Forrás: NOL

Kanális

Népszabadság * Pogonyi Lajos * 2006. február 10.

Kép: Teknős MiklósA Tudósklub az MTV egyik legrégebbi értelmiségi rétegműsora a kettes csatornán, pénteken éjjelenként. Olyanok vezették ezeket a műsorokat a nyolcvanas években, mint az azóta fiatalon elhunyt Papp Zsolt politológus, később pedig Csepeli György szociálpszichológus. A felelős szerkesztő Szakály István. A Tudósklub szerkesztő-műsorvezetőjét Gábor György (52) vallásfilozófust kérdezem.

– Nemrég a Médiamix című szakfolyóiratban olvastam önnel egy hosszú beszélgetést, amelyből egyebek között az is kiderült, hogy több tudományágban is otthon van. Hogyan lesz az MTA Filozófia Intézetének főmunkatársából, korábban filozófia és esztétika, illetve magyar szakos bölcsész hallgatóból, a rabbiképző docenséből az MTV Tudósklubjának egyik meghatározó arca?

– Ha ez az átváltozás tényleg megtörtént volna, lehet, hogy érdekes sztorit lehetne most kerekíteni belőle. De valójában én megmaradtam imádott hivatásomnál, a filozófiánál. Ha igazán átgondolt az, amivel foglalkozunk, akkor arról nemcsak a beavatottak akadémiai nyelvezetén lehet beszélni, hanem közérthető módon is, persze úgy, hogy közben ne váljunk dilettáns műkedvelőkké. Ágy van ez, ha nem a tudományunk fogalmi rendszerét rágicsáljuk tovább, kérődzük vissza újra és újra, mintegy beleszerelmesedve iskolatudományunkba. Azaz, ha valóságos problémákból indulunk ki, s arra törekszünk, hogy időben akár egészen távoli dolgokkal bíbelődve is felismerjük az adott filozófiai összefüggés „korszerűségét”, jelenhez szóló vonatkozásait. Ráadásul az általam vezetett műsorokban társadalomtudós kollégákkal beszélgetünk, szándékaim szerint éppen úgy, mintha otthon, valamelyikünk nappalijában üldögélve diskurálnánk: érvelve, vitatkozva, egymást froclizva, de a legnagyobb vita közepette is tisztelve az eltérő álláspontokat.

– Legutóbb Fahidi Évával A dolgok lelke című könyvéről beszélgetett. Megrázó volt, ahogyan mély beleérzéssel, tapintattal figyelte a holokausztot túlélő asszony beszámolóját. A műsorvezető hallgatása, a csend sokszor beszédesebb volt, mintha közbekérdezett volna.

– Nem vagyok profi televíziós, fogalmam sincs, hogy „kell” viselkedni, mit „kell” mondani vagy tenni. Egy izgalmas tudományos okfejtés valósággal lázba hoz és sokszor vitára sarkall. Egy művészeti élmény megráz, felkavar és nem hagy nyugodni. Az emberi hitelesség, a morális tartás és az érzelmi-gondolati emelkedettség lenyűgöz, és arra késztet, hogy önmagamba tekintsek. A nagy alaptörténetek, a görög mítoszok vagy a zsidó-keresztény elbeszélés, a Biblia olyan történeteket, örömöket és bánatokat, reményeket és tragédiákat mutatnak be, az emberi viszonyok olyan alaphelyzeteit, amelyek miatt azok mindnyájunk közös elbeszéléseivé váltak, függetlenül attól, hogy hisszük-e azok megtörténtét vagy sem. Fahidi Éva történetéről tudjuk, hogy megtörtént, s a tanúskodása nyomán éppen az válik világossá, hogy az ő története ugyancsak közös. Ha feladjuk a Tízparancsolat, a Hegyi Beszéd vagy az Auschwitz szóval jelölt borzalom közös élményét, önmagunkat adjuk fel.

– Tudna-e hasonlóan megrázó élményekről beszámolni, hiszen gyakran részt vett az MTV éjszakai értelmiségi műsoraiban, mint a Napzártában, a Mélyvízben és mostanában a Zárórában. Korábban a rádió Bagoly című műsorában hallottam, amely szintén

a késő esti órákban ment.

– Az igazán nagy és meghatározó élmények, a nagy katarzisok nem mindennaposak, nem is lehetnek és ne is legyenek azok. Ezeknek a műsoroknak – meggyőződésem – a tartalmi vonatkozásokon túl van egy hatalmas hozadéka. A néző ugyanis azt tapasztalja, hogy néhány ember beszélget valamiről, eltérő nézeteket vallanak ugyanarról, egyik így, a másik úgy vélekedik, de eközben nem borítják egymásra az asztalt. A néző élményszerűen élheti át azt – s a mai Magyarországon ez nem kevés -, hogy az igazság nem egy kifaragott tömb, amit valamelyik résztvevő egyes-egyedül birtokol, ellenkezőleg: sokszorosan rétegződött, tagolt és differenciált valami. Ugyanakkor a résztvevőknek is van mit tanulniuk. Elsősorban azt, hogy a vita természetes és építő része az értelmiségi létnek. Merjük kimondani azt, amit gondolunk, ne a kötelező tánclépésekkel törődjünk, ne azzal, hogy jaj istenem, mit fog ehhez szólni X vagy Y, ne öncenzúrázzuk magunkat. Valahogy úgy, ahogy ez mondjuk a francia vagy a német tévében látható: kemény, mindent kimondó, mégis jó hangulatú viták, mindenfajta személyeskedés, valamint a politikai- és egyéb szekértáborszempontok érvényesítése nélkül, mosolyogva, szellemesen, nem izzadva és nem nyögvenyelősen. Tanuljuk meg végre, hogy a másik őszinte véleménye, még ha kritikai hangot üt is meg velünk szemben, nem sértő, inkább megtisztelő.

– Mely televíziós műsorokban nem vállal szereplést?

– Azokban, amelyek összeegyeztethetetlenek az ízlésemmel, emberi méltóságról és tisztességről vallott felfogásommal és választott hivatásom szakmai szempontjaival.

– Eljöhetne még az az idő, amikor az ilyen rétegműsorok mondjuk nem éjjel fél 12-kor, hanem korábban kezdődnek? Vagy meg kell elégednünk azzal, ami most van? Magyarán milyen jövő vár az ilyen fontos programokra?

– Különös elképzelés, hogy az értelmiségi nem alszik éjszaka, ezért amit nekik szán a televíziós struktúra, az csak éjfél körül mehet adásba. Jelentem: az értelmiségi is szeret aludni. Nem tudom, hogy milyen jövő vár az ilyen műsorokra, egyben azonban biztos vagyok: a közszolgálatnak nem kéne versenyeztetnie önmagát a kereskedelmi tévékkel, s nem kéne a nézettség bűvöletében élni. Hogy csak egy példát mondjak: a közszolgálati humor ne a gatyaletolós, nemi szerveket emlegetős, cigányosan beszélős, köpködős, buzizós, szőke nőzős tréfamesterek alpárisága legyen, hanem – teszem azt – Shakespeare, Karinthy, Ionesco vagy Parti Nagy Lajos humora, Fellini, Jancsó, Woody Allen vagy Benigni iróniája, Mozart vagy Sosztakovics zenei tréfái, nem sorolom tovább. A közszolgálat ne a nézettségi, hanem az esztétikai, etikai és gondolati „mutatókat” tartsa szem előtt. Ezeknek persze jóval kisebb a reklámhordozó értékük, de összehasonlíthatatlanul jelentősebb minden egyéb hozadékuk. Azaz nagyon is megérné!