Forrás: Népszava

Boldog elégedettséggel sétálgat Los Angeles-i villájának kertjében a kilencvenéves Maria Altmann, aki hétesztendei pereskedés után végre igazságot kapott Ausztriától. Most január közepén mondta ki Bécsben a választott vegyes bíróság, hogy hat páratlan értékű Gustav Klimt festmény, – két portré és négy tájkép – jogos örökségként visszatérhet az öreg hölgy tulajdonába. Maria valóságos jogi kálváriát járt végig ennek az ítéletnek a megszületéséig. Gilbert Charles, a párizsi L”Express hetilap munkatársa követte ennek a kálváriának a stációit Amerikától Bécsen át a Szajna-parti szerkesztőségig, hogy részletesen beszámoljon a páratlan sztoriról.

A történet hovatovább száz éve kezdődött, még Ferenc József császárságának a vége, az Osztrák Köztársaság születése idején. Ausztria egyik leggazdagabb embere volt Ferdinand Bloch-Bauer, cukorgyáros, neves műgyűjtő. Kastélya Bécs központjában állt, a falain múzeumi értékű becses műkincsekkel. Itt fogadta rendszeresen a szecessziós korszak nagy művészeit: festőket, szobrászokat, zeneszerzőket, gondolkodókat. Állandó vendége volt Gustav Klimt, Oskar Kokoschka, a Mahler házaspár, Richard Strauss, Arnold Schönberg, akik nem csupán a bőkezű mecénáshoz jártak szívesen, hanem a háziasszonyért, a „szép zsidónőnek” mondott Adele Bloch-Bauerért, az iparmágnás feleségéért. Klimt két portrét is festett a rajongott hölgyről, mindkettő tárgya volt a pernek.

Jött aztán az Anschluss, Ausztria náci megszállása. Ferdinand, a cukorgyáros a Gestapo elől nyomban elmenekült, a háború után Zürichben halt meg. Két évtizeden át gyászolta 1925-ben, agyhártya gyulladásban meghalt imádott hitvesét, a család többi tagjai szétszóródtak. Köztük az unokahúg Maria Altmann is, aki férjével az Egyesült Államokba vetődött, amerikai állampolgár lett, ott nevelte föl négy gyermekét. Időközben azonban történt valami. Adele, két évvel halála előtt papírra vette óhaját, ha férje és ő meghalna, a két Klimt portré és a négy tájkép kerüljön osztrák galéria tulajdonába. Csakhogy ez nem volt hiteles végrendelet, csupán óhaj, amelynek így nem is volt jogi érvénye.

A háború után azonban a bécsi Belvedere Múzeum erre az irományra hivatkozott, hogy senki örökös nem tarthat igényt a képekre, itt az írás Adele Bloch-Bauer kézjegyével. És amikor Maria Altmann, a Los Angeles-i unokahúg bejelentette igényét a műkincsekre, a per kezdetén a múzeum 1999-ben az idős hölgy amerikai ügyvédje előtt lobogtatta az írást, íme a bizonyíték. Csakhogy az amerikai jogász sem akárki. Randol Schönbergnek hívják, és a jeles expresszionista komponistának, Arnold Schönbergnek az unokája. Az állítólagos dokumentumon meglepetve fedezte föl a szöveget: „Heil Hitler!” Ami azért is érdekes volt, mert az írásnak ez a része nem Adele Bloch-Bauertól származik, aki 1925-ös halálakor talán még nem is hallott Hitlerről, és ha netán hallott volna is, aligha biggyeszti oda sorainak a végére. Hamarosan kiderült, hogy a Führer dicsőitését egy másik Führer, Erich Führer (ez volt a neve) írta az okmányra, az a Führer, aki 1941-ben a Gestapo ítéletvégrehajtója volt. Ő kobozta el a Bloch-Bauer család kincseit: két festmény, miként egy Rodin-szobor is Hitler birtokába jutott, négy Klimt tabló pedig Hermann Göringé lett. Oskar Kokoschka portréja nem kellett senkinek, mert „degenerált alkotásnak” minősítették.

A náciknak azonban nem csupán a műalkotások kellettek. Mariát, az unokahúgot Fritz Altmann, egy ifjú textilgyáros öccse vette feleségül. Ferdinand Bloch-Bauer nagybácsi az ifjú mennyasszonyt nászajándékul csodálatos autóval lepte meg, ráadásként pedig mesés vagyont érő gyémánt nyakékkel. Ehhez járult a gyémánt fülbevaló is. A pár hazatért a nászútról, kamarazene koncertet hallgatott a nagybácsinál, amelynek végeztével valaki bekapcsolta a rádiót. Schuschnig kancellár drámai hangon közölte, hogy a németek átlépték az osztrák határt, óvott minden ellenállástól. Két nap múlva az ifjú házaspárnál Gestapo- tiszt kopogott be, az autót teketória nélkül elkobozta, és szemérmetlenül követelte az ékszereket. A nyakék hamarosan a kezében is volt, a fülbevalót Mariának az utolsó pillanatban sikerült melltartójában elrejtenie. A nyakék nyomban Berlinbe került, ez is Hermann Göring birtokába, aki az ékszert nagyúri gesztussal „születésnapi ajándékul” feleségének adta.

A történet innen, mint egy kusza regény ezerfelé ágazik, de hogy el ne vesszünk benne, maradjunk a Klimt festmények sztorijánál. Az osztrák antiszemitizmus a háború után is otthagyta nyomait. A hatóságok fölelevenítették azt az 1919-es törvényt, amely korlátozza a műkincsek kivitelét. Ez arra kötelezi az emigráns zsidókat, hogy otthagyott tulajdonukat vagy ajándékként adományozzák az állami múzeumoknak, vagy ha hozzájuk akarnak jutni, csinos összegekért vásárolják vissza őket. A perverz az egészben, hogy a törvény komor alkalmazói igen sokszor egykori náci tisztségviselők voltak, mint amilyen köztük Josef Zykan is, a Szövetségi Műemlék Hivatal egyik vezetője. Több ezer műalkotást egyszerűen elfelejtettek azonosítani, és kivált gondosan óvakodtak meglelni jogos gazdáikat. Andrew Decker amerikai újságíró a Bécs közeli Mauerbach kolostorban mintegy 8000 hányódó tárgyra lelt, amelyeken még ott felejtették a nácik által rábélyegzett J (Jude – zsidó) betűt. A botrány azzal robbant ki, hogy az amerikai rendőrség 1997-ben elkobzott két Egon Schiele festményt, amelyet kiállításra egy bécsi állami intézmény kölcsönzött a New York-i Modern Művészetek Múzeumának. Hamarosan kiderült, hogy a két képet a nácik a háború alatt egy osztrák műkereskedőtől rabolták el. Növelte a tengerentúli fölháborodást, hogy ebben az időben is tagja volt a bécsi koalíciós kormánynak Jörg Haider újnáci pártja. A skandalum enyhítésére, Elisabeth Gehrer osztrák kulturális miniszter elrendelte, hogy tárják ki az összes állami őrzőhely kapuit, bizonyítandó, hogy Bécsnek nincs rejtegetnivalója.

Végzetes hiba volt. A Der Standard című liberális lap megírta, hogy a Belvedere Múzeumban féltett helyen kiállított hat Klimt festményt Adele Bloch-Bauer nem ajándékozta el, a nácik egyszerűen ellopták. Új törvényt hoztak, amely export engedély fejében lehetővé tette, hogy az emigráns zsidók leszármazottai bizonyos értékeket visszakapjanak, de a hat Klimt képről szó sem lehetett. Maria Altmann Bécsbe ment, ahol a kulturális minisztériumban „baráti alkut” kínáltak föl neki, de visszautasította, hogy ez „nem elegáns”. Hazatérve Los Angelesbe megbízta Randol Schönberg ügyvédet, hogy indítsa el a visszakövetelő pert. Bécsből újabb „méltányossági ajánlat” érkezett: Maria Altmann a vitatott műkincsek záloga fejében a bírósági döntésig helyezzen letétbe 400 000 dollárt. Azokért a képekért, amelyek változatlanul a Belvedere Múzeumban voltak. Schönberg doktor úgy vélte, hogy semmi értelme a további egyezkedésnek, amerikai bíróság elé viszi a vitát. Végül a nagyobb nemzetközi botrány elkerülése végett választott vegyes bíróság döntésére bízták az ügyet, ahol Maria Altmann nyert: az idén január 17-én neki ítéltek a hat Klimt képből ötöt, a hatodikról tovább egyeztetnek.

Minden jó, ha jó a vége. A 90 éves megnyugodott Maria Altmann Los Angeles-i házában az őt ostromló újságíróknak kijelentette, a bécsi hatóságoknak olyan baráti megoldást kínál, hogy nagynénjének, Adele-nek a Klimt festette két portréja maradjon Bécsben, gyönyörködhessék bennük a nagyközönség. Ő megelégszik a reprodukciókkal, amelyek mindig is díszítették amerikai otthonát. „Nem akarom itt őrizni őket, – mondta – nem szeretnék páncélszekrényben élni. Négy hatvanéves gyermekem van, öt unokám, és öthónapos dédunokám, aki szüntelenül ránk mosolyog. Kell ennél nagyobb boldogság?”

Várkonyi Tibor