Forrás: NOL

Népszabadság * Füzes Oszkár * 2006. február 11.

Síita muzulmánok amerikai, dán és izraeli zászlót égetnek Karachiban Kép: REUTERS – Zahid Hussein Mohamedet modellnek erőltették, illetéktelenül, néhány vacak rajzhoz. Világprobléma lett belőle. Akár műalkotást elemzünk, akár politikai helyzetet, rádöbbenünk: a karikatúraháború voltaképpen egy nemzetközi válság karikatúrája. Nem mulatságos, valóságnak még rosszabb is, mint az a néhány ízléstelen gúnyrajz, ami kiváltotta.

Persze: csak látszólag váltotta ki. Nem ok, hanem ürügy volt. Valójában a karikatúraválság nem a Nyugat és az iszlám világ számtalan konfliktusában gyökerezik. Hanem az iszlámon belüli, egyre bonyolultabb és elkeseredettebb küzdelmekben.

Az ügynek ma már több eltérő vetülete van. Az értelmezés bonyolúltságát leginkább az jelzi, amikor a szólás és a sajtó szabadságára hivatkozva indokolják vagy mentegetik a karikatúrák közlését.

A szólás és a sajtó szabadsága az egyetemes emberi és polgári jogok egyike. Mint ilyen, az emberi méltóság védelméből ered. Ha azonban a sajtószabadság ürügyén emberi méltóságot sértenek, akkor rendeltetésével, létjogosultságával ellentétesen használják e jogot. Valójában a karikatúrák közlése nem „csak” a mohamedánok méltóságát (értsd: közösségi és egyéni szabadságjogait) sértette, közösség elleni uszítással súlyosbítva, hanem magát a sajtó- és szólásszabadságot is.

Ugyanilyen logikátlan értelmezés az, hogy a magukat igazi mohamedánnak minősítő terroristákat bírálni szándékozván a terroristákat tényleg azonosnak láttatják Mohameddel – ahogy ezt a karikatúrák tették (még ha akaratlanul, talán eredeti szándékukkal ellentétesen is).

Mindazonáltal az ostoba rajzokból aligha kerekedett volna ügy, ha ezt az iszlám politikai világon belül egymással szemben álló táborok nem torzítják el és nagyítják fel. Megtették, jól szervezett és szerteágazó globális hálózataik segítségével, látszólag a Nyugat ellen alkotva legalább egy ügyben és átmenetileg, iszlám egységet.

Illetve: pontosan ez az, amit mindegyik tábor a legkevésbé akar. Noha az egész iszlám közösség eleve egységesnek mondja magát (umma), természetesen vallási, etnikai és politikai alapon is ugyanolyan ágasbogas, mint az emberiség bármilyen más nagy létszámú csoportosulása. A hagyományos határvonalak (arab – nem arab, síita – szunnita, világibb – vallásibb stb.), illetve az iszlámhoz tartozó államok közötti frontvonalak mellett újabban (legalább) négy nagyobb tábor között zajlik a harc a „mozlim szívekért és agyakért”. E négy tábor jelenlegi politikai hidegháborúja forralta föl az indulatokat a karikatúrák körül.

Az első tábor megint az Oszama bin Laden vezette al-Kaida (vallási alapon szalafita gyökerű, de ez most mellékes). Politikailag egyfelől komoly túlélési sikereket könyvelhet el, másfelől nagyon súlyos gondok gyötrik. Nemzetközi terrorszervezetként alighanem túl van tetterejének és befolyásának tetőpontján, noha több helyen, elsősorban Afganisztánban, átmenetileg erősödik. A csoportnak mint politikai erőnek nincs jövője. Bár még okozhat tömeges katasztrófákat, pénzügyi csatornái és politikai-vallási-verbuválási utánpótlási forrásai apadnak. A nagy „sikerek”, a gigamerényletek után kiderült ugyanis, hogy valójában az al-Kaida egyetlen célját sem érte el, nem ígér semmiféle gyógyírt a muzulmánok valós vagy vélt sérelmeire – sőt. Oszamáéknak kapóra jött a karikatúrahullám, mert igazolva látják általánosító Nyugat-ellenes nézeteiket. Lám, a gyaurok alapjában, közösségében, legbensőbb lényegében akarják megsemmisíteni az igazhitűek világát. A totális, a teljes iszlám világot egységes kalifátusként irányító „központ” álma azonban távolabbi, mint valaha.

A második csoport az Irán körüli (vallásilag síita, de ez ismét mellékes) tábor, amely Irak amerikai megszállása és más okok révén jelentősen megerősödött, tucatnyi országban, legutóbb például a Hamasz palesztinai győzelmével. A „Teherán-csoport”, Oszamával ellentétben, felívelő pályán érzi magát. Úgy véli, ha nem is a teljes umma, de a muzulmán világ jelentős része fölött megszerezheti a szellemi-politikai vezető státust („kalifátust”). A teheráni modell, az iszlám köztársaság tényleg vonzó lehet akár két tucat állam számára, akár valamilyen tömegmozgalmi fordulat, akár választások révén hatalomra segítve. Sőt – gondolhatják Teheránban – idővel akár a stabilitásban érdekelt Nyugat is többre értékelhet egy-egy ellenőrzött demokráciájú iszlám köztársaságot, nemcsak valamilyen zavaros vagy terrorista államnál, hanem a mostani Nyugat-barát diktatúráknál is. Ha tényleg van ilyen iráni remény, akkor fölfigyelhettek az amerikai elnök évértékelő beszédére. Bush azt mondta, hogy „a közel-keleti demokrácia más lesz, mint a nyugati: tükrözni fogja az ottani hagyományokat”. Innen nem is kell nagy logikai ugrás, hogy eljussunk az iszlám köztársasági modellig, amely persze legalább kétfelé ágazna. 1. Az iránihoz hasonló, papi-katonai-bürokratikus féldemokrácia-féldiktatúra felé (amely még mindig szabadabb mondjuk a szaúdi abszolutizmusnál), és 2. a törökországihoz hasonló, világi-katonai-bürokratikus háromnegyed-demokrácia – negyeddiktatúra felé, amelyből idővel az európai kereszténydemokráciához hasonló, teljesen demokratikus muzulmándemokrácia alakulhat ki – de eljuthat idáig az iráni fejlődési út is. Mindenesetre nem kisebb erre az esélye, mint az indonéz, maláj vagy pakisztáni típusú áldemokráciáknak. Egyelőre azonban a „teherániak” is csak kézenfekvő propagandaeszközt látnak a karikatúrákban.

A modellviták néhány közvetlenül fenyegetett résztvevője – Szíria és Libanon, és Jemen például – azonnal kihasználta a rajzbalhé lehetőségeit – sőt, szította is az erőszakos tiltakozásokat. A Hezbollah (Irán „hosszú keze”) több helyi és regionális konfliktusban teret próbál nyerni – de nem annyira a külső, mint inkább egy belső ellenféllel szemben. Azzal, amely a modellviták mostani kavalkádjának, így a karikatúraügynek is a főszereplője.

A harmadik csoport: a Muzulmán Testvériség szervezeti és politikai leágazásai. Az előző két táborral esetenként taktikailag együttműködő, általában és stratégiailag azonban rivalizáló MT igazi népmozgalom. És ott, ahol az Amerika számára legfontosabb kormányok regnálnak, Egyiptomban és Jordániában például (és ismét: a palesztin Hamasz háta mögött). Az MT vallásilag konzervatív szunnita, de sokkal kevésbé radikális, mint az irániak, és az al-Kaidával ellentétben az erőszakot tiltja. Csak az önvédelem végszükségében engedi meg, bár maga határozza meg, hogy ilyen mikor és hol van – Irakban és Palesztinában van egyébként. Az MT számára a dán rajzügy stratégiai fordulópontot kínál: megvetheti a lábát az európai muzulmánok körében (ami eddig csak Oszamának és a teherániaknak sikerült).

Az MT más szempontból is fordulatot sejtet. Meglehet, ha önmagában nézzük, akkor ez a formáció áll most a legközelebb a „muzulmándemokrata” opcióhoz. Elveti a terrorizmust, részt vesz a választásokon és az önkormányzatiságban, és verbálisan legalábbis, már-már szociálliberális eszméket hirdet. Ám a Muzulmán Testvériség ellenzéke, ellenfele, sőt ellensége az Amerika-barát kormányzatoknak. Nagybani „Hamasz-szindróma”: ha az MT-típusú mozgalmak több helyen hatalomra jutnak, akkor Amerika ellen erősödik az Amerika által kívánt iszlám demokrácia?!

A karikatúraháború most vesztesnek látszó csoportja a negyedik tábor, nevezzük őket nyugatosoknak. Ők azok, akik összeegyeztethetőnek, sőt összeegyeztetendőnek tartják a nyugati alapjogokat az iszlám tanítással. Szerintük a nyugatias modernizáció nem csökkenti, hanem növeli az iszlám „igaziságát”. Sokan közülük a technikai modernizáció igényét kiegészítik az európai felvilágosodáshoz hasonló világnézetváltás és világiasodás igényével. Ők, iszlámon belüli felekezetüktől és politikai hovatartozásuktól függetlenül, mind a klérusnak, mind a hatalmon lévő politikai elitnek ellenfelei, ellenségei. De nincsenek kevesen. Sőt: egyre többen vannak Iránban, Afganisztánban, Palesztinában, Egyiptomban, Indonéziában – és Törökországban. Nem elszakadnak az iszlámtól, sőt: iszlamistának, azaz iszlamista modernizátornak mondják magukat. Nemcsak a fundamentalista szárnyaknak, hanem a többi „bejegyzett” irányzatnak is kijelölt ellenségei. Nagyon valószínű, hogy a rajzhisztéria az ő tömegbázisukat célozza, csírájában elfojtani. És ez jól jön mindhárom előző tábornak, leginkább az MT-nek.

Belőlük, általuk alakult ki az a „mobil” formáció, amely anyagilag, logisztikailag és politikailag megszervezte a karikatúrák elleni tiltakozásokat csaknem negyven országban. Amerika óvatosabb (tájékozottabb?) volt, de az európaiak lépre mentek. Először a „sajtószabadsággal”, majd azzal, hogy hagyták magukat bűnbakként belekeverni az iszlám ideológiai belharcaiba. Anyagi veszteségeiken túl az európaiak egy időre megint elvesztették a lehetőséget, hogy komoly szerepet játsszanak egy világpolitikai ügykörben.

Noha az egész iszlám közösség eleve egységesnek mondja magát (umma), természetesen vallási, etnikai és politikai alapon is ugyanolyan ágas-bogas, mint az emberiség bármilyen más nagy létszámú csoportosulása. A hagyományos határvonalak (arab – nem arab, síita – szunnita, világibb – vallásibb stb.), illetve az iszlámhoz tartozó államok közötti frontvonalak mellett újabban (legalább) négy nagyobb tábor között zajlik a harc a „mozlim szívekért és agyakért”. E négy tábor jelenlegi politikai hidegháborúja forralta föl az indulatokat a karikatúrák körül.