 2. (csütörtök) Most éjszaka van, az utóbbi néhány órát azzal töltöttem, hogy Milost próbáltam elaltatni, ami végülis úgy sikerült, hogy engedtem a kívánságának: a karomban ringattam, mint babakorában. (Kata meg is állapította, hogy legalább úgy kényeztetem, mint ő Sacit. Hát persze! Meddig ringathatom még? Meddig bírom el?)
Aztán elkezdtem a weboldalaim átalakítását. Az utóbbi hónapokban kiderült, hogy ha nem is írok kevesebbet ebbe a naplóba, azt meglehetősen rendszertelenül teszem. Ráadásul a régi – egyébként igen macerás – szerkesztés lehetetlenné vált, mert sem a szerkesztőségben, sem Katánál nem állnak rendelkezésre azok az eszközök, amelyekkel itthon dolgoztam. Ezért kellett elindítanom a „távoli naplót”, amit távolról is föl tudok tölteni. Összességében egyébként is azt látom, hogy a naplóm olvasottsága, ha nem is jelentősen, de érezhetően csökken. Ezen nem is csodálkozom, tulajdonképpen abba is kellene hagynom szinte négy év után, de még egy kicsit folytatom, nem is tudom, miért. Nyilván vannak már sokkal jobbak, érdekesebbek, hiszen rendkívül nagy lett a választék. Ez van, mostan.
Az éjszakai webmatatásnak persze az lett a következménye, hogy alig bírtam fölkelni. Szerencsére este megkértem Katát – aki ilyenkor telefonon kelt -, hogy győzzön meg, ne hagyja, hogy visszaaludjak, amire van hajlamom. Dacára annak, hogy erre is föl vagyok készülve: van egy olyan vekkerem, amelyik az ébresztés után negyed órával megszólal, aztán ötpercenként vinnyog. De ha egyszer úgy dönt a szervezetem, hogy aludni akar, akkor a kezem mindig automatikusan lenyomja az elhallgattatást szolgáló gombot, hogy aztán öt perc múlva ismét fölajánlja a lehetőséget. Ez addig tart, amíg szónoklatot nem tartok magamnak, és részletesen elmagyarázom, milyen következményei lesznek, ha nem kelek föl azonnal. De ma erre nem volt szükség. Sőt Milos is a lehető legvidámabban ébredt – talán azért, mert este elringattam. Nagy egyetértésben eszegettünk, aztán öltözködtünk, és amikor mondtam, hogy na ez az utolsó mese, amit megnézhet, azt is komolyan vette, egyáltalán nem nyivákolt. Időben beértem, gyorsan, kellemes hangulatban dolgoztam. Kár, hogy nincs jobb idő. Milosnak megígértem, hogy másfél hónap múlva, a születésnapján már kirittyennek a fák.
Az utóbbi napjaim amúgy szinte csak munkával teltek. Annyira, hogy ma például nem tudtam odaérni Wanda kiállítására se. Persze majd holnap megnézem. Nagyon büszke vagyok rá.
Február 5. (vasárnap) Szombaton reggel elmentem Milosért, aztán vissza Katához, aztán elmentünk Saciért a nagymamájához, aztán kimentünk a város déli végére tropikáriumot nézni. Nagyon jó volt, fura módon a gyerekek is szinte példásan viselkedtek. Aztán megebédeltünk és hazajöttünk Katához. A gyerekek valami csoda folytán igen jók voltak, nem találtak alkalmat ilyenkor szokásos összecsapásokra, így aztán itt aludtunk. Milos éjszaka kétszer is kijött a gyerekszobából, azzal, hogy melegítsem meg – ami szoros összebújást jelent -, de aztán szépen visszafeküdt a helyére, és aludt tovább. Reggel is meglepően elviselhetőek voltak. Én kevésbé, mert jött a hó, amitől csigaszintre hullik az életerőm. Ehhez képest még este nyolcra megyek a Spinozába évet értékelni Fialával.
„Ötzi minden bizonnyal impotens volt. Erre a meglepő eredményre az olasz tudós, DNA-kutató Franco Rollo jutott. Ez alátámasztja azt az elképzelést, hogy a jégből kiolvasztott ötezer éves ember kevéssé volt szociálisan érzékeny és kívülállónak számított – jelentette az Ansa hírügynökség.”
Mindigis utáltam, hogy holt embereket közszemlére tesznek, valamiféle tudományos érdekre hivatkozva. Ez még csak rendben lenne, ha folyóiratokban tudósok értekeznének arról, mi mindent tudtak meg a szerencsétlen összeszáradt, megfagyott, vagy az oxigénhiánytól konzerválódott emberi test vizsgálatából. Azt is megértem, ha ennek egy része átszivárog az igényesebb és az igénytelenebb lapokba. Ne de kinek van joga ahhoz, hogy olyan megállapítást közzé adjon, hogy bárki impotens lehetett? Pláne, hogy az is kiderül a szakértésből, hogy ez már akkor is akkora szégyen volt, hogy kitaszítással járt.
Sok olyan embert ismerek, aki szociálisan érzékeny, és éppen ezért kívülálló, magányosan él, viszont egyáltalán nem impotens. Hülyeség azt hinni, hogy csak az a normális ember, aki mindig valamiféle csoportba tagozódik, és az éppen érvényes hierarchiában keres magának helyet. Tudom, hogy túlzásnak tűnik, de egy ötezer éves halottnak ugyanolyan tapintat, sőt személyiségi jogvédelem jár, mint egy egynapos hullának. Szerintem. Bár az az érzésem, hogy én csak egy szociálisan túlérzékeny kívülálló vagyok. Társadalmi hatásomat tekintve pedig: bizony impotens.
Február 7. (kedd) Tegnap kimentem Tahiba, és nagyot fáztam, mert már megint nem működött rendesen a fűtés. Tizenkét fok lett a lakásban. A kazán dolgozott, legalábbis a vízforgató, de a gáz nem akart föllobbanni. Persze a nyomás nulla volt. Eresztettem vizet a rendszerbe. Ettől a gáz rendszeres időközökben kis időre fölcsapott, melegedett is a víz, de eléggé gyatrán. Ha ma délután nem lesz meleg, megint hívhatom a szerelőket. Ez azért baj, mert pár hete az egész készüléket átvizsgálták, és nem találtak semmilyen hibát. Illetve, amit találtak, arról azt mondták, hogy ráér majd tavasszal megjavíttatni. Meglátjuk.
Aztán rohantam Milosért, mert a mamája úszni vitte. A csúszós, hódarás – szerintem inkább „jégdarás”-nak kellene mondani – úton igen lassan mentem, de azért időben odaértem az oviba. Aztán a mamája munkahelyéhez is. Gondoltam, elviszem őket az uszodáig, de persze az történt, amint szinte mindig, amikor egy kicsi hó leesik: akkora dugó lett, hogy szinte alig lehetett mozdulni a városban. Kicsi késéssel azért odaértünk.
Aztán egész este dolgoztam, a Hócipő Yes, comment… híreit szerkesztettem. Az azért nehéz, mert rendkívüli mértékben lassítja a munkafolyamatot, hogy azokat az írásokat is kényszeresen elolvasom, amelyekről már az első pillanatban is tudom, hogy érdektelenek – legalábbis a Hócipő szempontjából.
Például a karikatúra-háború híreit. Valaki kérdezte, hogy – mint a karikaturisták barátja, rendszeres kiállítás-megnyitó – miért nem írok erről. Azért, mert szerintem más minden lehetséges vélemény elhangzott, leíratott. És nem akarok úgy föltűnni, mint a sajtószabadság öngyilkos merénylője. Már a Szabó István szeretetéről szóló levél aláírása miatt is annyi támadást kaptam, hogy rájöttem: itt és most teljesen értelmetlen például sajtóetikára, szakmai szabályokra, pláne emberi jogokra hivatkozni. Egyébként számomra az egész Szabó-ügynek az volt az igazi hozadéka, hogy rá kellett jönnöm: még az általam legjobban tisztelt, sőt igazán mélyen szeretett írástudók is milyen silány kaptafákat használnak, ha érdekeik, személyes indulataik miatt, vagy a szakmában kötelező fika-kényszertől indíttatva irkálnak. Semmi baj, ilyen az ember. Az ÉS-ről, a legjobb hetilapról még mindig azt gondolom, hogy a mai etikai állapotoknak megfelelő szinten cselekszik, amikor a szakma szabályait teljesen figyelmen kívül hagyva hóhérmunkát végez, és az országra ereszti a mazsolázgató történészek rémuralmát. Ugyanígy az írástudóktól sem várható el az, hogy legalább azt a nyomorúságosan olcsó sztereotípiát, miszerint aki egy volt besúgó minimális emberi jogait védi, az a Kádár-rendszert sírja vissza, vagy legalább rehabilitálja -, ha másért nem, a falkában csaholástól való irtózás miatt ne tupírozgassák. Ez van. Most, itt.
Azt persze nem gondoltam, hogy a Szabó-ügy új korszakot nyit: az inkább baloldali vagy szabadelvű módon gondolkodók közé vert éket. Kár. Szomorú is vagyok ettől, igazán. A karikatúra-háborúról meg az a véleményem, hogy persze a legfontosabb európai jogok egyikeke a sajtó- és véleményszabadság. Ám, ha valaki tudatosan „megfeledkezik” arról, hogy ez csak akkor igaz, ha ennek a jognak a feltétele(i), vagyis az alapvető emberi jogok érvényesülnek, akkor nincs min csodálkozni. Jó: a sajtó- és véleményszabadság legyen a tahóságban is korlátlan. Csak ne csodálkozzunk, ha egy olyan államrendszerben, amelyikben kétszer annyi muszlim él, mint magyar, és egy olyan világban, amelyikben legalább akkora súlyú az iszlám-kultúrkör, mint görög-római-zsidó-keresztény, lesznek, akik ezt másképp gondolják, és a maguk, néha szintén eléggé tahó módján fejezik ki a véleményüket. Amihez ugye, joguk van. Kár, hogy ez sok-sok emberéletbe kerül majd.
Én nem viccelnék olyan emberek kárára, akik lelkivilágába még csak bele se tudom képzelni magam. Ha majd megértjük, egyáltalán föl bírjuk fogni, hogyan képesek egy vallás nevében arra – immár tömegesen – rábírni embereket, hogy magukra bombát kötve gyilkoljanak, talán lehet egy kicsit a humorral is próbálkozni. Például barátkozás gyanánt. De addig én óvatos lennék.
Andrassew Iván
